𝖥𝗅𝗈𝗐𝖾𝗋𝗌 𝗂𝗇 𝗒𝗈𝗎𝗋 𝗁𝖺𝗇𝖽 | TAEKOOK

Harminchat darab rózsa

2018. július. 12

Elindulni mindig nehéz.

Kételyeid árnyékodba burkolózva osonnak utánad, s lelkedet marcangolva élnek tovább.
Talán addig, míg a szíved meg nem szűnik dobogni.

Küzdenél.

De az elkeseredés és félelem mezeje túl hideg, fagyos.

S mégsincs levegő.

Az üres szoba közepén állt.
Táskáján kívül még más is húzta a vállát.

Bánat talán?

Szemét az ablak felé emelte, s fátyolos tekintettel, remegő ajkakkal figyelte, ahogyan a Nap kíméletlenül füröszti meg fényében azt az aprócska kis lyukat, melyet maga mögött hagyni készül.

Ahol épp saját magát felejti majd.

Hiszen már elsiratta azt, aki volt.

S, hogy lesz e valaha is más?
Azt senki sem tudta.

Utoljára körbetekintett.

Elbúcsúzott az ágyától, s azon attól a párnától, amelyen nehezebb napokon, akár egy jó barát vállán, kisírhatta magát.

Ott volt aztán az íróasztala is.
Mennyi rajz.
Mennyi jövőbe címzett levél, amelyeket talán még a kertben ásott el kisgyerekként.

A könyvespolc.

Azok az ezeréves festmények a falon.

Jungkookon kívül talán ezek a dolgok is ide kötötték még.

Viszont ma mennie kell.

Végleg.

Vissza sem nézve.

Sarkon fordult, s elindult.
Minden lépésében hordozott valami nehezet.
Valami olyat, amit akkor hordoz az ember, ha úgy gondolja, nem számít már, mit hoz a sors.
Csak megy, meg sem áll, s tudja, egyszer úgyis vége.

Hiszen egyszer mindennek vége.
Csak, mint egy jó filmnek.

Egy lépés...

A folyosóra ért.
Arra a hosszú folyosóra, ahol annyit játszott kicsiként.

Még egy lépés, s még egy, majd még egy...

A kijárat előtt toporgott.
Menjen, vagy ne?
Hiába tette fel a kérdést magában, tudta, hogy nincs más választás, mennie kell.

- TaeTae - szólt Seyoung halkan.
Öccse sejtette, mit akar mondani.
Annyira... tudta.

Hatalmas sóhajt eresztett ki, majd megfordult, s egyenesen a vékonyka lány karjaiba vetette magát.

Nem akart kiborulni.
Soha nem akart, de úgy érezte Seyoung nem lesz rendben nélküle.
Vagy inkább ő nem lesz rendben a nővére nélkül.
Fogalmazhatott volna akárhogy, a lényeg akkor is ugyanaz maradt volna; nem akarta itthagyni.
Ő volt az egyetlen.