Isteni csetepaté (P.J. FF)

12. Kettesben

- Lassan vissza kellene térned a barátaidhoz - javasolta kedvesen Shella. A nappaliban ültünk mind a hárman épp az utolsó leckémen is túl. Csodálatos érzés volt használni az erőmet. Még nem ismerem az egészet, de mintha a testem pezsgett volna. Soha nem éreztem magamat még olyan elevennek, mint akkor. Olyan képességeket hoztunk elő, amilyenekről nem is álmodtam volna. Megtanultam villámot küldeni az égre, rendesen repülni - amiről kiderült, hogy azért nem tudtam rendesen, mert nem hoztam elő a cornu-t, vagy ahogy az emberek mondják, szárnyakat. Igen, sablonosan hangzik, de az ilyen cornu-k miatt kezdtett el hinni néhány nép az angyalokban. Szintén sikerült elsajátítanom Poszeidón képességét, valamint az anyámét. Szinte az összes főistentől van valami képességem, kivéve Apollónt. De ez nem is zavart. Nem volt szándékomban leégetni senkit sem - értitek. Leégetni. Merthogy Apollón a Nap istene. Megtanultam - és igen, ez is eléggé sablonos mondat lesz -, hogy nem félni, vagy utálni kell az isteni részünket, hanem vele együtt, összhangban élni. Elfogadni és fejleszteni.

- Máris elég volt a társaságomból?  - kérdeztem viccesen.

- Tudod van amit a közeledben nem csinálhatunk - kacsintott rám. 

- Shh! - csapkodta meg a vállát a nő. A szememet köztük kapkodtam. Na ne!

- Tudtam! Úgy tudtam! - vigyorogtam rájuk. - Mióta? - Engem nem vertek át. Csak úgy szikrázott a levegő köztük. A színes bőrű elpirult míg Sam csak örült a fejének.

- Úgy 1-2 ezer éve tán... -mélázott el az oroszlán.

- Pontosan 1857 éve - vágta rá kapásból Shella.  - De ki számolja már?  - döbbenten néztem rájuk.  Az azért nem semmi valljuk be.

- Hiányozni fogtok - szomorodtam el egy kicsit.  Összeszedtem a kevés a cuccomat és lassan útnak indultunk. A többiek csak az erdő széléig kísértek el. Ott megálltunk és búcsúzkodni kezdtünk.

- Remélem gyakran látogatsz majd meg minket - mondta Shella. 

- Abban biztos lehetsz - kacsintottam.  - Annyira örülök hogy találkoztam veletek. 

- Mi is, drágám, mi is - szorított szorosan magához csapatunk másik női tagja. 

- Nem tartanátok velünk? - néztem rájuk kérlelőn.

- Nem lehet - mosolygott kedvesen Sam. - Mi már nem harcolunk. Jobban szeretjük a nyugalmat. Hidd el, remek kis csapatotok van  - elhúztam a számat. Az nem olyan biztos.

- Hát...akkor sziasztok - intettem és indultam ki az erdőből.

- Várj! - állított meg a férfi. - Azt hiszem, ezért jöttetek, nem? - mutatott fel egy nyakláncot, rajta egy ezüst medállal. Egy tegez nyíl. El is felejtkeztem róla. A többiek biztos kinyírtak volna, ha nem viszem. A férfi a kezembe adta. - Ne pazaroljátok, ez nagyon értékes. Hiszem, hogy jó kezekben lesz. Nyomás hatására jönnek elő a vesszők. 

- Köszönöm - néztem hálásan eddigi lakótársamra. - Elmondani nem tudom, mennyit segítettetek. Ha nem lennétek, még mindig képtelen lennék irányítani az erőmet - elmondhatatlanul hálás voltam.

- Ugyan már! Viszont indulj, a többiek már várnak - adott egy búcsú ölelést Shella. 

Lassan elindultam, ki az erdőből. A visszaút rövidebb volt, mint odafele. Nem is bántam, hiányoztak már a többiek. Főleg Apollón. Ő úgy igazán hiányzott. Ne értsetek félre nem voltam belé szerelmes vagy ilyesmi...egyszerűen...szóval igen. 
Kiértem a fák közül, de még legalább 10 perc séta északra a kocsi. Lassan elindultam.  Nem gondolkoztam semmin, egyszerűen csak nyugalmat akartam. Tudtam, hogy nem sokáig élvezhetem tovább ezt a csendet, ezért ki akartam élvezni. Nem csináltam semmit, csak hallgattam a madarak csicsergését, a szél susogását. Lassan megpillantottam a kocsit, és vele együtt egy aranyszőke hajkoronát is. Épp a csomagtartóban keresett valamit. Az egyik részem sikongatva akart a nyakába ugrani - még én sem értem miért -, a másik pedig még mindig a sértődöttet játszani. Végül szép lassan sétáltam oda hozzá. Először észre sem vett, biztos nagyon benne volt valamiben. Meghallhatta a lépteimet ugyanis megfordult. Szemében először hitetlenkedés, majd csodálkozás villant.