𝖥𝗅𝗈𝗐𝖾𝗋𝗌 𝗂𝗇 𝗒𝗈𝗎𝗋 𝗁𝖺𝗇𝖽 | TAEKOOK

"Tudom, milyen."

2017. május. 12

A Nap sütött, s már korán reggel ontotta magából a meleget, aminek Jungkook most kivételesen örült. Ma temetés lesz, nem lett volna szerencsés, ha esik. Szokás szerint ő volt az első, mint minden reggel. Ő hallotta meg elsőként a vaskapu nyikorgását, s ő látta meg elsőként a gyönyörű virágokat, melyek ott álldogáltak a vázákban, sorsukra várva, a bódéban. A napfény rájuk sütött, és Jungkook úgy gondolta, így a leggyönyörűbbek. Beljebb ment, és a pénztár mögé ült, majd jobb ötlet híján elkezdett rejtvényt fejteni.
Közben figyelt az időre is, hiszen tudta, hogy nemsokára megrohamozzák majd a vevők a magányosan álló kis faházat.
Eközben a Kim család is készülődni kezdett. Taehyung már a tükör előtt álldogált egy ideje, és magát vizslatta. Elkeseredett a látvány miatt. Hatalmas fekete karikák ültek a szeme alatt az átvirrasztott éjszakától, melyekről csak remélni tudta, hogy el tudja őket tüntetni egy napszemüveg segítségével.
Később felkerült egy fekete ing, egy szintén fekete farmerrel, amit amikor magára húzott, meglepve vette észre, hogy a nadrág csaknem leesik róla, így szíjat kellett belefűznie.
Arcát, s fogait is megmosta, majd haját középen választotta szét. Szerette így hordani, mert a nagyija mindig azt mondta, így a leghelyesebb. Végül került rá némi parfüm is, a nagyijától kapott karkötő, és a fekete napszemüveg, melyet az ing nyakába akasztott bele. Utolsó simításként a tükör elé állt, és végignézett magán. Most sem volt megelégedve a látvánnyal, mint ahogy általában, de úgy gondolta, ez most a legkevésbe fontos.
Halk kopogás hallatszott az ajtón túlról.
- TaeTae, indulnunk kell - mondta Seyoung.
- Megyek - motyogta Taehyung, majd kilépett a fürdőszobából. A nővére oldalán lement a nappaliba, ahol édesapja várakozott, szintén talpig feketébe öltözve. Tegnap, amikor hazaért, egy szót sem beszélt a szüleivel, azon kívül, hogy anyja a szemébe vágta, hagyta a nagymamáját meghalni. Hogy ez az egész az ő hibája, és ha nem ment volna Angliába tanulni, a nagyi még most is élne. Fájt a fiúnak ilyet hallania. Főleg ennek a zsarnok nőszemélynek a szájából. Sosem érdekelte, hogy mi van a nagyival, hiszen csak akadékoskodó öregasszonyként emlegette, aki - állítása szerint - mindig beleszólt abba, hogyan nevelje a gyerekeit. Az anyósa volt, és nem engedhette volna meg magának, hogy így viselkedjen vele, de mégis megtette, mert magas ívben tett a többi ember kérésére, és ez a dolog Taehyung számára még gyűlöltebbé tette édesanyját.
Seyoung persze azonnal öccse védelmére kelt, aminek a vége az lett, hogy anyja tenyere egy hatalmasat csattant nővére arcán. Azóta a hangulat a szokásosnál is fagyosabb és barátságtalanabb, és ez már szinte hátborzongató. Édesanyja tekintete elborult, ködös, mintha csak egy velejéig romlott őrült nézne rá a gyönyörű, női külső mögül.
Apja pedig élőholt módjára járkált a házban, üres tekintettel. Nyilván édesanyja elvesztése is közrejátszott ebben. Őt már csak az alkohol boldogította, semmi más, Seyoung elmondása szerint.
Csak a két kicsi lelke volt még mindenféle bűntől mentes, tiszta, ebben a házban. Hiszen még gyerekek, és fogalmuk sincs, mi történik.
- Anya nem jön? - kérdezte halkan Taehyung, apjára nézve. A férfi csak megrázta a fejét, majd slusszkulccsal a kezében kiment a házból. A konyhából gyerekhangokat lehetett hallani, ezek szerint már az öcsikék is készen vannak.
- Te hozd őket, én kimegyek apához - szólt Seyoung, majd végigsimított Tae vállán, és ő is eltűnt.
A fiú nagyot sóhajtva sétált be a konyhába.
- Jihoon, Sojoon, gyertek! - szólt oda a két öltönyös kis krapeknek, akik azonnal bátyjukhoz szaladtak.
- Bátyus, hová is megyünk? - nézett fel rá Sojoon. Kettejük közül ő volt az idősebb, méghozzá két évvel, de mégis kisebb termetű, és babásabb arcú volt, mint 6 éves testvére.
Taehyung leguggolt eléjük.
- Elbúcsúzunk a nagyitól egy időre - erőltetett magára egy mosolyt.
Sojoon arca elkomorodott egy pillanatra, de végül megenyhülni látszott.
- Akkor nem is mehetünk majd hozzá? Elköltözik? - lábadt könnybe Jihoon szeme. Taehyung szíve szinte összeszorult öccse könnyei láttán, ezért csak kereste a szavakat, megszólalni nem tudott.
- Meghalt, igaz? - szólalt meg hirtelen az idősebbik.
- Sojoon... - kezdte volna Taehyung, de az öccse nem hagyta.
- Miért hazudsz neki?! - bökött Jihoon felé, majd odafordult hozzá. - A nagyi meghalt, és soha többet nem fogjuk látni! - kiabálta gyermeki hangján, melyből még így is sütött a harag, majd kirohant az ajtón.
- Sojoon! Állj meg! - szólt utána Taehyung, de a kisfiú meg sem hallotta. Jihoon egyhelyben állt, és meredt maga elé. Taehyung feje fölött hirtelenjében összecsaptak a hullámok, és azt sem tudta, mihez kezdjen.
- Semmi baj. Ne törődj vele, azt sem tudja, mit beszél - mondta halkan öccsének, majd magához húzta törékeny testét, s felvette. Jihoon bátyja vállára hajtotta fejét, s átölelte nyakát. Halkan szipogott, Taehyung pedig egyre szorosabban ölelte.
Kimentek a házból, Jihoont beültette hátra, Sojoon és Seyoung mellé, ő maga pedig az anyósülésen foglalt helyet.
Eközben Jungkook nem győzte kiszolgálni a vevőket. Ilyenkor mindig enyhült a rossz érzése a temetésekkel kapcsolatban, hiszen tudta, hogy aki most távozik, azt sok ember szerette, sokan megadják neki a végső tiszteletet. Úgy gondolta, ez szép dolog, s számára valamilyen szinten megnyugtató is.
Az utolsó vevő egy idős hölgy volt, aki látszólag nem tudott dönteni a sok szép virág között. Jungkook türelemmel vizslatta a nénit, majd amikor egy szál gerberával a kezében a pénztárhoz lépkedett, elmosolyodott. Fejét egy régi, kopott kendő fedte, a ruhái sem voltak sokkal jobb állapotban. Csak az arca tűnt örök fiatalnak, még ráncai ellenére is. Sugárzott, s Jungkooknak eszébe jutott, hogy ő is mindig ilyen szeretett volna lenni időskorára. Tapasztalt, bölcs, szeretetteljes, egy olyan ember, kinek a pohara már tele van. És jó dolgokkal van teli.
- Jó napot, kedves! - mosolygott fel rá a hölgy.
- Jó napot! - viszonozta a gesztust, miközben kinyitotta a kasszát.
- Ezt az egy szál virágot szeretném - rakta le az asztalra a gerberát, majd remegő kezeivel válltáskájában kezdett kutakodni. Kezei már vészesen remegtek, annyira, hogy az istenért sem tudta volna a kivenni a táskából azt, amit keresett.
- Hagyja csak! Magának adom, ajándék! - mondta Jungkook, miközben megfogta az egyik ráncos kezet, és abba adta a virágot.
- Igazán ki szeretném fizetni! - erősködött, de Jungkook nem hagyta. Mindig is makacs volt, nem volt szokása engedni abból, amit egyszer elhatározott.
- Fogadja el! Morbid ilyet mondani, de szívesen adom. Vagyis nem szívesen, de... - kapott tarkójához mondata végére.
- Köszönöm, kedvesem! Meg fogom hálálni! - pillantott rá a néni, majd a virággal a kezében lépett ki az ajtón.
Jungkook mosolyogva nézett utána, miközben egy megkönnyebbült mosoly hagyta el a száját.

Pár perc múlva már az ajtóban állt, és a ravatal felé nézett. Sok-sok fekete ruha, és kisírt szem. Viszont a koporsó melletti székek, ahol általában a családtagok szoktak ülni, üresen álltak.
A fiú szíve egy pillanatra összeszorult a látványtól, de hamar kizökkent, mivel egy napszemüveges alak állt meg előtte.
- Virágot szeretnék venni - pihegett a fiú. Feltehetően sietett.
- Gyere! - mondta halkan Jungkook, majd félreállt az útból. Taehyung besétált, és szinte szét sem nézett, csak fogott két szál virágot, majd az asztalra rakott egy tízest.
- A többit tartsd meg! - mondta Taehyung, miközben elsietett Jungkook mellett, aki még mindig az ajtóban ácsorgott.
Feleszmélve aztán az asztalhoz ment, és a kezébe vette a bankjegyet. Kinyitotta a kasszát, majd beletette a pénzt, azonban a markába vette a visszajárót is, amit szándékozott visszaadni a napszemüvegesnek, ahogy ő nevezte.
Jungkooknak nem volt szokása az ilyesmi. Nem tartotta tisztességesnek, sem helyénvalónak. Úgy gondolta, mindenkinek annyit kell kapnia, amennyit megérdemel, se többet, se kevesebbet. Így hát ő sem akart többet magának, csak annyit, amennyit megérdemelt.
A farzsebébe tette az aprót, majd ismét az ajtóba állt, onnan figyelte, ahogy a halottat végső útjára kísérik. A napszemüveges állt a koporsó mögé, mellette egy lány, bizonyára a párja. Előttük azonban ott ácsorgott két kisfiú, egymás kezét szorongatva. Mögöttük egy idősebb férfi állt, vállai rázkódtak a zokogástól. A lány nem sírt, csak erősen a napszemüvegesbe karolt, s kezét szorította rendületlenül. A fiú szemüvege alól folydogáltak a könnyek, de arcán ezen kívül semmi nem látszódott. Rezdülés nélküli.
Nemsokára hűlt helye volt a koporsónak, az amögött álló sornak, a papnak, és a sírásóknak is. Jungkook egészen addig várt ott, amíg az emberek elkezdtek kifelé szállingózni a temető kapuján. A napszemüvegest várta, de az nem jött. Akkor sem, amikor a lány, a két gyerek és a férfi már rég autóba ültek és elhajtottak.
Nagyot sóhajtott, majd úgy érezte, most már itt az idő. Egyik szeretett vázájához sétált, amiből aztán kiemelt egy orchideát, az árát pedig a kasszába rakta a saját pénzéből. Elindult a sírhoz.
Mindig ezt csinálta.
Csak így nyugodott meg teljesen a lelke.
Lassan, megfontoltan sétált végig a sírok közt, így próbálta tisztelni az itt nyugvókat. Más biztosan elijedt volna a látványtól, de Jungkook nem az a fajta ember volt. Szerelmes volt a hatalmas területbe, ahol ameddig a szem ellátott, sírkövek álltak. Az egészet dombok vették körül, a naplemente pedig még csodálatosabb volt így. Néha csak leült édesapja sírja mellé, és elképzelte, ahogy magához szorítja őt, miközben a Nap nyugodni tér, s hamarosan kezdetét veszi a holnap. S miután mindent magával vitt a világosság, Jungkook ott maradt, s hallgatta a csendet.
Így volt ez hűvös, őszi estéken, nyáriakon, s havas télieken is.
Évszakról évszakra.
Évről évre.
Mindig.
S most is ez járt a fejében, miközben megannyi kimúlt élet mellett sétált el, mígnem odaért. Pár méterre állt meg a keresett sírhelytől, ugyanis a napszemüveges állt előtte közvetlen.
Mivel az nem mozdult, Jungkook vette a bátorságot, és ő is odasétált, majd az orchideát a fejfa előtti vázába tette.
Taehyung időközben annyira máshol járt, hogy szinte rémület futott végig rajta, amikor meglátta a virágos fiút, ahogy ő nevezni szokta. Ránézett, mire azok a bogárszemek visszanéztek rá. Jungkook épp szóra nyitotta a száját, amikor Taehyung megszólalt helyette.
- Ne mondj semmit. Nem kérek mások sajnálatából - mondta. Jungkook aprót mosolygott.
- Csak azt akartam mondani, hogy egy hajszál van az ingeden - nyúlt Taehyung mellkasa felé, majd lehúzta róla a szőkés hajszálat, ami bizonyára a párjához tartozhatott.
A barna csak lesütötte szemeit, s erősen szégyellni kezdte magát, amiért így beszélt a virágossal.
- Ne haragudj, nem akartam durva lenni - mondta halkan, a földet pásztázva. Jungkooknak esze ágában sem volt haragudni, hiszen pontosan tudta, mit érezhet most a napszemüveges.
- Tudom, milyen - felelte kurtán.
- Dehogy tudod. Ennél nyomorultabb már nem is lehetne az életem - csuklott el Taehyung hangja, Jungkook ajkai pedig ezzel párhuzamosan húzódtak szélesebb, de annál fájdalmasabb mosolyra.
Mintha magamat látnám - gondolta.
- Mi a neved? - kérdezte ezúttal hangosan.
- Taehyung. Kim Taehyung - szipogta a másik.
- Nos, akkor gyere, Kim Taehyung! Mutatok neked valamit.

•••

Késésem az osztálykirándulás számlájára írható, úgyhogy bocsi. Szombaton új rész.