Isteni csetepaté (P.J. FF)

3. Mi az isten?! Elismertek...1/2

Valószínűleg mai napra sem tekintettem volna másként, ha a reggelinél Kheirón nem ezzel üdvözöl:

- Boldog születésnapot, Nelina! - olyan hangosan mondta, hogy a teremben minden félisten és Mr. D is ránk nézett. Akkora zavarban voltam, hogy azt se érdekelt, elnyel-e a föld. Sőt! Mintha még külön kívántam is volna.

- Köszönöm - motyogtam csendesen, majd nekiláttam a reggelimnek, és az élet is folyt tovább. Reggeli után kimentem lassan már megszokott helyemre a tó partjához, és ismét áztatni kezdtem a lábaimat. Reggel óta különös érzésem volt, és ez egyre jobban erősödött. Mintha lenne valamilyen nyomás a bensőmben, és valami átszeretné törni magát a testemen. Hirtelen hangos kiáltást hallottam, utána már csak a langyos vizet éreztem. A rohadékok! Békésen üldögélek itt, erre csak úgy belöknek. Mi okuk volt rá? Biztos Árész gyerekei...

Mérhetetlen düh, csalódás és az évek alatt elnyomott érzelmek törtek utat maguknak egy ilyen kis apróság miatt. Éreztem ahogy a víz körém gyűlik és sűrűbb anyag lesz, majd kiemelt a tóból. Kurvára furcsálltam volna, ha nem lenne vörös köd a szemem előtt. Halvány még láttam a döbbent tekinteteket, és hogy egyre többen gyűlnek körém. Épp amikor támadásba lendültem volna, egy meleg tenyér fogta meg a vállam.

- Nyugalom, Nelina - hangja mély, kissé karcos, de kellemes. És ismeretlen. Ennek ellenére szavai lassan lenyugtattak, és most már magam is döbbenten gondoltam vissza a történtekre. A mellettem álló férfira néztem. Na ne! Hogy kerül ide? És honnan tudja Poszeidón a nevemet???

- Honnan ismersz? - találtam meg végre a hangomat. Nagy P (én már csak így hívom...A Poszeidón túl hosszú) haja ugyanolyan fekete, mint az enyém, ámde szemünk színe, és bőrünk árnyalata eltér. Míg nekem a szemem szinte már természetellenesen aranyszínű volt, addig az övé tengerzöld árnyalatban díszelgett. A bőre napbarnított volt, ami elképesztő mennyire eltért az én sápadtságomhoz képest.

- Az apád vagyok - jelentette ki teljes nyugalommal a hangjában, mintha csak azt mondta volna, hogy kócos a hajam.

- HOGY MI VAN??? - akadtam ki végképp. 18 év után csak úgy kijelenti, hogy mellesleg ő az apám. Nehezére esett volna egy rohadt szigonyt mutatni a fejem fölé kb. 10 évvel korábban?! Felőlem aztán fel is szívódhatott volna utána, és akkor nem úgy éltem volna, mint ahogy igen.

- Az apád vagyok, Nelina - ismételte el magát újra.

- És minek kellett most eljönnöd? - tudakoltam lázasan. Már az egész tábor itt volt, és hitetlenkedve nézték apró kis vitámat az istennel. Vagyis az apámmal. Gondolom el is ismert. Vagy mindegy, mert úgyis mindenki tudja.

- Értsd meg, kislányom, nagy veszélyben voltál, és még most is vagy, főleg hogy elismertelek.

- Akkor minek ismertél el?

- Mert muszáj volt. Valahogy ki szabadult a Hekaté által lelakatolt erőd, és használtad egy részét. Ennél is nagyobb zűrben lettél volna, ha nem ismerlek el.

- Hát ez egyre jobb! 18 évig le se szarsz, majd közlöd, hogy most is csak azért jelentél meg, mert muszáj volt. Írhatnál egy könyvet "Hogyan legyünk szar szülők címmel" - jött elő gúnyos énem, mire morgott magában, de szerintem ő is tudja, hogy igazam van. Úgy látszik kedves Nelina ismét eltűnt, és visszatért a régi énemből egy kis rész.

- Megértem, ha haragszol...

- Még hogy haragszok? Örülök, hogy egyelőre nem köpök mérgemben tüzet - mintha valami olyasmit mormogott volna, hogy "pedig még az is könnyen megeshet" - Hogy mondod?