Az új borítóért köszönet drága egyetlen kolleginámnak, k_lianna4-nek!❤🌹
2017. október. 21
Nem láthatta ugyan, de tudta, hogy a levelek ugyanolyan tempóban hullanak a fáról az őszi éjszakában, ahogyan az ő könnyei csordogálnak arcán. A sötétség ismét elméjébe férkőzött, s olyan dolgokat láttatott vele, melyek halálra rémisztették, s felriasztották őt az éjszaka közepén, mely teljes holdvilágban úszott már. Egyedül volt, s ezt minden porcikájában érezte.
Álmában egy mély szakadék szélén állt. Élettelen testek voltak annak alján, s valóságos rettegés fogta el, hogy ő is egy lesz közülük. S egy lett. Nem is akárki keze által; Taehyung. Az ő lökése taszította a mélybe Jungkookot, s kacaja visszhangzott zuhanása közben. Ekkor ébredt fel. Verejtékező homlokkal, remegő gyomorral, tagjain eluralkodó félelemmel.
Azt gondolta, Taehyung valamiféle édes méreg lehet számára. Visszajött, s ezzel képes volt meggyógyítani Jungkookot valamelyest, de a fiút rémálmok gyötrik visszatérte óta, melyek egyre baljósabb dolgokat mutatnak.
Méreg, mely mégis oly elengedhetetlen számára.
Ez volt Taehyung.
Tagadhatta volna, de az mit sem változtatott volna a helyzeten.
• • •
- Drágám, vendéged van, tessék felkelni! - hallotta meg édesanyja simogató hangját valahonnét a füle mellől, s felült ágyában.
- Ki az? - kérdezte álmoskásan.
- Kettőt találhatsz - nevetett fel a nő, Jungkook gyomrában pedig jóleső bizsergés futott végig.
Szóval Tae, gondolta.
A fiú minden egyes nap eljött hozzá azóta. Egyet sem hagyott ki. Sőt, talán egy másodperctöredéket sem.
Élvezte, nagyon is, de ha meg akarta vallani az igazat, néha már fuldoklott Taehyung túlzott aggódása és törődése miatt.
De jó volt ez így.
A bogárszemű betegesen rettegett egyetlen társa elvesztésétől, ezért említeni sem mert ilyesmit, mert félt, hogy a barna tincsek úgy illannak el, mintha soha nem is léteztek volna.
Ettől félt.
Félt veszíteni.
Félt elveszíteni.
Pontosabban Taehyungot félt elveszíteni.
Ezért hallgatott.
- Felküldöd? - kérdezte halkan édesanyját, a nő pedig halkat nevetett.
Ezután Jungkook lépteket hallott meg az ajtó felől, majd kopogást is, mely egész biztosan az ajtófélfa hangja volt.
S tényleg az volt.
Taehyung egy vastag, szürke pulóverben álldogált az ajtóban, s szinte el is tűnt abban a hatalmas felsőben.
Lágyan megkopogtatta az ajtófél felületét, arcán közben mosoly ült.
Az a bizonyos kis mosoly, amely akkor húzódott ajkaira, amikor Jungkookot látta.
Valamikor dühösen.
Valamikor szomorúan.
Valamikor boldog is volt.
Valamikor álmosan.
Valamikor éhesen.
Néha szomjas is volt.
De azt szerette a legjobban, amikor szimplán csak önmaga volt.
Ez egyre gyakrabban fordult elő mostanság, s Taehyung a lelke legmélyén tudta, s remélte, hogy mindez miatta van.
Mert szereti Jungkookot, minden egyes porcikájával szereti Őt.
Ajkaival. Csókolni.
Ujjaival. Érinteni.
Karjaival. Átölelni.
Bőrét az Ő bőréhez.
Szívét az Ő szívéhez.
- Jó reggelt! - motyogta Jungkook álmoskásan, Taehyungot pedig szinte kirázta a hideg attól a halovány, rekedtes hangtól.
