Taehyung mit sem sejtve, andalgó léptekkel sietett az ablak előtt ücsörgő, magányos fiúhoz, kinek szemeiből még azóta is patakokban folytak a könnyek. Éppen mellé ért, s rápillantott, amikor meglátta a Jungkook arcán ülő borzalmat. Torkára égett az összes szó, amit abban a pillanatban mondani akart. Megszólalt volna, de tudta, az nem segítene.
Egyikőjükön sem.
Mi lelte az én egyetlen kincsemet? Mi történt veled, angyalka? - forgott a gondolat Taehyung fejében, s ujjbegyei már Jungkook bőréért epedeztek. Le akarta törölni az aprócska gyémántokat a gyémánt bőrről. S megtette. Leguggolt elé, óvatosan érintette meg amaz puha, sápadt bőrét, s hüvelykujjával végigszántotta azt. Jungkook megborzongott, és tudta, erre vágyott nagyon. Ezért esedezett Taehyung távozása óta.
- Miért jöttél vissza, Tae? - kérdezte halkan, s fejét kissé megemelte, - gondolta, biztosan abba az irányba nézhet, ahonnét barátja figyeli őt.
- Mert megígértem - felelte Taehyung, s ajkai mosolyt öltöttek közben. Jungkook el akarta hinni. Annyira nagyon hinni akarta neki, hogy végül rá sem kérdezett, csak elfogadta a tényt, amit Taehyung ajkai zengtek neki.
Remélem nem azért, mert mindent tudsz, és szánakozol... - sóhajtott fel. Hirtelen egy kezet érzett meg az övén, s az a kéz olyan erősen vonta szorításba sajátját, hogy talán a világ összes energiáját érezte magában.
- És ezentúl nem megyek sehova. Ígéretet tettem, betartottam, és most teszek még egyet. Sosem hagylak magadra, világos? - mondta ki Taehyung olyan magabiztosan, mint még soha semmit, és ő is úgy érezte, most igazán biztos, legalább ebben az egyben. S ez a fiú amilyen karakán volt, a másik olyannyira bizonytalan. Szívesen elfogadta volna ezeket a szavakat is, de tudta, nem lenne helyes. A világ legönzőbb dolga lenne magához láncolnia ezt a gyönyörű jelenséget.
- Nem kérhetek ilyesmit. Neked sem kellene ilyet ígérned, mert... mert... - további szavakat viszont nem talált, ezért azt mondta, ami ilyenkor a legkézenfekvőbb. - ... csak ne! Taehyung tagadhatta volna, de ezekkel a szavakkal egy tőrt forgatott meg a szívében az előtte ülő, s egy butácska kisfiúnak érezte magát, aki olyasmihez ragaszkodik, ami szinte már nem is valós. Mégsem tett le Jungkookról. Nem tehetett le róla. Egyik pillanatról a másikra főleg nem.
- Hogy érted? - húzta az időt kérdésével.
Csak azt ne kérd, hogy hagyjalak itt... Jungkook, kérlek...
- Menj innen! Soha többé ne keress, Taehyung... - vett erőt magán a fiatalabbik, s kimondva ezeket a szavakat, rögtön vissza is szívta volna őket, de jól tudta, hogy ez lesz a helyes döntés. Ennek kell lennie, mert, ha nem, egy csodálatos embert sajátít ki magának, és jól tudta, ő nem élhet ezzel a tudattal.
Belepusztulna.
Főként, ha Kim Taehyungról van szó. Mégis, ha maga elé képzelte arcát, eljátszott a gondolattal, milyen lehet önzőnek lenni. Minden érintése az övé lenne, minden csókja, minden szerelmes szava, s minden szerelmes pillantása, - s ezekre akkor is vágyna, ha nem láthatná őket. Ezek a kettős érzések perceken belül képesek lettek volna az elmezavar szélére kergetni, és ezért akarta ennyire ellökni magától. Szomjazott rá, de úgy érezte, gyomra rögvest ki is dobná.
Ölelte volna, de taszítaná is.
Teljes a tehetetlenség.
Taehyung minden figyelmét az immáron görcsösen zokogó fiúnak szentelte, közben kezét szorongatta rendületlenül.
- Engedd, hogy segítsek! - mondta halkan, a ráhatás reményében, de ezzel nem ért el mást, csak azt, hogy Jungkook még dühösebb legyen magára, rá, és a környezetére. Tényleg dühöt érzett minden, s mindenki iránt az elmúlt pár hétben, és ha lehet, ez erősödni látszott Taehyung felbukkanásával.
