Don't make me sad

9

Daniel Crosslen

"Vannak olyan emberek, akiknek hiába hoznád le az összes csillagot az égről, nekik csak az tűnne fel, hogy miattad lett sötét."

Hatalmas mosollyal néztem, ahogy Rey beül a lakásom előtt parkoló kocsijába a még mindig szemerkélő esőben, majd elhajt. Ez a lány valami hihetetlen, és nem tudom leírni azt a szépséget, amit mellette érzek. Imádom, amikor csillogó szemekkel figyeli azt amit mondok, és nem csak helyesel, hanem ha valamit nem ért vissza is kérdez. És a csók, amit tőle kaptam, körülbelül olyan volt, mintha életem első csókjában lett volna részem, és ez talán azért történt így, mert ez az első csókom, amiben tényleg éreztem az érzelmeket. Nem olyan, mint amikor bárokban leállok smárolni egyesekkel: ez sokkal többet jelentett számomra.

Klisés fordulat, amikor a rosszfiúnál - az, akinek az egyéjszakás kalandjairól lexikont lehetne megtölteni, akinek annyi nővel volt dolga, hogy két kéz és két láb sem elég hozzá- hirtelen bekattan valami, és rájön, hogy az eddig leélt 19 év alatt semmi érdemlegest nem csinált. Nem szeretett igazán, nem engedte el magát egyszer sem alkohol nélkül, és még a szüleivel is hadilábon áll. Ilyen vagyok én. Egy hatalmas önző seggfej, akinek lehet, hogy Liliann Audrey Whiterose fogja az életében azt a biztos pontot jelenteni, amit eddig olyan elveszetten keresett.

Magabiztos vigyorral fordultam meg, és utamat a lakásom felé vezettem. Kivettem pár borítékot a piros postaládámból, és felkocogtam a lépcsőn. A zsebemből elő kotortam a kulcsomat, és a zárba tettem, ám meglepetten tapasztaltam, hogy az ajtó nyitva van. Zakatolni kezdett a szívem, és magamat ostoroztam, hogy voltam olyan hülye, és nyitva hagytam a bejárati ajtót, ezzel szabad utat engedve a betörőknek. Egyedül Jacknek van kulcsa hozzám, de ő elvileg vacsorázni vitt egy nőt. Feszülten léptem be a hazámba, ütésre készen, de azonnal ellazultak az izmaim, amikor Jackson ugrott a látóterembe, eltakarva mindent. Bár csurom vizes voltam, mégis megölelt, amit amúgy nem gyakran csinálunk, majd alig hallhatóan suttogni kezdett.

- Ne haragudj haver, nem tehettem mást, elkaptak amikor jöttem fel a lép... - mondta, de egy hang hirtelen félbeszakította.

- Daniel Crosslen! Kisfiam! - lépett elém anyám könnyes szemekkel, és rögtön mögötte anyám jelent meg. Ez az érzés nagyjából olyan volt, mintha pofán vágtak volna. Földbe gyökerezett lábakkal álltam az ajtóban, mögöttem a kihalt folyosón csak a szél fújt, és a huzat néha becsapott pár helyen egy-egy ajtót. A folyosói ablakokon az eső dübörgött. A szemétledobó hangját is hallottam, ahogy valaki felsőbb emeletekről kidobta a szemeteszsákját a csőbe, ami egészen talajközelbe repíti a kidobott csokipapírokat és kettétört tojáshéjakat egy nagy fekete szatyorban.

- Nem számítottam rátok - mondtam ökölbe szorított kezekkel, hogy visszafogjam minden egyes indulatomat. Miért nem tudtak vidéken maradni? Tizennyolc éven keresztül le se szartak, az egyetemet is egyedül fizetem, alig van pénzem, és most idejönnek és eljátsszák hogy mennyire hiányoztam nekik? A nagyi halálát úgy nézték végig hogy egy dara könnyet nem ejtettek, hanem már a végrendeletében lévő pénzösszegen járt az agyuk.

- Hát így kell üdvözölni a rég nem látott családodat Daniel? - kérdezte apám, miközben összevonta két bozontos, fekete szemöldökét, így közöttük apró ráncokban futott össze a bőr. Mind a ketten öregedtek, mióta nem láttam őket, de látszólag nem gyötörte egyiküket sem, amikor 18 évesen egy szó nélkül leléptem otthonról.

- Nem számítotok a családomnak - sziszegtem a fogaim között, úgy, hogy alig hallják, de anyám természetes meghallotta. Túljátszott kézmozdulattal a szívéhez kapott, és felkiáltott.