𝖥𝗅𝗈𝗐𝖾𝗋𝗌 𝗂𝗇 𝗒𝗈𝗎𝗋 𝗁𝖺𝗇𝖽 | TAEKOOK

Egy zokogó ég alatt

2017.május.11

Az ég szürke volt. Nem májushoz illet az időjárás. A temetőre csend telepedett, csak a szél süvített, összeborzolva a zöldellő lombkoronákat, meglobogtatva a fekete zászlót. A zászlót, mely megint ott díszelgett, kitűzve a rozsdás kapura, az emberek tudtára adva; temetés lesz.
Jungkook elfordította a kulcsot a lakatban, majd kitárta a vaskaput, mely nagyot nyikordult közben. Virágárusként minden reggel ő volt itt legkorábban, így rá hárult ez a feladat. Szerette. Szerette az ócska kapu nyikorgásat, szerette a kis fabódét a befelé vezető betonút mentén, szerette a vaskos, fehér vázákat odabent, s azokban a magnóliát, orchideát, gerberát, margarétát. A kedvencei az európai virágok voltak, s elmondhatatlanul szerencsésnek érezte magát, amiért ilyen ritka kincseket gondozhat, adhat öreg, ráncos kezekbe.
A kulcsot zsebre vágta, kerékpárját pedig a fabódé mögé vitte, s nekitámasztotta annak. Ezután előresietett, s ismét a kulcs segítségét kérve nyitotta ki a bódé ajtaját is, közben dideregve szökkelt egyik lábáról a másikra. Fázott. Korholta magát gondolatban, amiért nem hallgatott az édesanyjára, és csak egy pulóverben jött el otthonról. Tekintve, hogy immunrendszere nem valami erős, már látta maga előtt, ahogy az ágyában fekve kortyolja a forró teát, s megállás nélkül orrot fúj.
Szerette volna ezt elkerülni, hiszen nem akart kihagyni egy napot sem, ami a munkát illeti. Fontos volt neki a pénz a főiskola miatt, amit hamarosan szeretett volna elkezdeni.
Belépett a szűkös térbe, melyben nem volt más, csak egy sok polcos szekrény, azon cserepes virágok, bal oldalt egy asztal, rajta a pénztárgéppel, mögötte egy székkel, rajta Jungkook rajzaival, rejtvényes füzeteivel, melyeket mindig nagy lelkesedéssel fejtegetett, ha épp nem volt vásárló. Az asztal előtt, a sok polcos szekrény tövében sorakoztak a vaskos, fehér vázák, azokban magnólia, orchidea, gerbera, margaréta, s még számos fajta virág, melyek közül a temető látogatói kedvükre válogathattak.
Jungkook lerakta a kulcscsomót az asztalra, majd elhúzta a sötételőt az ablaknál. Az eget kezdte bámulni, s szomorúan vette észre, hogy hamarosan esni fog.
Így nem tudok kipakolni - sajnálkozott gondolatban.
Felfüggesztve az ég bámulását, a szekrény utolsó polcához ment, ahonnan leemelt egy köteg fóliát. Szétterítette a padlón, amennyire csak tudta, majd egy kupacban hagyva a megegyező fajtájú növényeket, kirakta őket oda. Kiment, magával vitte a vaskos, fehér vázákat is, s kiborította azokból a már elszíneződött, bűzös löttyöt, mely 3 napja még tiszta víz volt. Jungkook magát hibáztatta, amiért ezeknek a kincseknek ilyen lucskos körülmények között kellett lenniük, s eldöntötte, mától minden egyes nap tiszta vízbe rakja őket. A vázákat visszarakta a szekrény tövébe, aztán ment a kúthoz. Szerencsére nem kellett többet járnia 10 méternél. Teleengedett egy ballont, melynek az oldalán az egykori, ebben tárolt mosószer matricája díszelgett, s bár meg volt már kopva, ki lehetett venni a feliratot rajta. Jungkook mosolyogva nyugtázta, hogy ezt még akkor hozta, mielőtt elkezdett volna itt dolgozni, s csak az apukája miatt volt a temető rendszeres látogatója. De bárcsak ne kellene...
Bárcsak ne kellett volna hoznia. Ezt kívánta.
Miután a ballon megtelt, Jungkook visszasietett a virágjaihoz, s tiszta vizet töltve a vázákba, ismét pihenni rakta őket. A fóliát visszacsavarta, s őt is lepihentette.
Ezzel is megvagyok - mosolyodott el, végigvezetve tekintetét az egész helyiségben, majd úgy döntött, helyet foglal a pénztár mögött. S eleredt az eső. Annyira hevesen, hogy az ablaküveg szinte beleremegett az esőcseppek koppanásaiba, s az párás maradt. Mintha apró karcolások lettek volna, úgy terültek szét az üvegen. Jungkook a székén ülve, mosolyogva nézte a szomorkás időjárást. Szerette ezt is. Igaz, nem tudott kipakolni, de nem bánta, némi jó dolog is származott ebből; kedvére gyönyörködhet a növényeiben.
Mindig is ilyennek gondolta a tökéletes napokat.
Egyedül, virágok között, egy zokogó ég alatt.