2017. május. 13
S az ellentétek vonzzák egymást, szokták mondani. Jungkook erősen hitt ebben, és nem engedte el a gondolatát annak, hogy találkozik még Taehyunggal.
Akkor sem, amikor útközben majdnem felkenődött egy autó szélvédőjére, akkor sem, amikor már otthona kapujában állt, akkor sem, amikor belépett, levette magáról a cipőjét, mely ma is átélhetett vele egy különleges utat, s akkor sem, amikor meglátta a nappaliban bóbiskoló édesanyját. A fotelben ült, s valószínűleg a televíziót nézhette pár órával ezelőtt.
Jungkook elmosolyodott, felkapott a kanapéról egy pokrócot, s az alvóra terítette, majd kikapcsolta a világító dobozt is.
Aztán végigment a hosszú folyosón. Ez volt a kedvenc része. Látta maga előtt, ahogy totyogó 2 évesként bukdácsol a kék szőnyegen, ami még akkoriban a padlót fedte. Édesapja pedig egy hatalmas mosollyal vigyázta minden léptét. Kép is készült a jelenetről, Jungkook ezért tudta és szerette elképzelni.
Akkor még minden rendben volt.
Aztán teltek az évek.
10 évesként vidáman szaladt apja elé, amikor hazaért a munkából. Ebből az időszakból a puha, védelmező ölelés és a fűrészpor szúrós illata maradt meg leginkább. Asztalosként dolgozott.
Még ekkor is jó volt minden.
Aztán 17 évesen már nem szaladt, nem sietett sehová. Legtöbbször feketét viselt, amikor végigsétált a hosszú folyosón, és már nem is mosolygott annyit. Sőt. Talán nem is mosolygott.
S édesapja nem toppant be az ajtón egy hosszú, fárasztó munkanap után.
Már 2 éve nem teszi.
Ezalatt az idő alatt Jungkook meghalt, de most mégis él.
Furcsán hangozhat, de így van.
Egy év.
Ennyi kellett, hogy a fiú lelke meggyógyuljon valamelyest.
Általában, amikor a ház ezen részén járt, mindig elgondolkodott azon, hogy mi volt régen és egyre csak a múltban ragadva érezte magát emiatt. Mint ahogy szokta, most is erőt vett magán, és továbbállt, ment egyenesen a szobájába. Abba a kis helyiségbe, amely biztos menedéke volt a viharos napokban. Egy halk sóhaj hagyta el a száját, melyet megkönnyebbülése jeleként nyelt el a kis szoba csendje, ezután pedig energia hiányában csak átöltözött, és ágyba bújt.
Aludni szeretett volna, de egy bizonyos személy nem engedte. Jobban mondva, csak a személy gondolata nem.
S persze ki más lehetett volna az, mint Kim Taehyung?
A barna haja, a barna szemei, halványbarna színben pompázó bőre, és mély hangja kitöltötte Jungkook minden gondolatát, már-már szerelmes tinilánynak vélte magát, ezért inkább takarója védelmébe burkolózott.
Vajon milyen lehet megérinteni? Vajon milyen, amikor önfeledten mosolyog?
Tud egyáltalán úgy? - visszhangzottak a kérdések Jungkook fejében.
Gondolkodni próbált a Taehyung nélküli életről, és, bár csak egyszer keresztezték egymást útjaik, fogalma sem volt, mi lesz majd ezután. A gondolat, hogy a fiú távol lesz, egy másik földrészen, megrémítette őt.
Végül megkezdte a vígan ugrándozó bárányok számolását, és ugyan még mindig Taehyung arca lebegett a szeme előtt, de ezzel együtt ragadta magával az álom.
× × ×
- TaeTae! Úgy aggódtam! - szorította magához öccsét Seyoung, amikor az belépett az ajtón.
- Nem kellett volna - tudta le ennyivel az érkezett, majd kibújt testvére öleléséből, a szobájába sietett, ahol elővett néhány tiszta ruhadarabot, végül azok társaságában zárkózott be a fürdőszobába. Kioldotta nadrágszíját, a farmer pedig azonnal leesett róla. Sovány volt. A nadrágjai már nem ölelték körbe szorosan derekát, nem feszültek combjára. Már régóta nem. Pedig boldog volt Angliában. Vagyis szerette volna ezt elhitetni mindenkivel. Köztük saját énjével is.
Most viszont erre nem volt szükség. Valóban boldognak érezte magát. Hiszen találkozott egy kicsit sem átlagos fiúval.
Ilyen lenne az, amikor találkozol egy olyan emberrel, aki neked lett teremtve? - gondolkodott el.
Mert így érezte annak ellenére, hogy ez a találkozás minden bizonnyal a véletlen műve lehetett. Sosem gondolta azt, hogy nincsenek véletlenek, és bár sosem tulajdonított ennek túl nagy jelentőséget, most mégis elszontyolodott a gondolatra, hogy semmilyen direktes dolgot nem hozott az élet, ami miatt muszáj volt találkoznia Jungkookkal. Pedig mennyire szerette volna. Valami filmbe illő sztorira vágyott.
Jókor voltam jó helyen, ahogy nagyi mondaná - mosolygott maga elé, miközben szemei fátyolossá váltak. A zuhanykabinba lépve aztán megnyitotta a vizet, és a sugár alá állva adta át magát a testét körbejáró kellemes érzésnek. Ez sem tartott sokáig, a fiút már nagyon hívta az ágy, ezért a zuhanyzást rövidre zárva csoszogott be a szobájába és feküdt az ágyába.
Gyűlölt egyedül lenni a sötétben. Olyankor mindig csak gondolkodott. Mindenféléről.
Ezúttal arra jutott, hogy az élet valóban kegyetlen. Nem kérdez semmit, csak elragad tőled személyeket, emlékeket. A boldog érzések helyett mindig valami sokkal rosszabbal ajándékoz meg, és neked nincs más választásod, csak tűrni.
És ő már talán bele is fáradt az életnek faragatlan modorába.
Most mégis, mintha lett volna egy kis fénycsóva az alagút végén; a neve Jeon Jeongguk.
A fekete, csillogó hajkorona, és a ragyogó, barna szempár gondolata, mintha egy pillanat alatt szertefoszlatta volna minden bánatát.
Csak tudnám, mi ez az érzés - sóhajtott fel Taehyung, majd lehunyta szemeit, hátha találkozhat álmában a virágos fiúval, aki pár óra alatt összeforrasztotta darabokra tört szíve néhány darabját.
