2017. október. 15.
Hangot hallott.
A víz lágyan fodrozódott, ez biztos volt, hisz olyan dallamot ontottak magukból a cseppek, mely hasonlított az angyalok énekéhez.
A Han-folyó partján nem volt senki, csak egy alak üldögélt egyes egyedül a már átfagyott faléceken, melyek egy picinyke ülőalkalmatosságot alkottak.
Szemei előtt feketeség lebegett, minden tagja sajgott, feje majd széthasadt, azok az idegesítő vattapamacsok pedig szinte gúnyolódtak rajta, s szorosan tapadtak szemére. Őket pedig egy-egy tapasz ölelte át, hogy a fiúnak enyhíthessék fájdalmát.
Nem látott.
Csak érzett.
Most például lágy, hűvös szellőt. Néha apró nedvességet kézfején, s ebből tudta, a folyó hullámzik, ő is nyugtalan.
Jungkook is szüntelen az volt.
Ahogy elrévedt gondolatban, fényességet látott. Majd egy nagy csattanás visszhangzott egyre csak elméjében, s ismét a sötétség marad, fájdalommal karöltve, mely már jó pár hete kínozta eme legyengült testet.
Számára mindent magával ragadott a sötétség, és nem találta a kiutat.
- Mennünk kell - zengte egy hang a pad mögül, s Jungkook összerezzent. Hamar rájött, hogy nincs mitől félnie, hiszen az édesanyja szólt hozzá, aki az ilyen alkalmakkor az autóban vár a fiára.
- Szeretnék még maradni - lehelte szinte, s ujjai görcsösen feszültek rá az ölében heverő plédre, melyet minden alkalommal kihozott magával mostanság. Az idő egyre hidegebbre fordult, ahogy teltek a hónapok, s Jungkook számára semmi nem hozta el magával a tavaszt. Egyedül a vékonyka, kék pléd adott melegséget, s ez is hagyott maga után némi kívánnivalót.
Ám, ha nagyon magába szállt, rá is jött hamar, mire - vagy inkább kire - van szüksége.
Annyit várt már rá.
Egy örökkévalóságnak tűnt, pedig csak néhány hónap pergett le azóta, hogy Ő elment.
Annyi minden történt.
Túl volt egy baleseten, melyben elvesztette a látását, s fogalma sem volt, mi jöhet még.
Ezer plusz egy kínt viselt el Kim Taehyung miatt, s kit hibáztathatott volna?
Taehyungot hibáztatta.
Gyűlölte, amiért feltűnt azon a májusi napon, s magát még jobban utálta, mert azóta sem volt képes lemondani róla.
Sokszor, a folyóparton ülve meredt a végtelenségbe, egészen odáig, ahol az égi színek már eggyé váltak, s a szem onnan már nem látott tovább. Ezen alkalmakkor sem járt más a fejében, mint az a ragyogó szempár, azon a ragyogó arcon.
Szavak nem voltak arra, mennyire bánta, hogy nem érintette meg. Ám azzal is tisztában volt, hogyha ez megtörténik, most azért az érzésért sóvárogna egyfolytában. Nem találta a helyét Taehyung nélkül, az igazat megvallva.
•••
- Drágám, a botod! - harsant fel Jungkook édesanyjának kedveskedő hangja, de a fiú ebben a pillanatban ezt sem akarta hallani. Ő csak kivágta a kocsiajtót, és elindult, Isten tudja, merre. Talpai alatt ismerős talajt érzett ugyan, de csak sötétséget látott. Hevesen kapkodta fejét ide-oda, és már üvöltött volna torka szakadtából, de egyszerűen nem tudta megtenni. Csak állt ott, mint egy elveszett kisgyermek, s meleg cseppek szöktek szeméből, végigfolyva fagyos, kipirosodott bőrén. Mindig ez történik. Az anyja sajnálattól csöpögő hangon beszél hozzá, a fiú nem tűri meg.
Hirtelen két kezet érzett meg vállán.
- Ne nyúlj hozzám! Miért kell egyfolytában emlékeztetned arra, hogy vak vagyok?! - s hátrált pár lépést, ajkai meg-megremegtek, gyomra már görcsben volt, úrrá lett rajta a pánik, s minden félelme. Minden baljós érzése.
- A kurva életbe, mondj valamit! Magyarázd meg! Magyarázd már... - s a földre rogyott. - Az Isten verje meg... - suttogta, s közben hullajtotta bánatának jeleit.
Te, aki ismered azt a történetet, amelyben két kóbor, ellentétes lélek egymásra talál, tudod, milyen, amikor már csak a tested a bizonyítéka annak, hogy élsz? Amikor már nem vágysz társaságra, nem vágysz semmire az égvilágon, csak arra az egyre, hogy egyedül lehess? Hogy a mély, szinte fülsiketítő csendbe burkolózz, s elrejtőzz a világ elől?
Mert Ő erre vágyott a leginkább.
Olykor legszívesebben véget vetett volna életének, s eltörölte volna létezésének minden emlékét. S igen, Taehyunggal is ezt tette volna. Eldobta volna magától a kellemes barna hajzat emlékét, ahogy minden mást.
A végét sóhajtotta.
Ez a fiú azért esedezett, hogy valaki végezzen vele. Azért, hogy legyen bátorsága végezni magával, ahogy álmaiban az lenni szokott. Az álmok országában ő egy másik ember volt. Olyan, aki szemrebbenés nélkül húzott volna végig éles pengét nyakán, olyan, aki félelem nélkül töltözte volna le torkán pirulák tömkelegét. S álmaiban is csak azt kívánta, hogy Kim Taehyung lehessen az utolsó lélegzetvétele.
