A hegek második és egyben utolsó része:)
Kezdek belejönni a novellaírásba, mostanában számíthattok egy-két rövidebb szösszenetre a következő könyvem indulása előtt (hamarosan srácok, hamarosan). A Vörös Fonalakat este frissítem, addigis tessék élvezni Adrien fájdalmát!
Háttérinformáció: Marinette rájött a partnere személyazonosságára és fordítva. Vajon meg tudnak birkózni az előttük álló hatalmas feladattal, hogy elfogadják egymást maszk nélkül is? Képes lesz-e Marinette félretenni a Katicaként rögzült szabályokat, hogy segítsen Macskán? (Hogyan trollkodik bele Halálfej már megint a kapcsolatukba?)
Marinette biztos volt benne, hogy Adrien követi. Arra nem mert volna megesküdni, hogy a fiú kitalálta a személyazonosságát, valószínűleg csak meg akarta akadályozni, hogy a lány elmondja bárkinek, mit látott.
Neki viszont sürgősen el kell tűnnie, képtelen volt ugyanis most feldolgozni a történteket. Amilyen gyorsan csak tudott, behúzódott egy sikátorba és előhívta Tikkit.
- Marinette... - kezdte a kwami együttérzően, de egy kézmozdulattal el lett hallgattatva.
- Tikki, pöttyöket fel! – kiáltotta a lány, miközben a könnyeit törölgette. Amint átváltozott, kilőtte a jojóját valamerre, és repült, végig a városon, minél messzebb az iskolától.
Adrien már csak a vörös foltot látta, ahogy felugrik a háztetőre abból a sikátorból, ahová az előbb Marinette szaladt be.
Órák teltek el, vagy csak percek? Katica nem tudta volna megmondani. De az biztos, hogy az arca jéghideg volt a szembeszéltől és a könnyeitől. Csak azért állt meg az őrült rohanásából, mert már teljesen kifáradt, és nem akart összeesni valamelyik ház szélén.
Ahogy a könnyeit törölgette, feltűnt neki, hogy már elkezdett sötétedni.
- Ma Macska a soros patrolon – szipogta. Vajon tényleg Adrien az...? Vagy csak véletlen egybeesés?
A lány ölelgetni kezdte magát, nagyon fázott. Lehet, hogy Macska nem is Adrien, és csak túlreagálta. Lehet, hogy nem is kellett volna egész délután...
- Csakhogy, végre megvagy – két toppanás, valaki megérkezett mögötte.
Ne. Marinette még nem állt készen arra, hogy beszélgessen.
- Marinette...? – a fiú óvatosan mellélépett és megpróbált a szemébe nézni; a lány azonban felpattant és ökölbe szorította a kezét.
- Ne hívj így – suttogta. Macska tétován megdörgölte a tarkóját, fogalma sem volt, mit mondhatna. Katica mindig kínosan ügyelt arra, hogy ne tudjanak egymásról semmit, ezért érte valószínűleg világvégeként, hogy mégis megtörtént, amitől annyira félt.
Felállt és kioldotta a jojóját. Macska rémülten próbálta megállítani. – Várj! Ne, kérlek, beszélnünk kell!
- Nekem ez nem megy – Katica kiengedte a jojót, ami a szemközti ház kéményére csavarodott. Megfordult és a fiú szemébe nézett. – Sajnálom – azzal ugrott.
Macska pedig összetört szívvel elindult a fotózásra, amiről már el is késett.
Most nem segített Tikki pozitív hozzáállása. A kis kwami hiába bizonygatta Marinette-nek a helyzet előnyeit, a lány teljesen begubózott és maga elé meredt.
- Nem érted, Tikki. Lehet, hogy bele vagyok esve, de ez csak rontja a helyzetet; ha bántják, az még jobban fog fájni – mormolta maga elé összefüggéstelenül és a kezébe temette az arcát.
Tikki nem tudta megállni, a szemét forgatta. – Az meg sem fordult a fejedben, hogy mennyire fájhat neki? – Marinette felpillantott, és még reményvesztettebbnek tűnt.
- Milyen igazad van... most bizonyára kiszeretett belőlem. Hiszen én csak egy bugyuta iskolás lány vagyok, aki két mondatot sem képes végigmondani anélkül, hogy...
- Én a sebeire gondoltam, de igen, most biztos a nyomorultságod foglalkoztatja – fonta össze a karjait a kis kwami, mire Marinette hirtelen felült, és ész nélkül próbált kimászni az ágyából. Ezzel persze csak annyit ért el, hogy belegabalyodott a takaróba és kiesett az ágyból.
- Marinette! – Tikki rémülten röppent le a választottjából vált takarószörnyhöz, de a lány addigra már kibogozta magát és most tettre készen állt a szoba közepén.
- Atyaég, Tikki! Erről teljesen megfeledkeztem! Adrien szörnyű fájdalmakat élhet át... segítenem kell neki! – a kis katica az íróasztalhoz röppent.
- Akkor itt az ideje felkészülni, nem gondolod?
Miután Tikki elfogyasztott egy mágikus macaron-t, Marinette pedig elmondott néhány újabb szenvedő-szerelmes monológot, már Katicaként szelte az eget Párizsban. Akármi is történt, félre kell tennie a személyazonosságok miatt érzett dühét és segítenie kell a fiún.
Amint az Agreste-házhoz ért, kettőt koppantott a modell ablakán és félve várta a reakciót.
Adrien az ágyon feküdt, a kwamijával, Plagg-el a fején, de a hangra felült. Mikor látta, ki a látogatója, grimaszolt egyet, de azért felkelt, hogy beengedje.
- Mit keresel itt...? – kezdte, de aztán észrevette az apró különbségeket. Katica állt előtte, ez nem kérdés, de mintha pár dologban megváltozott volna...
- Én... - Marinette nem is tudta, mit mondjon. – Én... azért jöttem, hogy segítsek. Tikki... ő-ő a kwamim... a képességeim segítségével meg tudlak gyógyítani. Mármint, eltűntethetem a sebeket.
Örült, hogy végre végigmondta. Mostmár igazából az sem érdekelné, ha Adrien elküldené melegebb éghajlatra.
A fiú azonban olyan szomorúnak tűnt, mint egy kiskutya. Vagyis inkább egy kismacska. Pár pillanatig csendben bámult rá, majd kettőt lépett és megölelte.
- Én sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
Két óra. Két óra küszködés, pubertáskori kínos helyzetek és ölelgetés. Katicának beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogyan használhatja az erejét, de utána addig ölelgette Adrient, amíg a sebek apró hegekké nem alakultak.
Utána... igazából egyikük sem tudta, pontosan melyikük csókolta meg a másikat előbb, csak annyi maradt meg, hogy Adrien megkéri a lányt, hogy változzon vissza...
...és még jó, hogy Marinette-ben maradt egy aprócska józan ész és nem tett eleget a fiú kérésének, ugyanis maga Gabriel Agreste nyitott be pár pillanattal később.
Hárman néztek farkasszemet egymással, és beletelt egy kis időbe, mire Gabriel feldolgozta a látványt. Nevezetesen, hogy az ő úriember fia póló nélkül üldögél a hűvös szobában, Csodálatos Katicabogárral az ölében, teljesen félreérthetetlen helyzetben.
- Khm – köszörülte meg a férfi a torkát, mire mindkétfiatalnak a fejébe szállt a vér – igazából az idei párizsi Fashion Week programját akartam volna megbeszélni Adriennel, de úgytűnik, egy felvilágosító órát is kéne tartanom – a lány felé fordult, akinek abőrszínét nem lehetett megkülönböztetni a kosztümje színétől és elmosolyodott. –Szeretnéd te is hallani...?
Őszintén szólva én sem hittem volna, hogy ilyen vége lesz, de ez lett belőle :P nekem kifejezetten tetszik, lehet, külön novellában is fel fogom dolgozni Gabe ilyen rátok-nyitokos trollkodását... mindenesetre az már egy másik történet;)
