Isteni csetepaté (P.J. FF)

8. Sylaris

  Reggel úgy döntöttünk, hogy elindulunk felfedezni Sylaris-t. Nem hittem volna, hogy bárki lakik ott. Persze, én hülye azt hittem, hogy a hangszerek maguktól vándoroltak egy éppen üres szobába a hegy belsejében. Gratulálok magamnak. Amikor megkérdeztem Apollón-t, hogy nem zavar-e senkit, ha eltűnnénk talán hónapokig, azt felelte, hogy szólt Zeusznak. Már a vízesésnél voltunk, és vetkőztünk fürdőruhára. Mindketten szótlanok voltunk. Nem tudtam, hogy mi kellene mondanom, így inkább csendben maradtam, Apollón pedig ideges volt. Éreztem. Mikor mindketten végeztünk, egyszerre ugrottunk a vízbe. Átúsztunk a vízesés, de nem tudtam, hogy melyik irányba kellene menni. A mellettem úszó isten is tanácstalan lehetett, mivel a felszínre úszott és körbekémlelt. Követtem én is. A gránit barlang csillogása még mindig megdöbbentett. Csodálatos volt. Szótlanul néztük, hogy most akkor merre induljunk tovább. Jobbról a második. Szó nélkül elindultam, tudván, hogy Apollón követni fog. Az a kis hang, ami nem volt sem férfié, sem nőé, végigvezetett az úton. Apollón végig halk volt, ha nem látom, el sem hiszem, hogy ott van.

- Mi a baj? - törtem meg a percek óta tartó kínos csendet. 

- Semmi, csak kicsit rosszul aludtam - hazudott. Apollón hazudott. Egész éjszaka aludt, mint a bunda. Néha még át is hallatszott a horkolása. 

- Akkor nem fogod elmondani, igaz? - sóhajtottam nagyot. 

- Nincs mit elmondani. Semmi bajom nincs - aha csak egyre idegesebb vagy...

- Érzem, hogy feszült vagy, de ha nem akarod elmondani, akkor nyugodtan mondd ezt. Nem tartozol nekem semmiféle magyarázattal - akkor miért érzem azt, hogy igenis tartozik?

- Pontosan - vágta rá érzelemmentesen. Arcáról csakugyan nem lehetett leolvasni semmit, viszont testtartása, ha lehet még stresszesebb lett a testtartása. Mintha...valamit egyértelműen titkol. Ne foglalkozz ezzel, Nelina! Nem a te dolgod. Úgyis eltűnsz miután végeztetek a nagy és gonosz titánnal, meg a papjával. 

Lefordultunk egy újabb folyosóra egy hatalmas kőépítményt láttunk, néhol gránittal és drágakövekkel kiegészítve, így a komor kövek csillogást kölcsönözhettek. Elakadt a lélegzetem - ismét -, ahogy próbáltam minden egyes részletét fejembe vésni. Az egész palota sziklákkal volt körbevéve, csak a tetején köralakban szabadultak be a napsugarak. Mindenhol sürögtek-forogtak az emberek, néhányan ránk pillantottak, mások észre se vettek. A sziklákon körben még rengeteg folyosó foglalt helyet, gondolom a királyság többi részéhez vezettek. Ez lenne hát Sylaris? A varázslatos hely? Egy fiatal lány sietett elénk. 

- Üdvözlöm Önöket! Nelina istennő - hajtott fejet előttem, mint régen a szolgálók. - Apollón isten - köszöntötte Mr Titokzatoskodok-mert-elvileg-az-menő-és-nem-mondom-el-hogy-mi-aggaszt előtt. - Atherol király már várja Önöket - vezetett a palota felé. Tegnap Apollón azt mondta, hogy Atherol király a 10.uralkodó Sylarison. Bölcs és eszes, igazságos a népével. Viszont én jobb szeretek magam megbizonyosodni az emberek természetéről. Hiába halhatatlanok a sacee-k (Sylaris lakói), annyi támadás érte a birodalmat sok-sok évvel ezelőtt, hogy rengetegen meghaltak. Épp ezért rejtette el Atherol a birodalmat mindenki elől. Kíváncsi vagyok, hogy miért akar velem találkozni. Beléptünk a hatalmas ajtón és a trónterembe értünk. Újabb folyosók, újabb titkos helységek. Lenyűgöző amit eddig láttam, hiába volt roppant átlagos. Már amennyire egy kastély az lehet. Vörös szőnyeg vezetett a trónig ahol ott ült Atherol. Egy harmincas éveiben járó pasasnak nézett ki, akin látszott a sok éves uralkodás bölcsessége. Mellette ott állt egy srác, esetleg a király fia lehetett és egy...Ez komoly? És egy manó. Hegyes fülei és rövid lábai voltak, pisze orra és sipkája. 

- Nem illik megbámulni a manókat - súgta oda halkan Apollón. Persze, most már hozzám szól... Elpirult és elnézést kértem.

- Elnézést, csak eddig a félvér táboron kívül sosem jártam, ott pedig nem igazán vannak manók - intéztem szavaimat a törpeségnek, aki csak mosolyogva intett. 

- És először a királynak illik köszönni - sóhajtotta Apollón, majd illedelmesen köszöntötte. 

- Sa-sajnálom, felség - dadogtam el az elejét. Buta leány, azt mindenki tudja, hogy ha király van a társaságban, őt kell köszönteni először. Remélem nem sértődött meg.

- Semmi baj, leányom. Vannak nagyobb problémák is egy köszöntésnél. Most pedig gyere egy kicsit közelebb! Mekkorát nőttél mióta utoljára láttalak - állt fel és intett, hogy menjek. Közelebb léptem hozzá, majd kezeimet kezeibe zárta. 

- De hiszen, még sosem jártam itt, felség - ráncoltam a homlokomat. Komolyan mondtam, hogy sosem léptem ki a táborból. 

- Hagyjuk a formalitásokat - legyintett - Hívj csak nyugodtan Atherolnak, ahogy régen. Nálam voltál három éves korodig - mosolygott el az emléken. De várjunk csak!

- Kheirón azt mondta, hogy csecsemő korom óta ott éltem. Háromévesen már nem számít csecsemőnek az ember...

- Nos, mint tudod, senkinek nem árulhattuk el, hogy létezel. Hiszen mekkora botrány lett volna abból, ha kiderül, hogy egy rómainak és egy görögnek gyermeke született - forgatta meg a szemét. - Az a bizonyos nagybátyád pedig kivégzett volna. Szerintem az első dolog amiben egyetértenének Jupiterrel. Így hát anyád idehozott, hogy vigyázzunk rád. Kívülről úgy tűnhetett, hogy minden rendben van a birodalomban, de nagy lázadás készült és mivel anyádnak megígértem, hogy megóvlak a veszélytől, ezért elvitettelek a félvér táborba, és lepecsételtem benned az erődet, hogy senki se jöhessen rá. Minél kevesebben tudják a titkot, annál nagyobb titok marad. Mire véget ért a háború és visszamentem érted, te már túl nagy voltál, hogy visszahozhassalak mások gyanakodása nélkül. Így ott maradtál, viszont amikor elkezdtél halhatatlanná válni, a pecsét megszűnt és kb. el is érkeztünk ahhoz a részhez, hogy most itt vagy - fejezte be az esti mesét. Huha! Erre...erre egyáltalán mit lehet reagálni?

- Ó...uh..ühüm - voltam nagyon "értelmes" - És miért is vagyunk itt? - tértem a lényegre körbenézve.

- Hallottunk Kronoszról, a titokzatos Papról aki feltámasztotta és a próféciákról. Segítséget ajánlunk. Sok évig maradtunk ki a másik világ háborúiból. Itt az ideje, hogy újra kapcsolatot ápoljunk veletek. Együtt jobbak vagyunk, mint külön. Nem mellesleg úgy hallottam, hogy Apollónnak újabb jóslata lett, amíg a zeneszobánkban voltál. Egyébként gyönyörűen zongorázol - hallottak? Hupsz. De várjunk csak! Apollónnak újabb jóslata van? Az említett felé fordultam. Kérdőn néztem rá, mire vontatottan belekezdett.

- Szólt egyszer egy prófécia
  Három társ háborúja
  Egyik lesz hősünk párja
  Ottan is egy herceg járja
  Ki elfeledett trónt régen várja.
  Utolsó lesz szívünk álma,
  Manó jön, manó megy,
  Manó lesz ki mindent vesz.
  (najó, ez elég gyenge lett, de nézzétek el...a lényeg, hogy arról szólna, hogy kik lesznek a társai Nelinának szerk.)

- Te tudtad, hogy kik lesznek a társaim? - néztem "szívem szottyára".

- Abban nem voltam biztos, hogy ki lesz a herceg, mert elég sok elfeledett királyság van meg minden, de, ha manóról van szó, akkor nem is lehetne más, mint Tripp - jelentette ki magabiztosan.

- Mikor indulunk legyőzni "Nagyapát" - mutattam idézőjelet annál a szónál.

- Most rögtön - vigyorgott bolond mondjára a herceg. - Egyébként Slade a becses nevem - emelte meg koronáját felém, mint egy kalapot szokás.

Akkor hát irány megmenteni a világot. Aztán teázni egy jót!

Sajnálom, hogy mostanában ilyen gyenge részek jönnek, viszont a következőtől kezdődnek a kalandok;)
Köszönöm, ha elolvasod, és imádok mindenkit nagyjából:D