2017. május. 11.
A repülőtéren mindig zajlott az élet, ez most sem volt másképp. Taehyung gépe épp landolt. A fiú rászorított a derekát körbefogó biztonsági övre, annyira, hogy ujjvégei elfehéredtek. Szemeit szorosan csukva tartotta, levegőt sem vett addig, míg a gép földet nem ért. Nagyot sóhajtott, fejét megkönnyebülve döntötte az ülésnek, amikor a stewardess hölgy szólt, hogy megkezdhetik a leszállást.
Taehyungnak az elsők között sikerült leszállingóznia. A friss levegőre lépve, a fiú megállás nélkül szitkozódott az eső láttán, és csak remélni tudta, hogy nem fog ennél jobban esni.
Amikor már fedél volt a feje felett, és a csomagjait is megkapta, leült nem messze a kijárattól. Könyökével térdén támaszkodott meg, összefűzött ujjai pedig két lába közt lógtak. Görnyedt, és csak lefelé nézett. A vállát nyomó fájdalom és teher nem engedték, hogy büszkén, egyenesen üljön, és mosoly kerüljön az arcára.
Hiszen miért is mosolygott volna?
Temetésre érkezett haza. A nagymamája itt hagyta őt. Az a személy, akit őrangyalának tekintett. Akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett. A szüleivel sosem volt zökkenőmentes a kapcsolata, s ez így még jobban fájt.
A nagymamája jelentette a menedéket, a gondoskodó szülőt, a testvért, a barátot, mindent. Mindent, amire a fiúnak valaha is szüksége volt.
Taehyung kinézett a reptér üvegfalain, és nem látott mást, csak szürkeséget és esőt. Azt az utálatos csapadékot, melynek látványa mindig elvette a kedvét mindentől, és szinte a lelkére ült. Most még az a kevés életkedv is odaveszett, amit nagy erőfeszítések árán sikerült kifacsarnia magából.
Kezdte feladni.
Nagyot sóhajtva állt fel, fogta meg a bőröndjét, és indult volna el otthona felé, ahol két éve járt utoljára. De megtorpant. Félelem tört rá, hogy mi van, ha elfelejtette az utat, ezért -tekintve félelmét, és a zuhogó esőt - inkább taxit hívott. Szorosan az üvegajtóhoz állt, és onnan figyelte, hogy vajon mikor érkezik a jármű. Nem kellett sokat várnia, s amint a sárga autó leparkolt az épület előtt, Taehyung erőt vett magán, és kilépett az esőre. Hunyorított, kezét homloka elé tartotta, és sietősen húzta maga után bőröndjét. Legszívesebben sikított volna, annyira gyűlölte az időjárást.
- Jó napot! - köszöntötte a sofőr, kiszállva a járműből, kapucniját a fejére csapva. Láthatóan neki sem volt a kedvence ez a "szutyok idő", ahogy Taehyung nevezni szokta.
Ő csak bólintott a férfinak, aki körülbelül az 50-es éveiben járhatott. Arcán ott csücsült minden átfurikázott éjszaka. Tipikus megviselt, elcsigázott arc volt, és Taehyung elgondolkodott, miközben a börőndjét megemelve, a csomagtartóba tette azt. Az jutott eszébe, hogy talán ő is erre a sorsra jut majd, ha befejezi a főiskolát, a nagybetűs élet pedig kíméletlenül töri rá az ajtót. Igaz, örökös volt. Egy jól üzemelő multicég örököse. Taehyung épp csak a szó jelentéséről tudott valamit, de, hogy mit is takar ez az egész, arról már nem volt sejtése.
- Szép időnk van, nemde? - szólalt meg a sofőr, mire Taehyung elmosolyodott.
- Felettébb - mondta, majd lecsapta a csomagtartót, és a férfival együtt autóba ült. Lediktálta a címet, de abban sem volt biztos, hogy pontosat adott meg. Míg nem járt itthon, egyre csak azon volt, hogy elfelejtse Koreát. Pontosabban a szüleit.
A két zsarnokot.
Már csak így emlegette őket.
Apró kis görcs keletkezett a gyomrában, amikor rájuk gondolt. Csak a pofonok, a nadrágszíj és a zárt szoba jutott eszébe róluk. Azon szülők egyikei voltak, akik egy csepp szeretet, felelősséget sem éreztek a gyerekük iránt, ezért amint tehette, búcsút intett nekik, ezzel maga mögött hagyva mindenkit, aki fontos volt. A nagyiját, a nővérét, s két kisöccsét. Egyedül ezt bánta mérhetetlenül.
Csak ezt, semmi mást.
S nagyon hálás volt a nővérének, aki annak ellenére, hogy nem a fővárosban élt, mindig tájékoztatta, hogy van a nagymama és a kicsik. Seyoung volt az egyetlen összeköttetése Koreával, s egyben az az ember, az egyetlen, aki megértette őt, s kész volt bármiben segíteni.
Taehyung eldöntötte, hogy kamotostól fogja visszafizetni neki ezt a sok jót. De lehet, hogy arra egy élet sem lenne elég, hiszen különleges egy olyan személy, aki bármilyen háborgó lelket képes megnyugtatni, csupán néhány mondattal. Seyoung ilyen volt.
- Ez volna az? - csendült fel a sofőr hangja, az autó pedig lassított. Palotaszerű, fehér ház erkéllyel, díszes ablakokkal, közepes udvarral, fekete, lándzsás kerítéssel.
Azt hiszem... - gondolta Taehyung, míg jól szemügyre vette a házat, majd a férfi felé biccentett, s a kezébe nyomott egy bankót, aminek az értéke jóval több volt, amennyit elkérhetett volna ezért az útért. Az úr értetlenül pillantgatott Taehyung felé, amin a fiú csak jót derült.
- Tartsa meg, és köszönöm! - mondta végül, majd kiszállt, s bőröndjét is magához vette. Miután a csomagtartó lecsapódott, az autó elgördült a ház elől, ezzel magára hagyva a hazatérőt minden kétségével, és félelmével.
A fiú nagyot nyelt, majd egy sóhajban engedte el magát. Elindult a kapu felé, majd megnyomta a kaputelefon gombját.
- Ki az? - szólt egy hang a vonal túloldaláról. Az anyja volt. Azzal a rosszindulattól fröcsögő, utálatos hangjával. Taehyungnak meg a szőr is felállt a hátán tőle.
- Én - tudta le ennyivel, mire csak halk susogást hallott, majd egy kattanást, s a kapu kitárult. Beljebb ment, majd becsukta maga mögött. Aztán túl volt a két lépcsőfokon, ami a teraszra vezetett fel, mígnem már az ajtóban toporzékolt azon tűnődve, hogy inkább elfusson, míg nem késő, vagy nézzen szembe félelmeivel.
Kénytelen volt az utóbbi mellett dönteni, hiszen tudta, hogy a mamája most biztosan ezt tanácsolta volna, ha eddig nem is tette. S ez volt a számos dolog közül az egyik, amit szeretett benne, hogy sosem erőltette rá a saját akaratát.
Így hát benyitott.
Nem uralkodott más a lakásban, csak a nagy csend, amit végül a két kicsi kacagása tört meg, ahogy bátyjuk felé rohantak. Taehyung elengedte a bőröndjét, s leguggolt, hogy magához ölelhesse a testvéreit.
- Istenem, de nagyon hiányoztatok! - kuncogott, miközben egyre csak szorította a két törékeny kis testet.
- Itthon vagy - társult be egy negyedik hang, s Taehyung tudta, ki az. Felnézett. Seyoung a falnak támaszkodva figyelte három kisebb testvérét, s meggyötörten ugyan, de mosolygott.
A fiú felállt, hogy nővéréhez léphessen. Jól megnézte a lányt. Sovány. Arca beesett. Szeméből eltűnt az a régi csillogás, s Taehyung megijedt.
Seyoung nem várt sokat, öccse nyakába borult.
- Hiányoztál, TaeTae - suttogta.
- Nem ezek között a keretek között akartalak újra látni titeket, de... jó itthon lenni - mondta ki Taehyung, amit még ezelőtt soha. Tudta ugyan, hogy ezek után a poklok poklát fogja megjárni, de most az egyszer nem bánta annyira. Örült a testvéreinek, és annak, hogy a testvérei is örültek hazatérésének.
