2017. május. 13
Májushoz képest is hűvös volt már. Csak két alak sétálgatott ilyen tájtban az utcán, és be nem állt a szájuk. Még mindig nem.
- Beszélj anyukáddal! - javasolta Jungkook, amikor Taehyung végére ért a rossz családi hátteréről szóló meséjének.
- Ez nem ilyen egyszerű. Az a nő egy őrült - kuncogott fel a barna.
- Ezesetben... nyírjuk ki! - mondta komoly hangon Jungkook, mire összenéztek. Taehyung ajkai elnyíltak egymástól ijedtében, de amikor barátja vállai rázkódni kezdtek a visszafojtott nevetéstől, kiengedte a benntartott levegőt.
- Ijesztő vagy, ne mondj ilyeneket - motyogta maga elé.
- Ijesztő a középső nevem - húzta ki magát büszkén Jungkook.
- Ja, nekem meg életunt - nevetett fel Taehyung.
Jól esett neki végre őszintén nevetni. Rég volt már, hogy önfeledtnek érezhette magát, és csak a pillanatnak élt.
Viszont ez az önfeledtség sem volt felhőtlen. Egyfolytában azt kérdezgette magától, hogy nagy hiba e, ha nem akarja, hogy vége legyen ennek az éjszakának. Nem érezte helyesnek.
Akkora bűn lenne ez? - visszhangzott a kérdés a fejében, és annyira elgondolkodott, hogy már csak arra eszmélt fel, ahogy orra a betonnal találkozik.
Jungkook azonnal elengedte a bringáját, és Taehyung segítségére sietett. Keze alá nyúlt, és felhúzta a földről.
- Az Isten verje meg, nézz már a lábad elé, a szívbajt hozod rám! - morgott Jungkook.
- Bocsesz - porolta le magát a másik, majd, mintha mi sem történt volna, folytatták útjukat.
Taehyungnak a fejében volt a lehetőség, hogy felhívja nővérét, vigye haza, de most önző volt. Egyből élt azzal, hogy Jungkook tartson vele. Nem ellenkezett, mert félt. Félt, hogyha Seyoung viszi haza, úgy hamarabb folytatódik a rémálom, amit ő már csak otthon töltött időnek nevezett.
Annyira félt. Kicsi volt, és védtelen. Egy porszem, amit ezúttal Jungkook nem adott oda a szélnek, hogy elfújhassa. Taehyungnak most ő jelentette a biztos pontot. Már lassan szégyellte, hogy ennyire gyáva, önző és, hogy ennyire függ Jungkooktól, de nem volt mit tenni.
Ez a fiú más - gondolta, majd arra a bizonyos fiúra nézett, aki szerinte más. Gömbölyű orr, szép vágású szemek, melyeknek a színe szinte már igéző, telt ajkak, szép formájú, kissé csontos arc, melyen ott díszelgett egy heg, a bal oldalon. Első ránézésre semmi figyelemre méltó nem volt Jungkookban, jobban megnézve viszont egy angyalt láthattál. Vagyis Taehyung így gondolta.
- Mit nézel? - kérdezte Jungkook, amikor feltűnt neki Taehyung bámulása. Aranyosnak találta, csak nem igazán tudta hova tenni.
Tae feleszmélt, megrázta a fejét, majd most már egyenesen előre nézett.
Legszívesebben én is bámulnálak. Míg világ a világ... - gondolta Jungkook, s akarata ellenére, már csak a fejében csengő szavakra is zavarba jött.
Akárhányszor Taehyungra nézett, a gyomrában érzett valami furcsaságot, amit akkor tapasztalt, amikor tetszett neki egy lány, még általánosban. Csak két aprócska bökkenőt talált a dologban; Taehyung fiú, és nem tetszhet neki.
Csak ennyi.
Viszont, akárhogyan próbálkozott, nem tudta elrejteni, hogy piszok gyönyörűnek találja őt.
A beállt csendet éles csipogás szakította meg, ami Taehyung zsebéből jött. Elővéve a telefont, a fiú ereiben még a vér is megfagyott.
Heidi kereste. A barátnője. Akiről teljesen elfelejtkezett. Még csak eszébe sem jutott.
" Minden rendben ment?
Majd írj! Szeretlek! "
Állt az üzenet a telefon képernyőjén.
Taehyung nem tudta eldönteni, hogy szégyellje e magát, mérges legyen e, vagy csak simán szomorú.
Lépései lelassultak a telefon folyamatos bámulása közben, majd megállt. Jungkook is így tett, miután már pár lépéssel előrébb járt.
- Minden rendben?
- Neked volt már barátnőd? - kérdezte hirtelen Taehyung, de azonnal észbe kapott és magyarázkodni kezdett, miszerint nem úgy értette, próbálta kivágni magát, ahogy azt ilyenkor szokás.
- Nem volt még - mosolyodott el hirtelen Jungkook. Kicsit furcsállta ugyan, de válaszolt.
- Jungkook, én... akkora barom vagyok - sóhajtott lemondóan Taehyung, majd a padkára ült.
Jungkook halványan elmosolyodott, majd letelepedett társa mellé.
- Mi történt? - kérdezte halkan.
A másik nagy levegőt vett, s elmesélte, miképpen felejtette el teljesen a barátnőjét. Szégyellte magát, hiszen, ha igazán szeretné Heidit, ez nem fordult volna elő. Eddig csak menekült az érzés elől, miszerint már nem szereti a lányt, de most már világosan látta, mi a helyzet.
- Szereted? - hangzott a kérdés Jungkooktól, pár percnyi csend után.
Taehyung a fiúra emelte barna szemeit, és furcsállva fürkészte őt.
Ennyire átlátna rajta?
- Talán - mondta végül, annyira halkan, mintha attól félne, Heidi is meghallja.
- A talán az már édeskevés - mosolyodott el a másik, majd ismét mondandóba kezdett. - Az irodalomtanárom mindig ezt a két szót használta; teljesség, totálisság. Ez a kettő kell ahhoz, hogy szerethess valakit.
Taehyung csak nézte a fiút, aki - saját bevallása szerint - nem sokat tud a szerelemről, és mégis annyira bölcsen beszél. Úgy, mint egy sokat megélt, idős ember. Talán ez volt az egyik dolog a sok közül, amit Taehyung varázslatosnak vélt a fiúban. Ő sosem volt ilyen. Sosem foglalkozott mások problémáival, sosem próbált gondot megoldani mások helyett, sosem hallgatott meg senkit.
Ezért volt ő szörnyű ember.
Ezért gondolta magát annak.
- Idegesítően jó ember vagy - mondta Jungkooknak, mire a fiú halkan felnevetett.
- Te pedig idegesítően pesszimista - replikázott Jungkook.
- Te pedig idegesítően optimista - vágta rá Taehyung.
- Lehet, hogy ellentétek vagyunk - sóhajtott fel drámaian Jungkook, majd felállt, kezét pedig társa felé nyújtotta, amit a fiú el is fogadott.
Ám a telefonja ismét közbeszólt. Ezúttal a nővére kereste.
- Mindjárt otthon vagyok! - szólt bele azonnal, amint felvette.
- Te is tudod, hogy sosem szoktalak zaklatni, vagy hívogatni, de tisztában vagy azzal, hogy mennyire aggódtam, Taehyung?! - emelte fel Seyoung a hangját.
- Ne haragudj, sietek! Bocsánat! - rakta le Taehyung, majd Jungkook felé fordult.
- Ezt a pár métert valószínűleg futva fogom megtenni, szóval nem kell tovább jönnöd, köszönöm, hogy elkísértél idáig. Tényleg nagyon hálás vagyok - hadarta Taehyung, bár utolsó mondatán ő is érezte, hogy nem szimplán arra vonatkozott, hogy Jungkook vele tartott. Az a mondat sok mindent magába foglalt. Lényegében az egész mai napot.
Jungkook halványan elmosolyodott, ugyanakkor úgy érezte, ezután minden más lesz majd. Azt sem vélte mindennapinak, hogy találkozott egy olyan személlyel, mint Taehyung. Mintha a fiú neki lett volna kitalálva. Mintha az ő feladata lenne megmutatni neki az élet szépségeit. Így gondolta.
Azzal, hogy útjaik most elválnak, kezdődhet valami új. Jungkook legalábbis ebben reménykedett.
- Találkozhatnánk még - intézte Taehyungnak e szavakat, és ki tudja, miért, borzasztóan zavarba is jött. Talán, ha hallgat, bölcsebb maradt volna.
- Az igazság az, hogy nekem holnap vissza kell utaznom Londonba - mondta halkan Tae. Jungkook szíve hatalmasat dobbant, és egy keserű érzés tört rá. Csalódásnak hívja a köznyelv.
- Igen, gondolhattam volna - mosolyodott el mégis. - Akkor... valamikor majd látjuk egymást - intett Taehyung felé, majd felpattant kerékpárjára, és elhajtott. Nem akart visszanézni. Nem akarta látni többet Taehyung arcát, mert félt. Félt, hogy nem tudja majd elfelejteni azt az arcot. Így maximum csak azok az érzések hagytak nyomot benne, melyeket a fiú váltott ki belőle. Persze, ezeket sem tudta hová tenni.
De jobbnak látta így.
Jobb volt elmenekülni, mint mindig.
Mert ő is ezt csinálta.
Menekült.
Ezután meg sem állt hazáig, ahogy Taehyung sem.
Mindketten nehéz szívvel haladtak otthonuk felé. Egyiküket a pokol várta otthon, másikukat pedig a teljes megnyugvás.
Ezek ők.
Ellentétek.
•••
Halika. Öljetek meg. Késtem egy hetet, tudom. És meg trágya is lett a rész. De az elkövetkezőkben fel fog pörögni a sztori. Talán ezért is kellett ide ez a semmitmondó, üres szöveg. Valamivel át kell hidalnom...><
Köszönöm, ha végigszenvedtétek! Legközelebb kevésbe lesz fájdalmas.
Puszilok mindenkit.
