A győztes mindent visz! [ DRAMIONE ] - BEFEJEZETT!

~ 2 ~

  Este kilenc is elmúlt, mire a Roxfort Expressz végre befutott a King's Crossra. Hermionénak ekkor már muszáj volt visszamennie a fülkébe a ládájáért, legnagyobb meglepetésére azonban a kupé teljesen üres volt.

– Malfoy! – kiáltotta.

– Itt vagyok, ne ordíts – felelte a fiú, aki már a peronon állt mindkettőjük csomagja társaságában. – Na mi lesz, leszállsz, vagy uzsgyi vissza a jó öreg Roxfortba?

Hermione vágott egy furcsa pofát, amit akár egy béna mosolyként is felfoghatott volna az ember, és lekászálódott a lépcsőről. Nagy nehezen rávette magát, hogy kedvesen viselkedjen Dracóval, ha ő is volt szíves normálisan bánni vele.

– Öhm, kösz, hogy lehoztad a cuccom, Malfoy, de elboldogulok...

Hermione eltette a pálcáját, és elment hozni egy kulit, amire aztán Draco rápakolta a két ládát. A sajátjával nem is volt baj, de mivel a lány egy fél gardróbot és könyvtárat is elcsomagolt, Malfoynak jócskán meggyűlt a baja vele. Draco, mivel még mindig a kilenc és háromnegyedik vágányon tartózkodtak, végül elővette a pálcáját, és egyszerűen rálebegtette a ládát a kocsira.

– Jézusom, ez valami borzalmas volt – sóhajtotta, miután végre felszenvedték a ládát a kocsira. – Mennyi könyvet...?

– Sokat – legyintett Hermione, és tolni kezdte a kocsit az átjáró felé. – Fogjunk egy taxit.

– Mit? – értetlenkedett Malfoy.

Hah, aranyvérűek... – gondolta kaján mosollyal Hermione.

– Egy autó, ami oda visz, ahová csak akarod, te meg kifizeted.

– Ez úgy hangzik, mint a hoppanálás drágább, lassabb és muglisabb változata – húzta el a száját Draco.

– Az is – bólintott a lány. A taxiállomáson aztán beültek egy autóba, Hermione látta a visszapillantó tükörben, hogy Draco lopva körülnézett, és varázslattal pakolta be a csomagtartóba a ládákat. A lány gyorsan az időjárásról kezdett csevegni a sofőrrel, hogy ne tűnjön fel neki a dolog, de még elöl is érezni lehetett, hogy a hátsó tér jelentősen megsüllyedt.

– Ez meg mi volt? – ijedezett a mugli.

– Á, csak a bőröndjeink. Tudja, könyvekkel vagyunk.

A mugli inkább nem kérdezett semmit, csak gyorsan a repülőtérre hajtott. Hermione kiszámolta neki a pénzt, amíg Draco elment egy újabb kocsiért, és kipakolta a ládákat.

– Voltál már mugli repülőgépen?

– Ezt nem kérdezhetted meg komolyan, Granger – csóválta a fejét a szőke fiú. – Egyáltalán, minek ez a tortúra? Vannak jó kis megoldásaink az utazásra...

– Hoppanálni nem lehet biztonságosan egy ilyen messzi, ráadásul vadidegen helyre. A Hopp–hálózat is csak belföldi. Seprűn vagy valamiféle állaton meg megfagytunk volna. A repülőn még kaját és italt is felszolgálnak, és mindig vetítenek filmet.

– A piánál meggyőztél, de... mi az a film?

Hermione látta, hogy nagyon, nagyon hosszú éjszakája lesz.



Draco rosszabb volt, mint egy kisgyerek. Minden egyes képernyőre, becsekkolókapura, mikrofonra, telefonra, számítógépre rácsodálkozott, mint egy világból kiszakított ötéves, aki a vadonban nőtt fel a farkasok között. Persze egy idő után rájött, hogy feltűnést fog kelteni, így inkább csöndben maradt, és próbálta utánozni Hermionét mindenben.

– De bonyolult a muglik élete – sóhajtotta, amikor már a helyükön ültek fent a gépen. – És nem bízok ebben a vasmadárban...

– Nem vasból van, hanem alumíniumból, mert... áh, mindegy – legyintett Hermione. Fáradt volt, és most még ő sem vállalkozott volna arra, hogy elmagyarázza a repülők működésének elvét egy aranyvérűnek. – Nézd, látod azokat a gépeket odakint? – mutatott ki az ablakon. A fiú bólintott. – Na, már vagy ezer utat megtettek. Nem zuhannak le. Legtöbbször.

– Legtöbbször??? – sikította Malfoy. – Leszarom, megyek seprűvel, ha ráfagyok is, de ezt én nem csinálom...

– Segíthetek, uram? – lépett oda hozzá egy mosolygó légiutaskísérőnő. Szőke haja lágy hullámokban omlott a vállára, az ajkait pedig vérvörösre rúzsozta.

– I–igen... pontosan mikor szállunk fel?

– Perceken belül – biztosította a nő.

– Remek. Utána hozna nekem valamit inni? Mondjuk egy kis pezsgőt.

– Hogyne, uram.

Hermione nem bírta nézni, ahogy Draco a szemét legeltette a szőke nő formás idomain, és flörtölt vele. Tudta, hogy a fejében már levetkőztette, és nem értette, miért zavarja ez ennyire. Hiszen semmi köze Malfoyhoz és a nőügyeihez. Sőt, minél kevésbé figyel a versenyre, neki annál jobb.

Draco eközben megunta a nő távolodó alakjának bámulását, és vigyorát alig palástolva fordult Hermionéhoz. A lány gyorsan elfordította a fejét, hogy ne tudja legilimentálni, de most nem volt szerencséje. Draconak nem is volt szüksége arra, hogy a lány gondolataiba mélyedjen, csupán az arckifejezése elárulta őt.

– Ó, Granger – csóválta a fejét. – Csak nem féltékeny vagy?

– Már mért lennék féltékeny? – csattant fel Hermione.

– Valld be, hogy igenis imponálok neked – suttogta Draco. – Még csak legilimentálnom se kell, hogy lássam, odavagy értem...

– Hazudsz – sziszegte a lány, és felé fordult. – Az egyetlen érzés, amit irántad táplálok, az a megvetés, és az utálat.

– Ha ez tényleg így van, miért néztél úgy, mint aki bekapott egy zacskó Sav-A-Jújj cukrot, amikor mustrálni kezdtem azt a nőt?

– Mert undorodom tőled – köpte a szavakat Hermione, és elfordult.

Oké, a legjobban az fájt neki, hogy volt némi igazság abban, amit Draco állított. Hermione képtelen volt letagadni, hogy igencsak elismerte a fiú intelligenciáját, és azt, hogy a mágia legfelsőbb szintjeit is meg akarta hódítani. És ha épp nem rajta, vagy a barátain szórakozott, egészen viccesnek találta. Ami pedig a külsejét illette... Hermione ha az életét menti meg ezzel, akkor sem vallotta volna be, hogy Draco, az a lenyalt hajú kis tizenegy éves fiú, mostanra igencsak vonzó férfiúvá cseperedett. Az arcán folyton egyfajta gőgös, arisztokratikus kifejezés ült, de neki még ez a felsőbbrendű magatartás is jól állt...

– Befejeznéd, Granger? Bár, nem mondom, hízelgőek a gondolataid...

– Takarodj ki a fejemből, te görény! – ripakodott rá a lány, és a lehető legtávolabb húzódott tőle. A gép hamarosan felszállt, és a fiú is megkapta a pezsgőjét. Hermione utálta a repülős kaját, de mivel egész nap nem evett semmit, most ráfanyalodott a földimogyoróra és a gumicukorra is. – Egyet azért elárulhatnál.

Malfoy kérdően nézett rá, miközben kortyolt egyet az italából.

– Mit akarsz tőlem?

– Semmit, Granger – rázta meg a fejét mosolyogva. – Csak szórakoztató húzni az agyadat. Ennyi.

Hermione nem tudta, mit mondhatna. Meg kellett volna könnyebbülnie, de valahogy mégis rosszul estek neki Draco szavai. Hogy ne kelljen a továbbiakban beszélnie vele, felvette a fülhallgatóját, és a filmet nézte.

– Jack, fázom...

Draco kihúzta a füléből a kis dugót, és így szólt:

– Csak hogy tudd, Granger, ha lezuhanunk, és az óceánban kötünk ki, akkor én tuti nem leszek akkora hülye, mint ez a srác. Nem fogom hagyni, hogy kisajátítsd az ajtót, még akkor sem, ha pucérkodsz a kedvemért...

– Fordulj fel – vágta rá a lány, aki (mint mindig, ahányszor csak a Titanicot nézte) most is a könnyeivel küszködött. – Különben meg nem fogunk az óceánba zuhanni. Föld van alattunk.

– Tényleg? – hökkent meg a fiú.

– Mi van, csak nem vagy gyatra földrajzból? – gúnyolódott a lány. Be kellett látnia, hogy igencsak élvezetes dolog Malfoyt cikizni.

A gép végül az éjszaka közepén landolt. Miután magukhoz vették a csomagjaikat, a reptéren várakozó, táblás embereket pásztázták.

– Ott! – mutatott a lány egy alacsony férfira, aki nyilvánvalóan varázsló volt. Mesterien összeválogatta a muglik öltözékének legfurcsább darabjait: egy női bundát, egy csíkos pizsamanadrágot és egy pár békalábat. A kezében a Granger + Malfoy, Roxfort feliratú táblát tartotta.

– Jó estét. Hermione Granger – mutatkozott be a lány a férfinek.

– Á! Örvendek, kedvesem!

– Draco Malfoy – nyújtott kezet a fiú is.

– A szállóba nem vezet út, ezért seprűvel közelítjük meg – magyarázta a férfi, miközben kivezette a reptérről őket. Az ajtó előtt összefutottak kísérőjük társával, aki szintén lehetetlenül öltözött fel: vastag sídzsekijén kívül hordta a rövidnadrágjához tartozó hózentrógert, nyári szandáljából pedig szivárványszínű térdzokni kandikált ki. A férfi négy seprűt őrzött, és azonnal szét is osztotta őket az újonnan érkezők között.

– A muglik nem látnak meg minket? – kérdezte Malfoy, hangjában aggodalom csengett.

– Dehogy látnak! Kiábrándító-bűbájt teszünk a seprűkre, és mindenki, aki hozzájuk ér, automatikusan átveszi tőlük a láthatatlanságot – magyarázta a férfi, miközben lába közé kapta a seprűjét, rákoppintott, és a levegőbe emelkedett. – Kövessetek!

Hermione utált repülni. A csomagját ugyan az egyik kísérője szerelte a seprűje nyelére, így azzal nem volt gondja, de még így is megsínylette az utazást. A kiábrándított varázsló hiába beszélt hozzájuk folyamatosan, sokszor olyan érzése támadt, hogy elvesztette a kis csapatot, és örökkön-örökké az Alpok felett fog repkedni, reménytelenül elveszetten. A jeges szél miatt szinte ráfagyott a seprűre, a hajába ragadt hópelyhektől pedig még jobban fázott. Mire végre leszállhattak, úgy reszketett, akár a nyárfalevél, a szája pedig elkékült. Amint belépett a szálloda előterébe, megcsapta a jóleső meleg levegő, és felsóhajtott. Kirázta a havat a ruháiból és a hajából, és körülnézett. Az épület egy hatalmas, galériás rönkháznak tűnt, és számos kandallóban ropogott a tűz. A padlót vastag, fehér gyapjúszőnyeg borította, a falakon pedig képek és trófeák lógtak. A recepción egy hatalmas tábla állt (Első Nemzetközi Mágusvetélkedő Fiatal Boszorkányoknak és Varázslóknak) , a pult mögött álló boszorkányok pedig érdeklődve figyelték őket.

– El vagyok bűvölve – suttogta a lány, miközben levetette a köpenyét.

– Ha apám meghallja, micsoda egy harmadosztályú koszfészekben kellett laknom, tutira...

– Jaj, hallgass már el! – szólt rá ingerülten a lány, miközben a recepcióspulthoz sétált.

– Jó estét, mi a versenyre érkeztünk.

– Szabad az iskola nevét kérnem? – kérdezte a barna hajú boszorkány.

– Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola – felelte Hermione.

– Ms Granger és Mr Malfoy, ha nem tévedek.

– Így igaz – bólintott Draco.

– A csomagjaikat felküldöm a szobájukba – bökött a nő pálcájával a két láda elé, mire azok köddé váltak. – És itt a kulcs.

Hermione értetlenkedve meredt az egy szem vörösréz kulcsra, amin egy szép biléta függött, a tizenkettes számmal.

– Van valami gond? – kérdezte a nő.

– Nem, semmi. Minden rendben van, gyere, Granger – húzta el a lányt a karjánál fogva Draco. Hermione már épp méltatlankodni kezdett volna, amikor a fiú végre felvilágosította: – Ez a kóceráj nem olyan nagy, hogy elférjünk benne külön-külön szobákban, úgyhogy iskolánként osztottak be minket. Ugye nem horkolsz, Granger?

– Én aztán nem alszom veled egy szobában – sziszegte a lány, és puffogva kaptatott felfelé a lépcsőkön.

– Jó, biztos vagyok benne, hogy találsz magadnak egy kanapét vagy egy szőnyeget, amin ellehetsz – vont vállat a fiú. Amikor elérték a tizenkettes szobát, Draco a zárba illesztette a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Az illemszabályokkal mit sem törődve elsőként lépett be, Hermione pedig nagy nehezen visszanyelte sértéseit, és követte.

A szobájukban két ágy állt (szerencsére a lehető legtávolabb tolták őket egymástól), egy-egy ruhásszekrény, egy dohányzóasztal, és falra szerelt könyvespolcok, továbbá egy ajtó, ami minden bizonnyal a fürdőbe vezetett. Hermione megtalálta a ládáját az egyik ágy lábánál, és gyorsan hozzá is fogott a kipakoláshoz.

– Merlinre, Granger, olyan idegesítő vagy ezzel a jókislányoskodásoddal – sóhajtotta Draco, és kutatni kezdett a dohányzóasztal alatt. – Á-há! – kiáltott fel diadalmasan, amikor megtalálta a minibárt, és előkapott egy üveget.

– Ugye nem akarsz itt piálni? – vágta csípőre a kezét a lány rosszallóan.

– Dehogyisnem – vágta rá Malfoy, és kihúzta az üveg dugóját. – Sőt, hogy lásd, milyen önzetlen vagyok, még meg is kínállak.

– Nekem aztán nem kell – rázta meg a fejét Hermione.

– Jaj, ne már, Granger! Élj egy kicsit! Nyugi, nem mondom el annak az erkölcsi példakép Harry Kicseszett Potternek, hogy együtt iszogattunk.

– Az biztos, mert nem fogunk együtt iszogatni! – csattant fel a lány. – És ha most megbocsátasz, rengeteg dolgom van még. Ki kell pakolnom, mellesleg megjegyzem, jobban tennéd, ha követnéd a példámat...

– Jó is, hogy mondod – csapott a homlokára a fiú. Hermione őszintén meglepődött. Mi van? Malfoy igazat adott neki? – Á, nem, inkább lemegyek az előtérbe. Talán befut valaki, aki érdekesebb nálad – legyintett Malfoy, és a nyitott Lángnyelv Whiskys üveggel a kezében kisétált a helyiségből. Hermione Dracónak köszönhetően máris a plafonon volt, pedig a verseny még csak el sem kezdődött
.
– Nyugi – mondogatta magának. – McGalagony azért küldött, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsd. Ha Malfoy inni akar, hát csak igyon, engem aztán nem izgat. Sőt, ha holnap zsong a feje a másnaposságtól, akkor annál jobb.

Hermionén eluralkodott a káröröm bódító érzése. Szépen kirakosgatta a ruháit a szekrénybe, felpakolta a könyveit a polcra, de a személyes holmijait, például a Debodor főzetet, a ládájában hagyta. A fenének sem hiányzott, hogy Malfoy elcsórja, vagy kicserélje valami másra. Hermione kénytelen volt a lehető legrosszabbat feltételezni a fiúról.

Rettenetesen kifárasztotta az utazás, ezért úgy döntött, kihagyja a zuhanyozást, és egyből ágyba bújik, bár tudta, hogy maximum öt órát, ha alhat. Már majdnem elnyomta az álom, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, de nem mozdult.

– Pillanat, srácok, csak hozok ki még egy üveggel – hallotta Malfoy suttogó hangját.

– Kivel vagy? – kérdezte valaki erős, oroszos akcentussal, meglehetősen bizalmatlan hangon.

– Csak egy stréber sárvérű – felelte nemtörődöm hangon a fiú. Hermione összepréselte az ajkait, a szeméből kibuggyant egy könnycsepp. – Nem kell tartanunk tőle, hogy lenyúlja a piánkat.

– Beárul?

– Ha én kérem, nem. – Malfoy magabiztosabb volt, mint valaha. – Sosem vallaná be, de fülig belém esett.

– Jól van, szépfiú – nevettek fel a többiek, Hermione pedig hallotta, hogy becsukódik az ajtó. A könnyekhez, amik eddig hangtalanul peregtek a szeméből, most halk hüppögés is társult.