Sosem Vagy Egyedül ✔

Az öngyilkosok erdeje 2.

„Aokigahara egekig nyúló fáinak sötét és véres történelme van. Japán és a világ különböző részeiről érkező turisták a tizenkilencedik század óta ugyanazzal a céllal jöttek ide: hogy véget vessenek életüknek a „Fák Tengerében". Ma, 2012. március 28-án én is emiatt látogattam erre a hírhedt helyre. Nem voltam még teljesen biztos a döntésemben... régóta motoszkál a gondolat a fejemben, sokat tanakodtam rajta, hogyan kéne csinálni a dolgot. Először adta magát az ötlet: felakasztom magam egy hatalmas fa vastag ágára. De aztán eszembe jutott, mi lesz, ha nem törik ki a nyakam és hosszú percekig, akár órákig csak lógok ott szörnyű kínok között? Nem akartam sokáig szenvedni. Azt akartam, hogy hamar vége legyen... felmerült, hogy gyógyszert szedek be, de az nem biztos megoldás. Melyik gyógyszerből és mennyit kéne bevenni, hogy ne csak kihányjam, vagy rosszul legyek, aztán valaki megtaláljon és kimossák a gyomrom? Aztán bevillant, hogy halálos sebet ejtek magamon. Vettem is egy nagyon éles borotvát, amit magammal vittem az erdőbe.

Azonban a következő néhány óra eseményeinek köszönhetően a terveim szertefoszlottak és sokkal inkább akartam elmenekülni és megóvni az életem, mint eldobni azt magamtól. Ha ez nem drámaian ironikus, akkor nem tudom, mi az.

Mikor megérkeztem a Fák Tengerébe, közeledett a napnyugta. Arra gondoltam, megvárom, míg besötétedik, hogy elkerüljem a turisták kíváncsi pillantásait. Sötétedés után épeszű ember úgysem marad ezek között a fák között. Kivéve persze, ha hasonló céllal érkezik, mint én...

Mikor már alig láttam valamit magam körül, elértem egy helyre, amit megfelelőnek találtam. Végig úgy éreztem azonban, hogy nem vagyok egyedül. Idegesített, hogy ilyen hétköznapi, cseppet sem emelkedett gondolatok járnak a fejemben, mint, hogy nem szeretném, ha valaki itt leskelődne a közelben és szemtanúja lenne annak, ahogyan véget vetek szenvedéseimnek. Nyugalmat akartam, emberi társaságot végképp' nem.

Úgy döntöttem, kicsit tovább megyek, beljebb a sűrűbe, hogy biztosan egyedül lehessek. Sötétedett már, de annyi világosság még volt, hogy a közvetlenül magam körül lévő dolgokat jól lássam. Először nagyon megrémített, amikor egy holttestet pillantottam meg, alig egy méternyire felettem, egy faágról lógni. Aztán örömtelien hamar felváltotta a félelmet a megnyugvás érzése. Ami olyan nehéznek, szinte már-már lehetetlennek tűnik, mégis lehetséges. Meghalhatok itt, ahogy elterveztem.

Ahogy mentem előre, egyre beljebb és beljebb, további hullákra bukkantam, akik vagy felakasztva lógtak, vagy a fák alatt hevertek élettelenül. Hátborzongató volt, de ezért jöttem ide. Együtt éreztem velük. Furcsa kimondani, de felnéztem rájuk. Gratuláltam nekik a sikerhez.

Aztán megint azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Mármint élő ember pillantását éreztem a hátamon. Ez sokkal jobban megijesztett, mint a holtak körülöttem. Lehetetlen, hogy valaki követni tudott volna a sötétben úgy, hogy ne halljam meg, hogy a közelben lépked. Kizökkentem természetellenes nyugalmamból. A következő akasztott feje, mintha utánam fordult volna... tudtam, hogy ez nem lehetséges. Nem hiszek szellemekben, meg mindenféle legendákban. Az emberek túlmisztifikálják az öngyilkosságot és úgy általában a halált.

A nap teljesen lenyugodott. A Szél-barlanghoz tartottam. Szerettem volna, ha a világnak ezt az apró kis szépségét látom utoljára, mielőtt itt hagyok mindent. De a sötétben megbotlottam és elestem az ösvénynek alig nevezhető, sűrűn benőtt kis csapáson. Egyszer csak rádöbbentem, hogy az átláthatatlan rengeteg közepén vagyok, koromsötét van, és nem tudom, merről jöttem, vagy merre kéne tovább mennem, hogy a barlanghoz jussak. Nem kellett sok idő, hogy észrevegyem, a sötétben letértem a napközben is alig kivehető régi kis csapásról.

Ahogy a fák sűrű össze-visszaságában vergődve próbáltam visszatalálni egy ismerős ponthoz, egyre több és több holttest került a szemem elé. Elődeim is a csendes, eldugott zugokat kereshették az utolsó percekre, vagy úgy jártak, mint én, elvesztek ezen a borzalmas helyen és nem látták értelmét további bolyongásnak, inkább minél hamarabb túl akartak esni a...

Ekkor ijedtem meg először valóban és halálosan. A hulla, ami a szemem elé került, más volt, mint a többi. A különbség azonnal észrevehető volt, hiszen a halottnak csak a felsőteste volt meg! A lábait mintha lerágták volna, deréktól lefelé nem volt semmi az emberből! Rosszul lettem. Térdre rogytam és hánytam. Minden emelkedett gondolat elszállt a fejemből. Már semmi ünnepélyeset nem láttam a helyben és az ittlétemben. A test még bűzlött, nem tűnt régebbinek pár naposnál!

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy nem akarok meghalni. Legalábbis nem most és nem ebben az átkozott, borzalmas erdőben. Próbáltam összeszedni magam és elkezdtem visszafelé lépkedni, arra, amerről sejtettem, hogy jöttem. A kiutat kerestem, a keskeny kis ösvényt, amelyen nemrég még haladtam. Nem tudtam megnyugodni, halálra rémültem. Feltűnt, hogy az ágakra felakasztott holttestek, akik végigkísérték az ide utam, most mintha sokkal kevesebben lennének. Amikor találtam egy fát, amelyre emlékeztem, kb. félórával ez előttről jellegzetes, göcsörtös boszorkánykéz-szerű ágai miatt, először megörültem. Aztán arcomra fagyott a mosoly, ugyanis pontosan emlékeztem, hogy ezen a fán is lógott egy holttest, még azt is tudtam, hogy az egyik lábán volt cipő, a másikon nem. Most azonban ezen a fán sem volt semmi!