Don't make me sad

10

Liliann Whiterose

"Szándékosan megöljük a virágokat, majd vízbe tesszük őket, hogy minél több ideig ne látszódjanak halottnak."

Szerda reggel hatalmas mosollyal az arcomon keltem a tegnapi randi miatt. Nehezen hiszem el, hogy egy ilyen tökéletes srácot sikerült kifognom elsőre, akiért már most oda meg vissza vagyok, hiába volt csak két randink. Elhatároztam, hogy legközelebb rákérdezek Danielnél arra, hogy mi most tulajdonképpen járunk-e, vagy hogy mikortól és hogyan. Megszoktam azt a fajta egyértelműsített változatot, ami minden könyvben szerepel, hogy a srác megkéri a csajt, hogy legyen a barátnője. Csakhogy az életem nem egy könyv, hiába éltem le az egész eddig életemet úgy, mintha azok jelentenék számomra az életet.

A matracomon fetrengtem, Lucy pedig a lábamnál fészkelte be magát a takaróm melegébe, és ott dorombolt. A telefonom rezgett, én pedig izgatottan kaptam oda a fejemet, és oldottam fel a képernyőt, hogy megnézzem, ki üzent. Legyőztem a csalódottságomat, hogy nem Daniel írt, de gyorsan el is felejtettem.

Beth: Csajszi, ma van a bowling est. Remélem nem felejtettél el minket, szóval 7-kor a pályánál! Xo: Beth

Liliann: Dehogy felejtettem el! Ott leszek!

Szó mi szó, elfelejtettem. Annyira Daniel hatása alatt voltam, hogy eszembe sem jutott, hogy az angol tanfolyamon elígérkeztem mára bowlingozni Bethtel és Benjaminnal. Feszült lettem erre a gondolatra, mert soha nem akartam olyan lány lenni, akinek ha egy fiú elveszi az eszét, képtelen másra koncentrálni, és még a barátait is elhanyagolja, meg minden más kapcsolatát a sarokba hajítja.

- Liliann! Elmegyünk sétálni? - kiabált fel apa a földszintről, mire Lucy ijedtében hatalmasat ugrott. Szegény macskámat csak kiröhögtem, én pedig elkezdtem készülődni. Apuval ilyenkor mindig az erdőbe megyünk sétálni, ha már az veszi körül az egész házunkat, kivéve a keskeny kavicsos behajtónkat, amire a szobám ablakából pont rálátok. Gyorsan felkaptam a ruháimat, a hajamat pedig összefogtam egy kontyba. Lerohantam az emeleten apuhoz, aki már az ajtóban várt rám, kezében egy kisebb kosárral, amit a kezembe nyomott. Jól tudta, hogy ilyenkor szeretek virágokat gyűjteni, hogy aztán hazahozzam őket. Fáj értük a szívem, de gyönyörűek, és illatosak - ilyenkor azt érzem hogy életemben párszor nekem is szabad önzőnek lennem. Kiskoromtól fogva ez egy megszokott program apuval. Sétálunk a hatalmas fenyők között, átlépjük a patakot, miközben beszélgetünk, nevetgélünk. Ezek a programok sokszor a legtöbbet jelentik számomra.

- Készen vagyok, mehetünk! - mondtam, miután masnikat kötöttem a cipőfűzőimből. Kiegyenesedtem, és kiléptünk apuval az ajtón, és a házunk hátulja felé.

- Apa, estefelé kölcsönvenném a kocsit, ha nem baj - mondtam, mikor már egy tíz perce gyalogoltunk. Egy tisztás felé igyekeztünk, ahol tényleg millió meg millió virág volt mindig is. Ez a rét olyan nekünk mint valami titkos ajándék, amit az élettől kaptunk. Anya nélkül kell felnőnöm, ami miatt sokszor még ma is elsírom magam, de helyette van egy szuper apukám, akivel kijárhatok erre a gyönyörű helyre amikor csak akarok.

- Persze, vidd el nyugodtan. Daniellel találkozol? - nézett rám kék szemeivel mosolyogva, mire én elnevettem magam.

- Nem, most nem. Angolon megismerkedtem egy lánnyal meg a barátjával, és ők hívtak meg bowlingozni - meséltem miközben megpillantottam a tisztást. Még mindig csodaszép virágok nőttek itt, a szivárvány minden színében. Középen pár fenyőfa állt, felettünk pedig sötét felhők gyülekeztek. Erre fel is hívtam apa figyelmét, aki mosolyogva bólintott mondván, hogy akkor csipkedjem magam. Gyorsan szedtem pár virágot, közben egyre messzebb merészkedtem apától. Kislánykoromban féltem ezektől a szituációktól, hogy egyszer csak ha visszanézek nem találom ott az erdő szélén, a kör alakú tisztás pedig körbe fog venni, és a középen lévő fenyőcsoport hatalmassá válik, olyanná, amiben el lehet tévedni. Nem lesz több virág, és nem lesz több zöld fakorona, és még a fű is megsárgul.