Isteni csetepaté (P.J. FF)

7. Halhatatlanság

- Az teljesen ki van zárva! Alig pár órát nem voltam itt. Még alkonyodni is épphogy csak elkezdett, amikor visszaindultam - fakadtam ki. Két hónap. Két rohadt hónapot hagytam ki az életemből. 

- Nelina! Néztél már tükörbe?

- Hogy mi van??? - húztam fel szemöldökömet. Most sértegetni akar? - Már egy ideje nem. Milyen sértést szeretnél hozzám vágni?

- Semmilyent. A szülinapod reggelén lehetett már látni, hogy elkezdtél halhatatlanná válni. Ennek este kellett befejeződnie. Tisztán látszik, hogy nem vagy már átlagos.

- Ezt hogy érted? Mi van velem? Hol van egy tükör?! - rohantam a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe és a mai napon már nem is tudom hányadszorra akadt el a lélegzetem. A hajam hófehér volt, bőröm úgyszintén. A szemem, nem is tudom milyen volt. A pupillám körül aranysárga volt, mintha egy nap tört volna ki benne. Az íriszem széle feketén virított egy kis körben, a kettő között pedig az ezüst, a kék és a zöld keveréke festette érdekessé. A kulcscsontomon a nap még erősebben látszódott, szinte már kiszúrta az ember szemét. Máshogy néztem ki, valóban. De hogy nem tűnt fel nekem?! Az oké, hogy nem szoktam tükröt használni, de a hajam az hosszú. Viszont legtöbbször fel szoktam kötni... Azt hiszem jobb beletörődni, hogy a többieknek igazuk volt. Istennő vagyok. Szó szerint. Elcsigázva mentem vissza Apollónhoz. Még mindig a székben ült, és meredt előre éberen. Valamin gondolkozott.

- Segítsek feltakarítani? - nem akartam most a dologról beszélgetni.

- Nem kell. Hagyjad csak. Majd elintézem - a hangja...túlontúl komor volt. Felültem az asztalra a széke mellé. 

- Mi a baj, cicafiú?

- Hiányoztál, dulce. Azt hittem, hogy itt hagytál. Kerestelek mindenütt, de nem találtalak. Hol voltál? - nézett rám kétségbeesetten. Elmondjam? Akkor talán majd együtt fedezhetnénk fel a helyet...

- A vízesésnél. Volt ott egy barlang a vízben. Bementem körülnézni. Gyönyörű gránitok voltak ott. Folyosók nyíltak, és én a jobbszélsőn mentem végig. Lassan a víz egyre kevesebb lett és sétálva indulhattam tovább. Egy teremhez értem, ahol újabb folyosók voltak. Ismét megindultam az egyik felé. De most a baloldalin. A legelső szobába mentem be, ami szembejött velem. Egy zeneszoba volt, gyönyörű hangszerekkel volt telerakva. Ott voltam pár óráig, és indultam is vissza. Te tudod, hogy mi az a hely? - Apollón szeméből ítélve igen, pontosan tudja. 

- Ha tudnád, mit találtál meg, dulce. - csóválta a fejét. - Az évek alatt mindenki azt hitte, hogy elveszett már. Ott másképp telik az idő. Egy másik síkon van az a hely. Egykoron csodálatos volt, de ma már...senki sem tudott róla. Sylaris uralkodócsaládja úgy döntött elrejtik magukat előlünk, mivel rengeteg támadás érte a mi világunkból őket. Létrehoztak egy új síkot a királyságnak, és úgy látszik, azt akarták, hogy megtaláld az átjárót. Ugyanis a vízesésnél nem volt eddig semmilyen barlang. Nelina...ez azt jelenti, hogy Sylaris királya meg szeretne ismerni.

- De miért? - tényleg nem értettem. Ráadásul, most, hogy Kronosz feltámadt és inkább elzárnám  előle a királyságomat, mint hogy megnyissam.

- Nem tudom, de ki fogjuk deríteni. Gyere ide! - állt fel, én pedig eleget tettem és leugrottam az asztalról elé. A karjaiba zárt, és most először én is magamhoz szorítottam. Nehéz idők jöttek, és mindenkinek szüksége van ilyenkor egy támaszra. Nekem ez a támaszom Apollón lett. Jó érzés volt. Hosszú idő után úgy éreztem tartozok valahova. Valakihez. Mintha egy nagy mackót ölelnék. Percekig csak álltunk a csendben egymáshoz bújva és külső szemlélőnek úgy nézhetett ki, mintha semmi gondunk nem lenne. Bárcsak normálisabb körülmények között találkoztunk volna! Bár...van ebben a világban bármi normális? 

- Össze kellene takarítani - nyögtem kelletlenül, és lassan kibontakoztam az ölelésből mindkettőnk sajnálatára. Legalább 3 - vagy még több - órán át takarítottunk, mire nagyjából elfogadható lett a ház állapota. Közben végig szemmel tartott, gondolom félt, hogy megint eltűnök. Miután megmentettük a menthetőt leültünk a kanapéra és elkezdtünk filmet nézni, meg ismerkedni. Például megtudtam róla, hogy négy nappal születése után nyíllal lelőtte Gaia egyik gyermekét, Püthón-t, ennek következtében 9 évig kellett szolgálnia annak anyját. Elmesélte, hogy a nők és egyebek dacára mennyire magányos volt ezen a sok ezer éven keresztül. Sajnáltam őt. Az ilyen hosszú élet egyedül csak szenvedés. Én inkább szeretnék rövid, de csodás életet, mint hosszút, de unalmasat. Én pár szóban eltudnám mesélni az egész eddigi életemet. Felkeltem, kajáltam, edzettem, kajáltam, lefeküdtem. Semmi izgalom. A monotonitás iskolapéldája. Nem harcoltam soha szörnyekkel, nem voltam szerelmes, nem is nagyon szerettem. Nem léptem ki a tábor kapuin kívülre. A legnagyobb izgalom nekem az volt, amikor néha-néha új félvér érkezett a táborba. Csodás nem? Már csak kellemes csend volt közöttünk. Szánt szándékkal nem beszéltünk az előttünk álló dolgokról. Nyugalmat akartunk, ha csak egy kis időre is. Én a vállára hajtottam a fejem idő közben, míg ő átkarolt. Mindketten tudtuk hogy valami közeleg. Valami nagy, és veszélyes. 

Ez most irtó rövid rész lett, és unalmas is - rettentően - amiért bocsánat, de úgy éreztem, hogy ezt itt és most kell befejezni és majd a következő fejezetben folytatni.:) Most, hogy hazajöttem Olaszországból, valószínűleg gyakrabban hozom a részeket:D Nagyon szépen köszönöm a megtekintéseket és a vote-okat:)
És valami nagyon fura a wp-n mert gépről 20-al több szó, mint telefonról, de nem látom, hogy mit hagytam ki....szóval ha valaki észrevesz valami furcsát akkor...erről van szó😅