Ha ragaszkodni akarunk az igazsághoz, akkor ez jóval a Macska Bogara előtt keletkezett...
Viszont, mielőtt kiraktam, újraolvastam és őszintén szólva teljesen illeszkedik a Macska-Bogara „univerzumba", és pár változtatással publikálható lett;)
Ebben a részben a kedvenc mellékszereplőm Tom - a Macska Bogarában nem kapott túl sok szöveget, ennek ellenére szerintem az egyik legkirályabb apa, akit az ember lánya kívánhatna magának:)
Az alapsztorihoz még annyit, hogy miután Thomas kijelentette, hogy a kwamik minden kívánságot teljesítenek, amit a hordozójuk mond nekik, megfogant egy ötlet a fejemben... és hát ez lett belőle:D
Háttértörténet: Pár nappal a Macska Bogara vége után, Adrien egy kéréssel áll Marinette elé, amit a lány elvből visszautasít. A két fiatal belekezd életük első vitájába, és fogalmuk sincs róla, hogy a kwamik milyen hűségesen teljesítik a parancsaikat...
Marinette dühösen becsapta maga mögött a kocsi ajtaját. Ez egyáltalán nem vallott rá, hiszen alapvetően egy kedves és vidám lány volt, de most valahogy elege lett ebből az egészből. Adrien persze követte, de még visszaszólt a sofőrnek valami olyasmit, hogy majd egyedül hazasétál. A meggyőzés ereje úgy tűnik, hatott, ugyanis Gorilla pár másodpercen belül elhajtott. Adrien gyorsan Marinette után szaladt és elkapta a lányt a könyökénél fogva.
- Sajnálom, rendben...? – kezdte a bocsánatkérést, de a lány kirántotta a kezét a szorításból és a pékség ajtajához lépett. – Azt hittem, örülsz majd... - próbálkozott tovább a fiú félmondatokban, de úgy tűnt, a lányra nincsen hatással. Marinette szótlanul kinyitotta az ajtót és belépett. Odabent kellemes meleg fogadta, épp most sült ki egy tálca áfonyás muffin. Tom, Marinette papája lépett elő a sütő mögül, magában dudorászva. Amint meglátta a belépő párt, boldogan elmosolyodott.
- Korán megjöttetek – jegyezte meg, a fagyos hangulatot figyelmen kívül hagyva. – Kértek egy kis...?
- Nem, köszi, papa – Marinette gyorsan intett az édesapjának, és tovább viharzott a lépcsőházba. Tom felvont szemöldökkel nézett utána, majd kérdőn Adrienhez fordult.
- Történt valami? – kérdezte szomorúan. Amióta Marinette megismerkedett Adriennel, azóta csak róla áradozott otthon. Így egyáltalán nem volt meglepő, hogy Tom és Sabine majd' kiugrottak a bőrükből, amikor meghallották, hogy a kicsi lányuk és a szőkeség hivatalosan is járnak. Úgy tekintettek a fiúra, mintha a sajátjuk lenne, és mindig örültek, ha a pékségben vagy a házukban láthatták vendégül. Marinette persze kissé cikinek találta a helyzetet, de Adriennel mindig el tudták viccelni a dolgokat. Soha nem veszekedtek, legalábbis Tom nem tudott róla. Most azonban, látva Adrien nyomorult arckifejezését, a férfi rádöbbent, hogy igenis baj van, méghozzá nagy.
- Semmi... legalábbis semmi olyan, amit nem lehet helyrehozni – válaszolta a fiú, és követte a barátnőjét. Tom hosszan nézett utánuk, majd egy sóhajjal visszament a konyhába, hogy elkészítse az öntetet.
Adrien kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy beérje Marinette-t. A lány már előkereste a kulcsát és most a bejárati ajtó zárjával küszködött. Még Sabine zárta be, amikor elment a barátnőivel megnézni egy kiállítást, így csak a pékség zárása után fog hazaérni. Marinette végre kinyitotta az ajtót, és belépett a házba, Adrien szorosan mögötte. Amint az ajtó bezáródott, a fiú megint rákezdett.
- Én tényleg azt hittem, hogy örül... - Marinette felemelte a kezét, ezzel elhallgattatva a fiút. Nem akarta hallani az üres kifogásokat. Egy sóhajjal ledobta a táskáját az egyik fotelbe, mire az mozgolódni kezdett. Tikki szállt ki méltatlankodva.
