Gyerekek, tartozom egy vallomással. Az én kedvenc részem a Bábmester.
A történet zsenialitása, a különböző régebbi gonoszok irányítás alá vonása (konkrétan kaptunk egy mini Halálfejet) már a tény is, hogy kivételesen egy gyereket szállnak meg... és, valljuk be őszintén, Manon járt a legközelebb azokhoz a talizmánokhoz az évad során.
Ennek ellenére mindig igazságtalannak éreztem Manon magatartását Marinette-el szemben (emlékezzünk csak vissza a Vészjósló epizódra!), így jött az ötlet, hogy visszaadjam a lánynak a kölcsönt és megdolgoztassam egy kicsit az Agreste-gyerekekkel.
Háttértörténet: Marinette és Adrien kicsit elfáradtak az örökmozgó szuperhősgéneket örökölt gyerekek felügyelésébe és szeretnének egy kicsit kikapcsolódni. Erre a tökéletes megoldás Manon, akire Marinette tinédzserkorában vigyázott, és aki szívesen el is vállalja a gyerekek pesztrálását néhány órára, nem is sejtve, hogy mibe ment bele...
Manon még egyszer, utoljára megigazgatta magán a ruháját. Direkt nem öltözött ki nagyon, hiszen már hallotta, hogy milyen rosszcsontok az Agreste-gyerekek. Elmosolyodott, miközben gyorsan szedte a lépcsőket. Ő is nagyon rossz gyerek volt, az anyja, Nadja még mindig felemlegeti néha. Ezért is bújt ki a bőréből örömében, amikor meghallotta, hogy a rosszcsont lánya bébiszitterkedni fog, hogy összeszedje a pénzt az egyetemi ösztöndíjára. Na, igen, Manon arra is gyűjtött, de azért egy karibi utat sem bánna meg. De az még a jövő zenéje.
A lány megigazította a lófarkát és becsengetett. Egy kellemes „Jövök már!" felkiáltás után ki is nyílt az ajtó. Marinette állt Manon előtt, csak sokkal idősebb kiadásban. Meg egy kisfiúval a vállán. Széles mosoly terült el az arcán, ahogy felismerte a gyerekkori barátnőjét.
- Manon! – kiáltott fel, a szokásos hanglejtéssel ejtve Manon nevét. A lány kuncogott. Csak a félig kínai, félig francia akcentus tudta így mondani a nevét. Olyan hosszan nyújtotta az ot, hogy az ember szinte megszédült.
- Örülök, hogy látlak – köszönt udvariasan, majd minden figyelmét a kisfiúnak szentelte. – És te ki vagy? – kérdezte vidáman. A fiú Adrien tökéletes másolata volt, mindössze sokkal kisebb. Ennek ellenére a szemei Marinette égkék színében pompáztak, és hatalmasra tudta őket nyitni. A kék kertésznadrág, ami volt rajta, csak még jobban kihangsúlyozta a szemeit.
- Ő Louis – mutatta be Marinette. Louis egy pillanatig Manonra meredt, majd elfordult és a fejét az anyja nyakába fúrta. Marinette idegesen elmosolyodott. – Egy kicsit szégyenlős...
- De nem úgy Emma! – jelentette be Adrien, aki a lépcsőn jött le, kezével egy kislány kezeit tartva. Minden második lépcsőfoknál a magasba emelte a lányt, aki ezt sikongató nevetéssel nyugtázta. Manon őt is szemügyre vette. A lány a haját, az arcát és az orrát is az édesanyjától örökölte, de a nevetése és a szemei Adrien-é voltak. A rózsaszín kis ruha, amit viselt, rögtön megtetszett Manonnak. Ő nem volt az a tipikus lányos gyerek, de ma már imádta őket. Első látásra megkedvelte az életvidám Emmát. Marinette újra felé fordult.
- Annyira köszönjük, hogy vigyázol rájuk. Tényleg, ők a gyerekeim és imádom őket, meg minden, de annyira jó lesz kimozdulni végre egy kicsit – hadarta, amíg Manon bejött és levette a kabátját és a cipőjét. – És én meg Adrien is olyan régen voltunk már kettesben, igazából az ő ötlete volt ez a próba-vacsora, hogy megnézzük, hogy a gyerekek elvannak-e nélkülünk is... Ha ez beválik, akkor az is lehet, hogy elmegyünk egy hétvégére is... - félve az apa-lánya páros felé pislantott. Adrien és Emma is leértek a lépcső aljára, és most a büszke apa felkapta a lányát és a vállára ültette.
