2017. május. 12.
Csak követte a virágos fiút, anélkül, hogy bármit is tudott volna róla.
Valami miatt vakon megbízott benne, pedig pár perce ismerte meg. Már amennyire egy éles szóváltást megismerésnek lehet nevezni.
Taehyung sosem bízott meg könnyen az emberekben, ám ez a fiú más volt.
Már csak az is, ahogy beszélt, ahogy kinézett. A hangja még a világ legprofibb lélekdokijánál is megnyugtatóbb volt. Taehyung valamiféle vele született tehetségnek vélte ezt, hiszen nem nagyon találkozott még ilyen emberrel.
Pár perc múlva már a temető túlfelében jártak. Jungkook megtorpant egy sír előtt, nem messze a hősi halált haltaktól.
- Apa, ő itt Kim Taehyung. Kim Taehyung, bemutatom az apámat - nézett hátra a fiú a mögötte állóra, miközben a sír felé biccentett.
A barna megszólalni sem tudott. Nem volt jó az ilyesmiben. Sosem tudta, mit kell ilyenkor mondani.
- Ne mondj semmit - szólt hirtelen Jungkook, Taehyung pedig ekkor bizonyosodhatott meg arról, hogy a virágos fiú egészen biztosan gondolatolvasó.
Azért mégis mondani akart valamit.
- A nevedet azért megtudhatom? - mondta, jobb ötlet híján, bár tudta, hogy mindig is virágos fiúnak fogja szólítani.
Jungkook mutatóujját a sírkőre emelte.
- Szóval... Jeon Jeongguk? - olvasta le Taehyung a nevet a sírkőről.
- Igen, én is az vagyok. De legyen csak Jungkook - mosolygott maga elé a másik.
- Sajnálom, amit mondtam - bukott ki Taehyungból a mondat.
- Egy szavadat se bánd. Én is ilyesmi dolgokat vágtam az emberek fejéhez annak idején - jött a válasz, majd Jungkook megfordult, és elindult visszafelé. Pár méter után megtorpant, mivel újdonsült ismerőse nem mozdult.
- Csak nem a temetőben akarsz éjszakázni? - kérdezte tőle. Taehyung feleszmélt, majd követte Jungkookot. Szótlanul sétáltak ki a temetőből. Mindketten a földet vizslatták, vagy épp a távolba meredtek. A kapuban aztán Taehyung megállt.
- Nem tudod, hogy mikor megy innen busz? - kérdezte, már félig nevetve saját szerencsétlenségén. Hazaküldte Seyoungot az apjával és a kicsikkel együtt, még kiabált is velük.
Jungkook az órájára nézett.
- Másfél óra múlva - felelte, Taehyungra nézve, akinek szemei tágra nyíltak a friss információ hallatán. Gondolkodóba esett, fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Nem kívánt itt maradni tovább.
- Maradj. Amúgy sincs társaságom. Félő, hogy be fogok golyózni - szólalt meg Jungkook egy halovány mosollyal a szája sarkában. Végtére is, örült volna egy kis társaságnak, még akkor is, ha jobb szeret egyedül lenni. Tulajdonképpen érdekesnek tartotta a barna hajút, s annak minden porcikáját. Az izmos mellkasát, melyre szinte ráfeszült az ing, a keskeny derekát, a kissé barna bőrét, szép, ívelt ajkait. De legfőképpen azt a fájdalmas tekintetét. Annyi meg annyi kérdés keringett körülötte Jungkook számára.
Egy szónak is száz a vége, felkeltette az érdeklődését. Nem úgy, mint ahogy egy nő felkeltheti egy férfiét, de nem is szimplán csak barátkozni akart. Lényegében egy kicsit össze is zavarodott.
- Ha megtűrsz, akkor maradok - mosolyodott el Taehyung, mire Jungkook megforgatta szemeit.
- Most mondtam, hogy egyedül meg fogok bolondulni - sóhajtotta, majd a bódé felé indult. Taehyung tétovázott egy keveset, majd követte őt. Igaz, bizalmatlan volt, de úgy gondolta, nagy baj azért mégsem lehet belőle, ha eltölt Jungkookkal egy kis időt. Addig sem kell a buszmegállóban üldögélnie, és azon gondolkodnia, hogy az anyja miféle dolgot fog majd a fejéhez vágni, amikor belép az ajtón. Nem vágyott erre. Még nem. Főleg a nagyi temetése után nem.
- Semmivel nem tudok szolgálni - szólalt meg Jungkook, amikor Taehyung becsukta maga mögött a faház ajtaját.
- Nem gond. Ha tudnál, akkor sem kérnék semmit - felelte Tae, majd tekintetét a vázákra vezette. Csak most tűnt fel neki, milyen szépek a bennük lévő növények.
- Gyönyörűek, igaz? - kérdezte tőle Jungkook, elejtve egy apró mosolyt. Látta, hogyan fürkészi az a barna szempár a virágait. Azt a nézést még talán azoknál is szebbnek gondolta akkor, és ott. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, egyszerűen ez a szó illet rá a legjobban; gyönyörű.
Taehyung aprót bólintott, majd az orchideás vázához lépett. Leguggolt elé, s mélyet szippantott a lilás szirmok közül. Egy mosoly futott át arcán, miközben hagyta, hogy az illat körbelengje egész belsőjét, és elvarázsolja egy pillanatra.
Jungkook nem tudta figyelmen kívül hagyni Taehyung elvarázsolt arckifejezését, mivel egy tükröt látott. Magát látta Taehyungban.
- Olyan vagy, mint én - mondta maga elé, halkan, de szinte azonnal megbánta, amikor Taehyung szemei rámeredtek.
- Olyan fura? - kérdezte, elejtve egy halvány mosolyt. Nem kifejezetten furának gondolta a fiút, inkább csak nem mindennapinak.
Jungkook jobb ötlet híján csak a földet bámulta, megszólalni nem mert. Azonban kis idő múlva, Taehyung szólalt meg ismét, megtörve a kínos csendet.
- Kedvelem a furaságot.
Jungkook lassan ránézett, és halványan elmosolyodott.
Szóval van, aki értékeli az abszurdumot. Ez jó hír.
- Most pedig... - vett nagy levegőt Jungkook, túllépve előbbi zavartságán. - Beszélgessünk - ült fel az asztalra.
- Mit kéne mondanom? - ráncolta szemöldökét Taehyung.
- Beszélj!
- Nem szeretek - replikázott.
- Az nem érdekes. Beszélj! Nem feltétlen kell magadról, csak mondj valamit! - biztatta tovább Jungkook. Mérhetetlenül zavarba jött, amiért ilyen szavak szaladtak ki a száján.
Taehyung arcán végigszaladt egy apró mosoly. A másik fiú vöröslő arcát pedig próbálta figyelmen kívül hagyni.
- Hát... régen sokat játszottam mama virágoskertjében. Mindig nagyon szép volt, sokat törődött vele - mondta Taehyung. Talán a sok virágról jutott eszébe ez a szép emlék. Ideillőnek gondolta.
Jungkook folyamatos lefelé bámulása erre abbamaradt, s a fiúra nézett.
- Szereted a virágokat? - kérdezte tőle.
- Múló szépség - mosolygott keserűen Tae. - Szépek, de elhervadnak. Hamar.
Jungkook csak nézte őt, megszólalni nem tudott. Az ő véleménye merőben más volt, és rácsodálkozott, hogyan különbözhetnek ennyire, ők ketten. Majdnem zokon is vette, de mielőtt még ez megtörtént volna, rájött, hogy felesleges. Nem is igazán tudta hova tenni a fiú negatív gondolatait.
- Így gondolkodsz az életről is? Hogy úgyis hamar vége, ne élvezzük ki? - kérdezte halkan, pusztán kíváncsiságból. Egy csepp rosszindulat nem volt mondatában, de kimondva mégis úgy csengett.
- Nem, de azt nem szeretem, ha gyanusítgatnak - vigyorgott Taehyung. Rosszul esett neki Jungkook kérdése, szinte már alázásnak gondolta a dolgot.
Jungkook csak bólintott egyet, majd inkább az ablak irányába kezdett nézelődni. Taehyung inkább maradt a növények fürkészésénél. Kínossá vált az egész szituáció, ami mindkettejükre negatívan hatott. Letargikus lett a hangulat, egyikük sem beszélt, hisz nem volt miről, nem volt miért.
Fél óra elteltével azonban Jungkooknak eszébe jutott a farzsebében pihenő aprópénz. Lecsúszott az asztal tetejéről, majd előkotorta azt a pár érmét.
- Itt a visszajáród - tartotta Taehyung elé markát.
- De azt mondtam, tartsd meg - értetlenkedett a barna, mire Jungkook szemforgatva ragadta meg csuklóját, s nyomta kezébe a pénzt.
- Mondtad, valóban, de ezek most az én szabályaim. Ez a te pénzed - mondta végül.
Taehyung nagyot sóhajtva csukta össze markát, majd Jungkookra nézett.
- Te mindig ilyen makacs vagy? - kérdezte tőle. A másik csak elmosolyodott, miközben vállat rántott. Taehyung számára volt abban a mosolyban valami. Valami rejtély. Valami pimaszság. Valami gyermeki huncutság, amit ha akart volna, sem tudott volna figyelmen kívül hagyni.
Ám Jungkook megszakította a pillanatot.
- Most pedig legyen vége a kínos csendnek. Mesélj magadról! - ült vissza az asztal tetejére. Mivel ez felkérés volt táncra, Tae leült az asztal mögött lévő székre, majd mielőtt beszélni kezdett volna, megszólalt.
- Álljunk csak meg! Te dolgozol a temetőben, mégis nekem kell önéletrajzi mesedélutánt tartanom?
Jungkook csak mosolygott ezen, Taehyung pedig - mivel választ nem kapott - elkezdte történetét. Az elejétől, mostanáig.
Sosem gondolta, hogy találkozni fog majd egy olyan emberrel, akivel gátlások nélkül tud beszélni. Mindenféléről. Nem hitte, hogy létezik ilyen ember, de rá kellett jönnie, hogy mégis. Jungkook nem szólt közbe, hallgatott, mert szerette hallgatni, ahogy az emberek a saját történetüket mesélik el. Volt már része ilyenben. Ez a kis bódé sok titkot őriz magában, sok elhangzott szó kering még a levegőben, melyeket a virágos fiú mind magáénak érzett.
Sok idő elteltével Taehyung még mindig beszélt. Még akkor is, amikor a fényességet már rég felváltotta a sötétség, és az utolsó busz is rég elment már.
Jungkooknak esze ágában nem volt elmozdulni onnét. Taehyung története felért egy tragédiával, a főszerepben magával, Taehyunggal. Ez volt az, amiért még tovább akarta hallgatni. Amiért azt akarta, hogy ez az éjszaka soha ne érjen véget. Amiért nem akarta elengedni újdonsült ismerősét.
•••
Na, srácok! Remélem, nem csalódtatok túl nagyot ebben a részben, ugyanis nem igazán sikerült úgy, ahogy elterveztem. Vagy 30x írtam át az egészet, és mentségemre szóljon, hogy ez eddig a legjobb! xD
Köszönöm, ha elolvastad, szombaton új rész!:)
