A győztes mindent visz! [ DRAMIONE ] - BEFEJEZETT!

~ 1 ~

  A lány zakatoló szívvel sietett végig a folyosón, a lépcsőket is kettesével szedte, és az utolsó pár kanyart szinte futva tette meg. Az egyik lovagi páncélban egy pillanatra látta a tükörképét – az arca kipirult, haja pedig a szokásosnál is csapzottabbnak látszott, de most egyáltalán nem érdekelte a külseje. A kezében még mindig ott szorongatta a szeletnyi kis papír fecnit, amit a házvezetőtanára, McGalagony professzor küldött fel neki ma reggel. A levélben mindössze annyi állt, hogy Hermionét azonnal várta az irodájában – megnyugtatásul hozzátette, hogy nem kell megijednie, nem rossz hírt akar közölni vele. A lány izgatottsága a tetőfokára hágott, ahogy felemelte a kezét, hogy bekopogjon az ajtón.

– Á, Granger – mondta McGalagony professzor, miután ajtót nyitott. A nő félreállt az útból, Hermione pedig valamennyicske nyugalmat erőltetett magára, miközben belépett. – Üljön le!

Hermione engedelmesen helyet foglalt, és csillogó szemmel nézett a tanárnőre.

– Sejti, miért van itt? – kérdezte.

– Nem, professzor – felelte a lány. Két barátját, Harryt és Ront gyakran vonták felelősségre, de ő legtöbbször valahogy kimaradt a balhéból és a büntetésből. Ez nem is volt csoda, hiszen általában ő csak tervezett, és segített nekik, a vakmerő, kockázatos hőstetteket többé–kevésbé nélküle vitték véghez.

– A Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályáról kaptam ezt a levelet a múlt hónapban – emelt fel egy hivatalosnak tűnő pergament. – Idén a legnevesebb varázslóiskolák egy nagystílű, páratlan tanulmányi versenyt szerveznek, amelyben van szerencsénk részt venni nekünk, Roxfortosoknak is.

Hermione visszafojtott lélegzettel, és ragyogó arccal bámult a tanárnőre. Végre valahára kifizetődik az a rengeteg tanulás, a sok könyvtárban töltött éjszaka, a megaláztatások, amikor mindenki strébernek titulálta...

– Mit kell tennem, hogy bekerüljek? – kapott a szón azonnal a lány, McGalagony meg is állapította magában, hogy elég megszállottan viselkedik a diákja, de ezt nem jegyezte meg hangosan.

– Semmit, Granger, már bent van. Mindössze az igazgató aláírására és két szaktanár ajánlására, na meg az előző hat éves munkáját bizonyító jegyeire volt szükség. A versenyzőket az iskolák választják ki, nincs selejtező.

– Édes Merlinem! – sikkantotta a lány, miután a szája elé kapta a kezét. El sem merte hinni. Hermione Granger, a Roxfort versenyzője. Harry Potter barátjaként már örvendett némi hírnévnek, de ez most merőben más volt. Most csak és kizárólag magának, az eszének, a szorgalmának köszönhetett mindent, nem pedig annak, hogy jókor volt jó helyen, és mellesleg eszébe jutott pár hasznos varázsige. – Ez... ez egyszerűen csodálatos! Köszönöm, McGalagony professzor!

– Magának köszönje, Granger. Na, de a tudnivalók: december huszonkettedikén indulnak, vonattal Londonig, onnan pedig repülnek Zürichbe...

– Svájc? Svájcban lesz a verseny? – lelkendezett a lány, aki most már tényleg nem tudta, hogy hova legyen örömében.

– Igen, egy varázslóknak épített és fenntartott szállodában, az Alpokban. De Granger, ez nem csak játék és szórakozás! Elsősorban azért megy, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtva öregbítse a Roxfort hírnevét! Persze biztosan lesz számos program, egyfajta jutalomként, amiért idáig eljutottak...

– Természetesen komolyan fogom venni a feladatot, professzor, eszem ágában sincs dorbézolni a verseny alatt – hadarta felelősségtudóan Hermione.

– Biztos voltam benne, de jobbnak láttam tisztázni. Sajnos a verseny menetéről én sem kaptam tájékoztatást, csupán annyit, hogy a pálcáján kívül semmire sem lesz szüksége, mert mindent a Minisztérium fizet. Tehát nemcsak a Roxfortot, hanem Nagy–Britanniát is képviseli. A verseny huszonnegyedikén, karácsony napján veszi kezdetét hivatalosan, amikor egy megnyitóünnepélyen vesznek részt, majd a következő hat napon át különféle feladatokat kell megoldaniuk, amik mint mondtam, még előttem is homályosak. Harmincegyedikén, szilveszterkor pedig egy hatalmas lezáró ünnepség keretében ismertetik az eredményeket.

– Tanárnő, mi lesz, ha győzök? – kérdezte izgatottan.

– Lassan, Granger. Remélem, nem felejti el, hogy a tiszta játék és a becsületes küzdelem a legfontosabb.

– Persze, hogy nem, tanárnő... én csak... – pirult el azonnal a lány.

– Kíváncsi, hát persze. Nos, hatalmas lesz a sajtóvisszhang, még azt is megkockáztatom, hogy a nevét legalább annyian megismerik, mint a kedves barátjáét, Harry Potterét. Emellett persze számos értékes ajándéktárgyat adnak át. Azt javaslom, menjen, és írjon a szüleinek, hogy mégsem megy haza a szünetben.

– Igen, az lesz a legjobb... és köszönöm... jaj, olyan izgatott vagyok máris! Mit vigyek magammal? Jézusom, bele sem férek a ládámba a sok könyvemmel, amiket idén vettem... és kell egy pár új ruha is... mondtam már, hogy köszönöm? Bocsánat tanárnő, nem is zavarok, csak... köszönöm!



Hermione persze egy percig sem bírta magában tartani az örömhírt, egyből elújságolta a barátainak, hogy benevezték egy nemzetközi varázslóversenyre. A szüleinek egy roppant terjengős, kétoldalas levelet írt, holott alig volt információja a verseny konkrétumairól. Sőt, olyan izgatott volt, hogy aludni sem tudott, bár még volt egy egész napja az indulásig. Ezt a lehető legjobban kihasználta, amikor nem igézeteket és recepteket ismételt magában, akkor a külön kért roxmortsi engedélyét kihasználva vásárolgatott a faluban. Ginny, mint jóformán az egyetlen igazán jó lányismerőse, elkísérte ruhát venni, és végül annyi szép darabot találtak, hogy választani sem bírtak közülük, így többet is megvettek. Hermione továbbá beszerzett fél tucat új pennát, két üveg tintát és egy tömb pergament is. Már igencsak későre járt, amikor a teletömött bevásárlótáskáikkal beestek a kapun.

– Merlinre, Hermione, ez meg mi a fenének neked? – emelt fel Ron egy új magassarkú cipőt. – Most milyen versenyre is mész, tanulmányira, vagy latintáncra?

– Ha már annyira érdekel, akkor elmondom, hogy lesz egy megnyitó- és egy záróest is, ahová nem árt kiöltözni.

– És ezért vettél négy új ruhát?

– Sosem lehet túl sok ruhája egy lánynak – érvelt Ginny.

– Így van. Sose vettem még semmi csinosat magamnak, épp itt volt az ideje – mondta határozottan.

– Na és ez? Az asztronómia magasiskolája, A kevésbé legendás lények és megfigyelésük, A mágiatörténet elfeledett titkai? Ezek kétszer olyan vastagok, mint a sima tankönyveink, ráadásul csupa felesleges ostobaságnak tűnik...

– Csak szeretnék felkészült lenni – kapta ki pipacspiros arccal a fiú kezéből az újonnan vásárolt könyveit.

– Ezt meg elolvasni se tudom...

– Azért mert az egy útikönyv! Svájcról írnak benne...

– Hottentottául? – értetlenkedett Ron.

– Nem, te ütődött! Németül, franciául, olaszul...

– Hermione, te angol vagy. Ez a könyv meg nem az.

– Attól, hogy angol vagyok, még beszélhetek idegen nyelveken! Képzeld, még a muglik között tanultam franciául, és a német se lehet sokkal rosszabb! Szóval kösz szépen az aggódást, de elboldogulok!

– Oké, oké... de egyet árulj már el nekem. Varázslóetikett mugliszületésűeknek: hogy pótoljuk be a kimaradt éveket és rejtsük el származásunkat aranyvérű varázslók között? Ezt meg minek hoztad el? Nincs semmi baj a viselkedéseddel...

– Talán te, aki evőeszköz nélkül tömöd magadba a csirkét, így látod, de... – a nyelvébe harapott, amikor rá jött, milyen udvariatlan is volt. – Ron, én nem úgy értettem...

– Varázslóetikettet akarsz? Igen? Első lecke: ne sértegess másokat! Nem kell megköszönni, ingyen volt – sziszegte Ron, majd dühösen felkaptatott a fiúk hálója felé vezető lépcsőn. Hermione fájdalmas arccal nézett Ginnyre.

– Tudom, milyen idegesítően fafejű a bátyám, de ez akkor is durva volt – motyogta, és elsétált mellette. Hermione kipislogott a szeméből egy könnycseppet, miközben lehajolt és összeszedte a holmijait. Még bepakolta a tértágító bűbájjal kezelt ládájába az újonnan szerzett kincseit, aztán lefeküdt, és azt mondogatta magának, hogy Ron megérti majd, hogy csak az idegesség miatt viselkedett vele így. Végül, valamikor éjfél után, álomba szenderült.

Másnap reggel szépen felöltözött, egy egyszerű szövetnadrágot vett fel, kötött garbós pulcsival és egy vastag téli köpennyel. Sapkára dús lobonca miatt persze nem volt szüksége, így egy pálcaintéssel felemelte a ládáját és maga előtt terelgetve kikormányozta a klubhelyiségbe. A legtöbben már lent álltak – ki egyenruhában, ki pizsamában – és rá vártak, hogy elbúcsúzhassanak tőle.

– Sok sikert! – ölelte meg Harry. – És ne aggódj Ron miatt, megenyhül.

– Köszönöm – motyogta a lány, miközben kibontakozott Harry karjai közül.

– Hermione, ezt neked vettük – nyújtott felé Parvati egy közepes méretű üvegcsét. – Az új Debodor frizuráló főzet! Állítólag kétszer olyan hatékony, mint az előző, és tovább is tart a hatása...

– Jaj, köszönöm, lányok... – hálálkodott Hermione. Magában elismerte, hogy erről tényleg megfeledkezett, és jó nagy bajban lett volna, ha nem kapja meg ajándékként a főzetet.

– Szia – köszönt neki Ron, nem túl lelkesen.

– Szia.

– Bocs a tegnapiért. Elég kekeckedő voltam...

– Én meg bunkó...

– Granger! – kiabált be a portrélyukon McGalagony. – Fejezzék be a búcsúzkodást, ha lekési a vonatot, el se kell mennie!

– Bocsánat, professzor – szabadkozott Hermione, és sűrű elköszönések között kivergődött a folyosóra. A főkapun kiérve nem látott egyet sem a ló nélküli fiákerek közül, de McGalagony kiabálására azonnal előkerült Friccs, aki hangos morgások közepette kihajtott nekik egyet.

– És ha egyszer megkérem valamire, akkor csinálja is meg! – dohogott a nő.

– Ki is hoztam, talán elindult maguk nélkül... – feleselt a vén gondnok. McGalagony azonban nem méltatta válaszra, a kocsi pedig meg lódult, és a hideg szélben már hajtottak is az állomás felé.

– Ez a belépőkártyája a szállodába, és a repülőjegye is benne van...

– Mugli repülőgéppel fogok utazni?

– Seprűn egy kissé messze lenne, ráadásul sokkal huzatosabb, kényelmetlenebb és hidegebb is, mint a repülőgép.

– Mind büszkék vagyunk magára, Granger – mondta a nő, miután leszálltak, és Hermione levarázsolta a ládáját a kocsiról. A lány úgy látta, mintha a nő bepárásodott szemüvege alatt, a száján, egy mosoly játszott volna. – Na, siessen, indul a vonat!

– Viszlát, tanárnő! – kiáltott még hátra Hermione, miközben felugrott a vonatra. Mintha csak rá vártak volna, a szerelvény egy erős rántás után életre kelt, és kigurult Roxmortsból. A lány az első üres kupéban le akart pakolni, de a lába földbegyökerezett a látványtól.

Az ülésen ugyanis Draco Malfoy terpeszkedett.



– Hát te meg mit keresel itt? – kérdezték egymástól tökéletesen egyszerre. – Én kérdeztem előbb!

Mit keres itt ez a felfuvalkodott, beképzelt hólyag? – gondolta Hermione.

Mit keres itt ez az okoskodó, idegesítő kis sárvérű? – gondolta Draco.

– A versenyre megyek – mondták aztán, s az összhang megint csak tökéletes volt. – MI VAN?!

– Én képviselem a Roxfortot! – pattant fel a fiú.

– Egy nagy fenéket! Mégis ki mondta neked ezt? Mert én McGalagonytól tudom – húzta ki magát a lány.

– Képzeld, nekem is van házvezető tanárom – grimaszolt Draco.

– Ez csak valami félreértés lehet...

Draco felmutatta a hivatalos belépőkártyáját, amit a nadrágja zsebében tartott. Nem volt ott semmi hiba, a kártya pont ugyanúgy nézett ki, mint az övé, leszámítva persze a személyes adatokat, mint például a mozgó igazolványképet. Hermione, csak hogy ne maradjon le a mardekárostól, szintén előhalászta a kártyáját.

– De hát... hogyan?

– Jaj, használd már az eszedet, Granger! Nyilvánvalóan két, vagy akár több versenyzőt is küldhetnek az iskolák. Csak mi erről nem tudtunk – dohogott Draco, és levágta magát az ülésre.

Hermione most, hogy belegondolt, rájött, hogy a tanáraik úgy látták a legjobbnak, ha őket kettőjüket nevezik be. De nekik erről miért nem szóltak?

– Ha tudjuk, nem jöttünk volna el – felelte Draco, és gúnyosan elmosolyodott. – Bár ami azt illeti, én nem tartok tőled, Granger, biztos nem futamodtam volna meg egy földigfogú sárvérű elől...

– Te egy sárvérűvel versengsz, én viszont egy görénnyel – vágta hozzá a lány, és miután felvarázsolta a csomagtartóra a ládáját, leült, a lehető legtávolabb Malfoytól.

– Te meg mi a fenét csinálsz? – kérdezte összevont szemöldökkel a fiú.

– Mit csinálnék? Megyek Londonba.

– Úgy értem mit keresel itt, a fülkémben!

– Ez nem a te fülkéd, te öntelt majom. És ha zavarok, akkor akár össze is szedheted a cuccaidat, és el is mehetsz.

Dracónak esze ágában sem volt elmenekülni, túlságosan makacs volt hozzá. Hermione pedig már rég eldöntötte, hogy nem fog megalázkodni a mardekáros előtt.

Mégis mi a Merlin szent szakálla történhetett? Prefektus volt, aztán iskolaelső, a jegyei színkitűnők voltak mindig is... jó, a magatartása azért nem volt a legpéldásabb, na de az ő kis kihágásai messze alulmúlták Draco genyóskodásait...

– Emlékeztetnélek, Granger, hogy én is voltam prefektus, sőt, még iskolaelső is – sziszegte a fiú. Hermione riadtan kapta fel a fejét. Malfoy gonoszul vigyorgott, meg se várta, hogy a lány rákérdezzen. – Úgy van, Granger. Jobban teszed, ha lakat alatt tartod a gondolataidat.

Hermione köpni nyelni nem tudott a döbbenettől, amit egyfelől Malfoy aljassága, másfelől nem mindennapi képességei váltottak ki belőle.

– Te tudsz... legilimentálni? – kérdezte félig döbbenten, félig csodálkozva.

– Nyilvánvalóan – felelte a már megszokott, felsőbbrendű hangnemben. – Töröld fel a nyálad, Granger.

– Mi?! – sikoltotta a lány, leginkább a dühtől vöröslő arccal. – Vegyél vissza, ha egy darabban akarsz odaérni Svájcba!

– Mégis mit fogsz csinálni? Halálra untatsz Hős Potter anekdotáival? – forgatta a szemét Draco.

Hermione nem felelt, csak mérgelődve keresztbe fonta a karjait maga előtt. Nem, nem és nem. Egy fél órája még tisztára be volt zsongva a verseny miatt, most meg legszívesebben visszarohanna a kastélyba. A lány elhatározta, hogy csak azért sem hagyja, hogy Malfoy nevessen a végén. Megcsinálja, ha bele is szakad. Nem érdekli, mennyit gúnyolja és húzza az agyát Malfoy, csak és kizárólag a versenyre fog koncentrálni. A földbe fogja döngölni ezt a kis mocskot.

– Na, azt megnézem – vigyorgott a fiú, aki jól láthatóan roppantul élvezte a helyzetet.

– Mássz ki a fejemből! – ripakodott rá.

Malfoy unottan bámulta a tájat az ablakon át, és Hermione is csak a falat nézte. Ahányszor a fiúra sandított, mindig azt vette észre, hogy Draco is pont akkor akart felé pillantani. Ilyenkor mindketten elfordultak, Hermione pedig kezdte azt hinni, hogy az előbbi veszekedések után most csendkirályt játszanak. A lány, miután nem volt szokva a semmittevéshez, hamar elunta magát, és folyton helyezkedett az ülésén, feltette a lábait, aztán le, megint fel...

– Maradj már nyugton, megőrülök tőled! – dörrent rá Malfoy. Hermione felciccent, mint aki válaszra sem méltatja, majd felállt, hogy a ládájából előkerítsen egyet az új könyvei közül. Éppen azt latolgatta, hogy melyikkel jár a legjobban, amikor egy undok hangot hallott maga mögül:

– Azt az illemkönyvet ajánlanám leginkább a figyelmedbe.

Hermione hangosan becsapta a ládája fedelét, és olyan keményen vágta le magát a helyére, hogy csak úgy recsegtek a rugók. A száját olyan szorosan préselte össze, hogy még McGalagony professzor is megirigyelte volna tőle, miközben kinyitotta az útikönyvet. Elégedetten konstatálta, hogy Malfoy meglepődött, sőt, elismerő képet vágott, amikor meglátta az idegen nyelvű borítót.

– Nocsak, a kis sárvérű urizál. Mióta beszélsz te franciául?

– Régóta. Képzeld, a MUGLIKNÁL tanultam.

– J'éprouve des sentiments pour vous.*

– Laissez–moi la paix** – vágta rá az első eszébe jutó mondatot, ami még úgy-ahogy passzolt is a helyzethez. Hermione franciatudása ugyanis jobban megkopott, mint azt hitte volna. Malfoy mondatát nem tudta lefordítani az egyszerű szerkezet és a fiú kiváló kiejtése ellenére, és a könyvben csak minden ötödik szót értett, így a szöveg teljesen érthetetlenné vált számára. Draco viszont nagyjából békén hagyta, legalábbis egy pár óráig, amikor végül Hermione elunta, hogy úgy csinál, mint aki tud franciául, és felállt, hogy eltegye a könyvet.

– Csak nem beletörött a pálcád? – igyekezte elfojtani a nevetését.

– Nem. Kiolvastam – hazudta, miközben azért imádkozott, hogy a fiú ne nézzen bele a fejébe, mert akkor aztán kiderül az igazság. Természetesen akart viselkedni, ezért előkerített egy másik könyvet, és leült vele.

– Te mindig ezt csinálod? – mutatott Malfoy a könyvre. – Unalmasabb vagy, mint hittem, Granger, és ez nagy szó.

– Majd meglátjuk, ki teljesít jobban. Én, aki felkészültem, vagy te, aki csak bámulsz ki az ablakon.

– Attól, hogy nem bújok bele minden sarkon egy könyvbe, még van agyam. Ezért is vagyok itt – mutatott körbe. Majd hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a pálcáját, és elővarázsolt egy törpepapagájt.

– Nonverbális varázs volt – állapította meg Hermione, nem kevés tisztelettel a hangjában. Oké, lehet, hogy Malfoy egy görény, de attól még egész ügyes.

– Nem mondod! – gúnyolódott a fiú.

– Nem mondod! – recsegte utána a papagáj.

– Ez beszél! – kiáltott fel a lány.

– Ez beszél! Nem mondod! Nem mondod! – folytatta a madár, Malfoy pedig már pukkadozott a nevetéstől.

– Nem is nagy szám – vonta meg a vállát Hermione. – Ilyet a muglik papagájai is tudnak.

– Azt szeretném én látni – csacsogta a madár. Hermione ekkor már csak tátogott. Oké, beszélt. Mármint, tényleg beszélt, nem utánzott. – Nocsak, Herrrrrmione megnémult!

– Nem némultam meg! – csattant fel a lány.

– Drrrraco Malfoy a legügyesebb varrrrázsló a világon! – folytatta.

– Malfoy, tudom, hogy te mondatod vele ezeket!

– Nem igaz! Drrrraco sosem tenne ilyet, magamtól beszélek, merrrrt Drrrraco Malfoy a legügyesebb varrrrázsló a világon!
Hermione megelégelte a rikácsolást, és torkig volt Malfoy önimádatával is, ezért egyszerűen előkapta a pálcáját, és eltüntette a madarat.

– Hé! – csattant fel a fiú, majd a lány elégedett képét látva azonnal felpattant, és szikrázó szemmel ugrott Hermione elé. Még felsikkantani sem volt ideje, Malfoy elkapta a csuklóit, és erőteljesen felrántotta. Az arca csak pár centire volt a mardekárosétól.

– Velem te nem fogsz szórakozni, Granger – sziszegte alig hallgatóan, de fenyegetően. – Lehet, hogy a pipogya griffendélesek között te voltál az ász, és a két bátor lovagod mindig kéznél volt, de most nincsenek itt, hogy megvédjenek tőlem. Vigyázz magadra – azzal ellökte magától, a lány pedig olyan szorosan lapult az ülésbe, amennyire nem szégyellte. Egy perc után összeszedte magát, és maradék büszkeségét összekaparva, sértetten kivonult a fülkéből.

Draco vagy fél óráig még örült is a hirtelen jött csendnek és nyugalomnak, de aztán elkezdett feltámadni a lelkiismerete, aminek eddig a létezését is legszívesebben letagadta volna.

Szegény Granger – gondolta. – Azt hitte, végre ő lesz a suli büszkesége, erre itt vagyok én, és ellopom előle a figyelmet. Ráadásul még piszkálom meg sértegetem is.

Malfoynak eszébe jutott, milyen riadtan nézett rá a lány, amikor elkapta a csuklóját. Tényleg félt tőle. Draco ezt először elégedetten vette tudomásul, aztán viszont már szégyellte a dolgot. Hiszen Granger annak ellenére, hogy idegesítően tudálékos és minden-lében-kanál volt, azért mégiscsak lány, Draco pedig úriembernek tartotta magát, bár legutóbbi viselkedése elég szépen megcáfolta ezt. A fiú további tízperces gondolkozás után úgy döntött, megkeresi a griffendélest, és bocsánatot kér tőle a történtek miatt.

Még alám tesz a kis boszorka, ha magamra haragítom – jegyezte meg még magában, mielőtt elindult.

Hermione eközben egy messzi-messzi fülkének az ablak melletti ülésén kuporgott, és sírt. Korábban még rázta a zokogás, de mostanra elcsendesedett, a könnyek némán peregtek a szeméből, arcát a hideg üvegnek nyomta. Miért ilyen kegyetlen vele az élet? Ad egy csodás lehetőséget, ami élete legemlékezetesebb karácsonya lehetne, és elrontja egy ilyen hólyaggal.

Hermione a nyíló ajtó zajára kapta fel a fejét, és reflexből a pálcája után kapott.

– Nyugi – emelte fel megadóan a kezét a fiú. – Nem bántalak.

– Tényleg? – fintorodott el a lány. – Jó tudni.

– Igazából bocsánatot kérni jöttem – vakarta meg a tarkóját Draco.

– Mi? – csodálkozott Hermione. Rosszul hallotta. Csak ez történhetett.

– Sajnálom, hogy olyan szemét voltam. Komolyan. És többet nem fordul elő.

– Malfoy, jól vagy? Ittál valamit, vagy mi?

– Hagyjuk – sóhajtott a fiú.

Hermione még akkor sem ocsúdott fel a döbbenetéből, amikor a mardekáros kivonult a kupéból, és ő magára maradt a gondolataival.   

  *Érzek valamit irántad.
**Hagyj békén!