Don't make me sad

11

Daniel Crosslen

"A magamfajta ember a csókot azért hajszolja, hogy a szomorúságból szabaduljon."

- Samuel, kérem! Hálás lennék, és komolyan sokat tudnék segíteni. Fel lehetne díszíteni pár fényfüzérrel a kávézót, egy új kávé gépet be lehetne szerezni és kis csokor virágokat tenni az asztalokra. A sütiket is feldobnám, szeretek sütni - mosolyogtam a lehető legmeggyőzőbben az előttem ülő gondterhelt öreg úrra. Pont most panaszkodott a vásárlók hiányára, én meg rájöttem, hogy csak úgy tudom kiküszöbölni azt, hogy anyámék pénzére legyen szükségem, ha segítek ennek az úrnak, amiért fizetést kapok tőle, és tudom azt hogy ezt a helyet nagyon könnyen fel lehetne virágoztatni itt a belváros közepében.

- Nem is tudom fiam, ezt át kell gondolnom. Tény, hogy jól jönne egy kis segítség, viszont az elején biztos nem tudnék neked annyi pénzt adni, amennyi tisztességes lenne - sóhajtott egyet gondterhelten, és tükrös kék szemeivel kinézett az ablakon. A választ kereste, viszont én tudtam, hogy ennek így kell történnie. Én itt fogom felfuttatni a céget, és ha sikerül, akkor lesz elég pénzem ahhoz hogy az életem helyrejöjjön. Nem akartam Samuelt ezzel többet zaklatni, ha minden jól megy, hamarosan hívni fog, hogy vágjunk bele. Mosolyogva léptem ki a zöld, kopottas fa ajtón át a szabad levegőre. Kintről még visszapillantottam a panelház aljában elhelyezkedő régi, türkiz táblára, amire anno a "Sam's Coffee" felirat került, viszont ebből már csak az "am' offe" betűk voltak kivehetőek. Az ablakok kicsik voltak, és a fal omladozott, az ajtó pedig közel sem hívogatott befelé senkit, inkább hasonlított egy börtönre, és sugallta azt, hogy "Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel" . A telefonomra pillantottam, majd megnéztem azt az egyetlen üzenetet amit Rey hagyott nekem.

Rey: Elmehetnénk ma este valahova, szabad vagyok:)

Szívem nagyot dobbant, és egyből elkezdtem agyalni, hogy hova vigyem ezt a lányt. Valahogy mégsem tudtam még annyira megismerni, de egy dolgot tudtam, hogy nincs olyan, aki ne szeretné a vidámparkokat. Vonatra kell csak ülnünk, és pillanatok alatt a belváros közepén lehetünk, ahol egy hatalmas vidámpark áll, vattacukor illatától tömény a levegő, a fények rózsaszínre és lilára festik az arcokat, és az épp aktuális zenék pedig hatalmas hangszórókon keresztül zengik be a teret. Az egyetlen gondom az, hogy valahogy muszáj lenne pénzt keresnem estig, mert kajára sincs pénzem, nemhogy vidámparkra. Jack mindig király alkalmi melókat talált magának, csak nekem most extra sürgősen kéne pénz, mert mégsem opció az hogy ő fizeti ki azt, amit én akarok neki megvenni. Ilyenkor jövök rá, hogy néha nagyon is jól jönne anyáméknak a pénze, viszont amit itt hagytak nekem a borítékban, az kajára kell.

Idegességemben hazáig rohantam, sorra vettem magam alá a lépcsőfokokat, de valahogy ettől sem tudtam lenyugodni. Reynek nem is válaszoltam, csak berohantam a lakásomba, onnan pedig egyből a fürdőszobába. Magamra zártam az ajtót, lekaptam a pólómat, és a hideg víz alá álltam hogy valami értelmes gondolat is el tudja hagyni a fejemet a pánikom után. Ilyenkor mindig ezt csinálom: hideg vizet magamra, a hajamra, hagyom hogy testemen végigcsorogjon a jeges folyadék, és hogy a hajamból is csöpögjön, amit aztán meg sem fogok szárítani.

Könnyen pánikba esek. Orvosok szerint Neurosis, ahogy elolvastam még 10 évvel ezelőtt az ismertetőjét. Tünetei lehetnek a fulladás vagy légszomj, szédülés, ájulásérzés, bizonytalanság, remegés, reszketés, izzadás, fuldoklás, hányinger, és még csomó más. Nekem mindig is az enyhébb tünetek voltak jelen az életemben, de anyámék mérget vettek rá hogy ezzel akár be is zárhatnak valahova. Valószínűleg azt az ítéletet várták, hogy az ideggyógyászaton fognak kezelni az életem hátralévő részében, ám ez sajnálatos módon nem így történt. Felírtak gyógyszereket, amiket végig be is szedtem, ezek mind különféle antidepresszánsok voltak, így ma már szinte semmi bajom, csak saját magamban van egyfajta félelem, hogy újra idegösszeomlás szélén állhatok, mint akkor, 8-9 évesen folyamatosan. Nem biztos hogy kibírnám, ha még egyszer az egész iskola nézné végig a szenvedésemet.