A győztes mindent visz! [ DRAMIONE ] - BEFEJEZETT!

~ 10 ~

  A seprűn való repülést ugyan megúszták, de a távolság Zürich és a Roxfort között túlságosan nagy volt ahhoz, hogy egyetlen hopanálással vagy a hop-hálózattal leküzdjék, így muszáj volt ismét mugli repülőgépre szállniuk. Hermione végigsírta a Szerelmünk lapjai című filmet, Draco pedig pár szemforgatás után megjegyezte, hogy ezek a muglik majdnem olyan szentimentálisak, mint a griffendélesek. A lány ezért a beszólásáért az oldalába könyökölt, majd folytatta a pityergést.

Londonban taxit fogtak, és mivel már jócskán estefelé járt az idő, vettek maguknak vacsorát az egyik pályaudvari büfében a King's Crosson. A kilenc és háromnegyedik vágányon már ott várakozott a Roxfort Expressz, és amint Draco becsukta maguk mögött az ajtót, a vonat egy nagy rántással mozgásba is lendült. Hermione kiválasztott maguknak egy kupét, és varázslattal feltornázta a csomagjaikat a poggyásztartóra, majd Draco mellett helyet foglalt az ülésen.

– Csak most fogtam fel, hogy mindjárt vége – jegyezte meg a fiú. – Ha leszállunk erről a vonatról, akkor az már tényleg azt jelenti, hogy vége az útnak.

Hermione nem felelt.

– Mit szeretnél, hm? Mit csináljak? – kérdezte Draco.

– Nem akarok hazudni és letagadni azt, ami történt – jelentette ki a lány. – De talán jobb lenne, ha lassan adagolnánk a hírt. Mármint, én se hittem volna, hogy ez lesz ebből az egészből, amikor egy hete felszálltam erre a vonatra.

– Jól van – egyezett bele Draco. – Akkor, egy ideig nem kellene találkoznunk, igaz?

Hermione bólintott.

– De most nem lát senki. – A lány maga is meglepődött azon, hogy ezek a szavak elhagyták a száját. A régi Hermione sosem mert volna még csak rágondolni bármi ilyesmire, erre most ő maga javasolta, hogy nyilvános helyen... még ha nincs is itt senki rajtuk kívül, akkor is...

Draco kételkedve bámult rá. Bizonyára azon gondolkozott, hogy valamit nagyon, de nagyon félreérthetett.

– Ha ezek az utolsó órák, amiket úgy tölthetünk, hogy nem kell megjátszanunk, hogy utáljuk egymást, akkor ki akarom élvezni minden percét – suttogta Hermione, és belecsókolt a fiú nyakába. Draco lehunyta a szemét, és finoman megremegett a lány ajkainak selymes érintése alatt. Érezte, hogy Hermione fél kézzel kigombolta az ingét, és kisvártatva már puha ujjak simogatták a mellkasát. Draco halkan felmordult, és egy mozdulattal az üléshez szegezte Hermionét. Miközben türelmetlenül megcsókolta, szinte letépte róla a pulóverét, és a nadrágját, majd rövid úton a saját ruháitól is megszabadult. A szájába vette, és gyengéden megharapdálta a lány egyik rózsaszín mellbimbóját, Hermione a fiú szőke hajába túrt, és hangosan zihált az élmény hatására. Draco továbbhaladt, nyelvét végigfuttatta a lány bordáinak vonalán, a feszes hasfalán, Hermione háta ívbe hajlott, és felsikkantott, ahogy a fiú elérte legérzékenyebb pontját, és kényeztetni kezdte őt. Kezével folyamatosan kapaszkodót keresett, de csak az ülés peremét találta, jobb híján ezzel kellett beérnie. Aztán Draco egyszer csak abbahagyta, amit csinált, és feljebb tornászta magát. Végigsimított a lány combján, egészen a fenekéig, és kissé megemelte a csípőjét, miközben beléhatolt. Hermione körmeivel a fiú izmos, sima hátát karmolta, miközben Draco mozogni kezdett benne, és egyre erősödő lökéseivel szinte belepasszírozta a lányt az ülésbe, aki ezt egyáltalán nem bánta. Egyre több hangos sóhaj szakadt fel belőle, és szinte kiabált, amikor Draco tarthatatlanná növelve az iramot a csúcsra juttatta. A fiú arcát Hermione nyakába temetve lökött még magán párat, majd őt is elérte a megkönnyebbülés, és egy utolsó nyögéssel elélvezett, majd kedvese magatehetetlenül heverő testére hanyatlott. Hermione amennyire csak az erejéből tellett, magához ölelte, és kanyargós mintákat rajzolt a hátára az ujjával.

Draco nagysokára összeszedte magát annyira, hogy legördüljön a lányról, és a földre hajigált ruhái után nyúlt. Visszavarázsolta a leszakadt gombokat a helyére, és Hermionéra pillantott. A lányt elnyomta az álom, úgy, ahogy volt, meztelenül feküdt, és halkan szuszogott. Dracónak újból meg kellett állapítania, hogy Hermione nagyon szép, az arca szimmetrikus és bájos, a szeplőkkel az orrán, az új hajával, ami valamivel rövidebb volt, mint a régi, de legalább annyira illett hozzá, a telt, kipirosodott ajkai, a szép ívű szemöldök, a sűrű szempillák, a kecses nyak, a tökéletes formájú mellei, a karcsú dereka, a csípője és a feneke, a csodás lábai... és a kezei. Draco imádta a kezeit. Végiggondolta, mi mindent csinált már velük. Rengeteg könyvet forgatott, pennákat és pergameneket, az ő hajába szántott az ujjaival, az ő bőrét cirógatta, és... Draco megrázta a fejét. Ha továbbra is ilyenekre gondol, kénytelen lesz felkelteni Hermionét, hogy segítsen a problémáján. A fiú nem akarta megzavarni, ezért inkább előhúzta a pálcáját, és a lány pulcsiját takaróvá változtatta. A gyapjú melegen és puhán simult rá Hermione fedetlen bőrére, és a lány elmosolyodott álmában. Draco a szemben lévő üléshez sétált, és végignyúlt a kárpiton. A vonat egyenletes ringatózása gyorsan elaltatta.

Márnap reggel arra eszmélt, hogy leesett az ülésről, és most a földön hevert. Az ablakon betűzött a reggeli nap.

– A francba! – pattant fel Draco, és az ablakhoz rohant. A roxmortsi állomás fájdalmasan ismerős arca nézett vissza rá, odalent pedig egy kisebb csődület várakozott. Tanárok és diákok tömege téblábolt őket keresve. – Hermione – lépett a lány mellé, aki még mindig édesdeden aludt.

– Mmm, csak még öt percet – nyöszörögte, és a másik oldalára fordult.

– Nem, nincs öt perced, megérkeztünk! Hacsak nem akarod egy szál takaróban fogadni a griffendéles csőcseléket, akkor szedd össze magad, és öltözz!

Ez hatott. Hermione szeme felpattant, és a takarót magához szorítva odakúszott az ablakhoz.

– Franc, franc, franc – motyogta, miközben kapkodva öltözni kezdett. – Hol a pulcsim?

Draco gyorsan visszaváltoztatta a takarót pulóverré, ami bár nem pont olyan volt, mint az eredeti, azért nagyjából megtette.

– Ez a szín nem igazán áll jól nekem – jegyezte meg Hermione. Draco még pislogni is elfelejtett a döbbenettől.

– Ugye, csak szórakozol? Vedd fel! – szólt rá, és a szemét forgatva megjegyezte magában, hogy: „nők...".

Hermione megigazította a haját, és magához vette a csomagját, majd Draco nyomában végigsietett a folyosón.

– Te ezen az ajtón menj le, én megyek eggyel arrébb. És ne szólj hozzám! – figyelmeztette Draco a lányt. Hermione bólintott, és kinyitotta az ajtót.

A nevét hallotta mindenfelől, miközben lesegítették a vonatról, valakik a vállukra kapták, és a levegőbe emelték. A tömeg nagy nehezen utat engedett Harrynek, Ronnak és Ginnynek, akik lesegítették a két megtermett fiú válláról.

– Nem én nyertem – jelentette ki, szinte bocsánatkérően.

– Tudjuk, második lettél! – ugrott a nyakába Ginny. – Úristen, de jó a hajad, levágtad?

– Miért van itt ez a sok ember?

– Hát miattad, te buta! – nevetett Ron. – Biztos, hogy ő az egyik legokosabb boszorkány?

– Harry, kérlek, küldd el őket – könyörgött neki a lány. Nem érezte jól magát a tömegben, a zajban, és gyűlölte a felfordulást maga körül. Nem beszélve arról, hogy nem a saját erejéből lett második... Hermione akaratlanul is oldalra fordította a fejét, és szemével Dracót kereste. Amikor megtalálta ijedten kapta el a tekintetét.

Szerencsétlenségére, Harry tanúja volt ennek, és összevont szemöldökkel méregette a lányt.

– Hermione, mi van veled? Furcsa vagy.

– Mi? Nem, én nem... csak utálom a tömeget... ennyi – esküdözött.

– Oké. Emberek! Mindenki oszoljon! Köszöntetek neki, rendben, de most már tűnés! – ordította el magát a fiú. Ron is csatlakozott hozzá, és nagyjából megismételte Harry szavait.

Hermione egy kocsiba ült Ronnal, Harryvel és Ginnyvel, akik egyből faggatni kezdték a verseny részleteiről. A lánynak kimerítő mesébe kellett fognia, és szinte minden említésre méltó dolgot meg kellett osztania velük a feladatoktól kezdve a versenytársakig. A történetből persze gondosan kihagyta a Draco Malfoyt érintő részeket.

– És Malfoy? – kérdezett rá Harry. A francba, gondolta Hermione.

– Mi van vele? – kérdezte nemtörődöm hangon a lány.

– Nagyon szemét volt veled?

– Nem – rázta meg a fejét azonnal Hermione.

– Nem? – csodálkozott Ron.

– Azaz, úgy értettem, hogy nem jobban, mint máskor – korrigált gyorsan a lány. – Tudjátok... ő lesárvérűzik, én görénynek hívom... csak a szokásos.

– Ha szeretnéd, hogy móresre tanítsuk a patkányt, akkor csak szólj, van egy új, szuper trükkünk Fredtől és George-tól...

– Ne, Ron, tényleg nem kell. Csak bajba kerülnétek, és akkor ki jár megint jól? Malfoy. Ott fog röhögni a gyengélkedőn, miközben ti Pitonnál senyvedtek az év végéig.

– Igaza van – jegyezte meg Ginny.

– Oké – dőlt hátra Ron. – Pedig már úgy kipróbáltam volna...

– Ja, és Malfoy tökéletes alany lenne... – tódította Harry.
Hermione a szemét forgatta, és részéről lezártnak tekintette a vitát. Bele sem mert gondolni, mit tenne a két forrófejű barátja, ha megtudnák az igazat...

Volt még pár napjuk a szünetből, amikor még semmi dolguk nem volt, de Hermione jobbnak látta, ha már most nekilát kidolgozni és megtanulni a tételeket a RAVASZ-ra. A két fiú szerencsére úgy döntött, jobb szórakozási lehetőségek rejlenek egy soron kívüli kviddicsedzésben, mint a lány bámulásában, így seprűjűket a vállukra vetve elindultak ki, az udvarra.

– Végre, hogy eltűntek – sóhajtotta Ginny, és levetette magát a Hermione melletti karosszékbe. – Na, mesélj!

– Te-tessék? – kérdezte Hermione, és megpróbált annyira ártatlannak tűnni, mint a ma született törpegolymók.

– Világos, hogy van valami, amit megpróbálsz eltitkolni ez elől a két hatökör elől, amit persze teljesen megértek – darálta a vörös hajú lány. – Csak azt szeretném tudni, hogy mit rejtegetsz.

– Nem rejtegetek semmit – vágta rá Hermione, és ismét a könyvei felé fordult.

– Van egy olyan érzésem, hogy Malfoyhoz van köze a dolognak.
Hermione nem reagált, mert félt, hogy a heves tiltakozással csak azt éri el, hogy Ginny még biztosabb lesz magában.

– Amikor felvetették, hogy kicsit megszívatják, úgy keltél a védelmére, mint valami tigris...

– Nem az idióta Malfoyért aggódtam, hanem a bátyádért és Harryért! Mint ahogy azt már mondtam, nagyon rosszul járnának, ha provokálnák.

– Jaj, Hermione, világos, hogy nekik ezt kellett mondanod. Bennem megbízhatsz, sosem mondom el senkinek...

– Mégis mit?

– Hogy mi történt Svájcban.

– Semmi sem történt! Azért mentem oda, hogy számot adjak a tudásomról, és megmérettessek, nem érdekelt, hogy ki van ott és ki nincs!

Ginny láthatóan nem hitt neki. Hermione dühösen lecsapta a könyve borítóját.

– Jól van! Tudod mit, elmondom! De senkinek egy szót se, világos? Malfoy igazából rettenetesen kedves, lovagias, előzékeny, és védelmező típus, olvasott és művelt, jó a humora, és mellé még káprázatos szerető is! Képzeld, szerelmet vallott nekem, és lefeküdtünk egymással, nem is egyszer! Csináltuk ágyban, zuhany alatt, padlón, sőt, még a vonaton is hazafelé! Elégedett vagy?

Ginny pislogás nélkül meredt rá, majd kibuggyant belőle a nevetés.

– Mi? Hogy... kedves meg... előzékeny? És humoros? Meg szerelmes beléd? – A lány könnye is kicsordult a nevetéstől. – Ugye nem várod, hogy ennek komolyan bedőljek? Még hogy lefeküdtetek! Hahaha...

Hermione jobb híján maga is neveti kezdett, de csak kényszeredetten.

– Ez jó volt, Hermione. Na, most aztán jól megtanítottad, hogy ne vájkáljak a magánéletedben...

Ginny még mindig dülöngélt a nevetéstől, amikor elindult felfelé a lépcsőn. Hermione keserűen meredt maga elé.

Azt hiszem, a legjobb néha, ha elmondod az igazat – gondolta. – Úgysem fogja senki elhinni neked.


Hermione a következő pár napot, amíg még tartott a szünet, önkéntes száműzetésben élte le. Szinte ki sem mozdult a klubhelyiségből, és ha mégis elhagyta a griffendél tornyot, akkor is csak a nagyteremig ment, hogy magához vegyen egy pár pirítóst, vagy hasonlót, és visszasietett a hetedik emeletre. Még véletlenül sem akart összefutni Dracóval, attól tartott, esetleg önkéntelenül is elárulná magukat, ezért végig leszegett fejjel haladt az asztalok között.

– Hé, Hermione! – invitálta Ron. – Folyton csak rohansz! Gyere, ülj le!

A lánynak nem sok kedve volt eleget tenni a barátja kérésének.

– De nekem mennem kell, hogy...

– Hogy mi? – érdeklődött Ron. – Hova kell menned, hogy már egy teára sem ülhetsz le?

Hermione kényszeredetten lehuppant a padra, és sótlanul bámulta az ételek hosszú sorát maga előtt. Valahogy a szokásosnál is kevesebb étvágya volt.

– Olyan fura vagy mostanában – folytatta Ron, mire a lány összerezzent.

– Nem is – motyogta.

– De, kicsit tényleg megváltoztál – jegyezte meg Harry összevont szemöldökkel. – Sokkal csendesebb vagy. Régen be nem állt a szád, folyton beszéltél hozzánk, most meg egész nap hallgatsz.

– Nem mintha baj lenne... – tette hozzá Ron. Bizonyára tréfának szánta, de Hermione nagyon megsértődött rajta, és se szó, se beszéd felpattant, és elrohant. Hogy lehet ilyen bunkó... más részről viszont meleg helyzet volt. Annyira igyekezett, hogy elkerülje a feltűnést, hogy végül pont emiatt szúrt szemet a viselkedése a barátainak...

– Mi van, Granger, a Vízlipatkány felhúzta az agyad? – hallatszott egy gúnyos hang mögötte. Ezer közül is felismerte volna, de mivel Draco Grangernek szólította, arra következtetett, hogy nincs egyedül. De hát miért szólt hozzá egyáltalán...?

Alighanem azért, mert sokkal jobb színész, mint te. Hermione megfogadta, hogy mostantól felhagy az eddigi stratégiájával, és azonnal el akarta kezdeni az újat.

– Mi közöd hozzá, görény? – kiáltott át a válla felett. Igen, a régi Hermione pontosan ezt mondta volna. Örömmel nyugtázta, hogy Draco köpni-nyelni nem tudott, és egy rejtekajtón beugorva eltűnt a folyosóról.

Ahogy szedte a lépcsőket, észrevette, hogy furcsán visszhangzanak a léptei a köveken. Mielőtt azonban rádöbbenhetett volna, hogy valaki követi, egy kéz kapta el a bal csuklóját, ő megperdült a tengelye körül, és már majdnem felsikoltott, amikor egy meleg tenyér simult a szájára. A szemei tágra nyíltak, a szíve pedig vadul kalapált.

– Shh, csak én vagyok – suttogta Draco halkan. – Nem akartam rád ijeszteni, csak féltem, hogy sikítani fogsz. – Azzal elvette a kezét a szája elől.

– Majdnem megtettem – motyogta a lány.

– Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e.

– Hiányzol.

– Tudom, és te is nekem – súgta a fülébe a mardekáros, miközben magához húzta, és az arcát a lány barna hajába temette.

Hermione elhúzódott tőle, hogy megcsókolhassa.

– Mennem kell – suttogta, miután ajkaik szétváltak.

– Még ne – kérte Draco, és ajkát ismét a lány szájához nyomta. Egyre szenvedélyesebb és mohóbb lett, fél kezével már a felsőtestén barangolt tapogatódzva, Hermione pedig félt, hogy ha nem parancsol megálljt mindkettőjüknek, akkor itt helyben a magáévá teszi. A gondolat egyszerre volt ijesztő és izgató, de végül hallgatott a jobbik eszére, és elszakította magát Dracótól.

– Sajnálom, mennem kell – ismételte, és bocsánatkérően nézett rá.

– Jó – egyezett bele kelletlenül a mardekáros. – Hétfőn úgyis látjuk egymást.

Hermione szíve kihagyott egy ütemet.

Hétfő. Tanítás. És bájitaltan. Pitonnal.

A francba!