A győztes mindent visz! [ DRAMIONE ] - BEFEJEZETT!

~ 9 ~

  Ez az utolsó forduló. Most nem hibázhatsz – gondolta Hermione, majd nagy levegőt vett, és munkához látott.

Az asztalán egy üst, vágódeszka, ezüsttőr, ón merőkanál, rézmérleg és mérőpohár állt, különböző fiolákban, csészékben és tányérokban pedig hozzávalók sorakoztak. Recept azonban nem volt. Az alapanyagok véletlenszerűen lettek kiosztva, és a lehető legjobbat kellett kihozniuk belőlük. Hermione úgy döntött, végigszagolgatja az összes port, szárított levelet és állati részt, és megpróbál visszaemlékezni, hogy milyen kombinációkból sülhet ki bármi jó. Mivel a bájitalfőzés roppant bonyolult mágiaág volt, a receptek jó részét csak apróbb hibákkal volt képes elkészíteni, de azért úgy-ahogy működtek. De egy teljesen új recept... még csak támpontot sem kaptak! Hermione biztosra vette, hogy nem csak neki okoz nehézséget a feladat megoldása, de amikor körbepillantott, sehol sem látott tétlenül ácsorgó embereket, vagy robbanó üstöket.

Egy óra kellett hozzá, hogy különválassza a használhatónak tűnő dolgokat a feleslegesektől, majd kapkodva állt neki a bájitalfőzésnek. A lobogó vízbe mindenféle álomkeltő és nyugtató hatású füvet és virágot szórt, meg szárított leveleket, de a végeredmény inkább hasonlított egy mugli gyógynövényteára, mint egy tisztességes bájitalra, ezért hozzáadott pár oposszumfarkat, szárított bogarat, békanyálat, denevérlépet és valami furcsa, fekete színű vért. Az eredmény katasztrofálisnak bizonyult. Az eddig szép, halványzöld folyadék megfeketedett, és úgy bugyborékolt, mint a kátrány. Ráadásul fekete pernye szállt fel belőle. Hermione kapkodva kiürítette az üstjét, hogy újból nekilásson a főzésnek, de az utolsó szem szkarabeuszig mindenből kifogyott. Kétségbeesetten nézett az órára, és szembesült azzal, hogy ha volnának is új alapanyagai, nem lenne ideje elkészíteni a nyugtatót.

Veszíteni fogok – sikoltotta egy kis hang a fejében. – Idejönnek majd, és látják, hogy nincs semmi az üstömben. Nulla pontot adnak, és vége mindennek...

– Versenyzők, tegyétek le az eszközeiteket!

Hermione kis híján sírva fakadt. Amikor azonban a kanalát az asztalra ejtette, furcsa dolgot vett észre. Valamiféle gyöngyházszínű folyadék tört fel az üst fenekéből úgy, mint amikor a forrás meleg vizű tavacskát duzzaszt, alulról megtöltve a gödröt. A bájital szintje egészen az üst közepéig folyamatosan emelkedett, majd megállt, és finom spirálban gőzölögni kezdett. Hermione orrát megcsapta a papír és a tinta szaga, az epressütemény illata, és egy furcsa, különleges aroma, ami leginkább Draco bőrének és hajának illatára emlékeztette, amikor frissen zuhanyozott, és még érezni lehet rajta a tusfürdőt és a sampont.

Ez Amortentia – döbbent rá. – De hát mégis hogy lehetséges ez?

Felkapta a fejét, és körbepillantott. Draco előtte állt pár asztallal, és nagyon lassan hátrafordította a fejét, kacsintott, majd egy pillanaton belül már ismét előre figyelt.

A zsűri (akik ezúttal a világ legnevesebb bájitalmesterei voltak) lassan körbesétáltak, jegyzeteltek, beleszagoltak a főzetekbe, megkavarták őket, vagy kérdést intéztek a versenyzőkhöz.

– Roppant jól sikerült munka, de egy kicsit kevés, nem gondolod, fiacskám?

– Úgy tudom, a minőség a fontos, nem a mennyiség – jegyezte meg hűvösen Malfoy. Az ősz szakállú varázsló motyogva igazat adott neki, és továbbindult.

– Hohó! Még egy szerelmi bájital! – mondta, amikor Hermione mellé érkezett. – Kiválóan sikerült, de ez is csak egy fél adag... hmm... milyen különös egybeesés...

Tudja – rémüldözött Hermione magában.

– Nálunk a Roxfortban, nagyon elítélik a pocsékolást. – Igyekezett egy nem túl átlátszó magyarázattal előállni.

– A Roxfortban? Albus Dumbledore, az a mágus, aki óriási festményekkel lógatta tele a fél iskolája falait, aki naponta háromszori svédasztalos étkezést fizet ezeregyszáz főnek, nem is beszélve arról a sok gyertyáról, a bájital–alapanyagokon spórol? – hitetlenkedett.

– Így igaz. – Draco egyszerűen beszállt a beszélgetésbe, anélkül, hogy bárki kérdezte volna. – Ismeri a nagy Perselus Pitont, uram?

– Ó, hát persze, igen jól, igen jól...

– Akkor nem okozok magának meglepetést azzal, hogy azt mondom, a diákok többségét ostoba, kétbalkezes, a varázsló névre méltatlan ügyefogyottaknak látja. Úgy véli, kár belénk az értékes bumszalagbőr és a többi, és a többi...

Draco keserűen mosolygott, az öreg varázsló pedig láthatóan elhitte a meséjét, és motyogva továbbállt. Hermione szívéről hatalmas kő esett le.

– Csodás! – csapta össze a tenyerét a szállodaigazgató, amikor a zsűrizés véget ért. – Az eredményeket holnap délben tesszük közzé, a díjátadó gála előtt. Addig is mindenkinek szép napot!

– Csaltál! – sziszegte oda Dracónak a lány, amikor már senki sem hallotta őket.

– Szívesen.

– Miért csináltad? – kérdezte halkan.

– A gondolataid olyan hangosan jajveszékeltek, hogy képtelen voltam nem meghallani őket. Egyébként meg tudom, hogy milyen fontos neked ez a verseny... a vizsgák előtt is mindig megszállottnak látszottál, de most... – Draco huhogni és nevetni kezdett.

– Majdnem kizártak mindkettőnket! – pirított rá Hermione.

– De csak majdnem.

Hogy vehet ilyen könnyen mindent? Mintha teljesen hidegen hagyná, hogy mi történik körülötte – gondolta a lány.

– Ha nem húzol ki a csávából, tutira veszítek. Köszönöm – ölelte át a nyakát végül Hermione. A lány azonnal érezte, hogy a fiú karjai szorosan köré fonódnak. – Vége van, el tudod hinni?

– Azért még nem teljesen.

– Ha valaki az elején azt mondja, hogy itt végezzük, egymás karjaiban, elkábítom, és a Szent Mungóba küldöm azzal, hogy megzápult az agya...

Draco ezt nem találta olyan viccesnek, ezért kicsinyes bosszúként a lány nyakába fújt, Hernione pedig csiklandósan összerándult.

– Ne, ezt neee – visított nevetve, és igyekezett kiszabadulni, de Draco vasmarokkal tartotta.

– Mit? Ezt? – kérdezte, és megismételte az előbbi mozdulatot.

– Neee, hagyd abba, kérlek... – a lánynak már a könnye is kicsordult, és Draco végre eleresztette. Hermione éppen azzal foglalkozott, hogy megregulázza az arcizmait, amikor a látóterébe behajolt a mardekáros. Szőke haja előreesett a homlokába, és egyfajta játékos, kisfiús kifejezés ült az arcán.

– Nem is kapok semmit, amiért megmentettelek? Hm?

– Ó, hogy csak erre ment ki a játék, értem... – a lány tettetett sértődöttsége mellett azért elég nyíltan vigyorgott, Draco úgy döntött, belemegy a dologba.

– Most lebuktam. Tudtam, hogy egy magamfajta sosem kaphat meg téged, ha csak nem folyamodok egy jól bevált cselhez...

– Egy magadfajta mi?

– Hát, egy magamfajta szerencsétlen, csúnya, félénk, tudatlan srác, aki még sosem látott lányt ruha nélkül...

Hermione nevetve két keze közé fogta Draco arcát, és nagyon komolyan azt mondta neki:

– Teljesen igazad van, drágaságom.

Draco elkerekedett szemekkel bámult rá, ő pedig folytatta.

– Olyan szerencsétlen vagy, mint Stanley Yelnats*. És csúnya, akárcsak Adonisz. Félénk, mint egy oroszlán, és tudatlan, akár egy mugli. És azt hiszem, a kelleténél kevesebbszer láttál pucér lányt...

Hermione boldogan hagyta, hogy Draco birtokba vegye az ajkait, és végigfuttassa a kezét a testén, elidőzve pár különösen érzékeny helyen. Hermione elégedetten megjegyezte magában, hogy ismét egy kellemes délutánnak, és egy izgalmas éjszakának néznek elébe...

Másnap sokáig lustálkodtak, és végül Hermione volt az, aki először kimászott a takaró alól.

– Pár óra múlva kezdődik a díjátadó, ki kell találnom, mit veszek fel – mentegetőzött.

– Gyere így. – Hermione reflexből végignézett magán, és egy „nem voltál vicces"-típusú szájelhúzással konstatálta, hogy teljesen meztelen. Bár, igaz, ami igaz, sosem gondolta volna, hogy ennyire kényelmesen és fesztelenül érezheti magát ruha nélkül, régebben, amikor csoportos zuhanyzásra került a sor, mindig szégyellősen igyekezte eltakarni magát, de Draco ebből is kigyógyította.

– Tetszene, mi? – kérdezte.

– Nagyon is – bólintott a fiú.

– És vélhetően másoknak is. Például... annak a Taylor akárkinek...

Draco pillantása elsötétült, de nem szólt semmit. Nem úgy Hermione...

– Mi az? Csak nem féltékeny vagy?

– Mért lennék? Enyém a világ legszebb boszorkánya – mondta elégedetten, és visszakucorodott a takaró alá.

– Akkor meg miért vágtál olyan képet, mint aki citromba harapott?

– Nem vágtam.

– Mindegy... – Hermione tiszta alsóneműt vett fel, és a szekrényében derékig elmerülve kutatott a ruhái között. – Melyik legyen?

Magához szorított egy A-vonalú, meggyszínű ruhát, majd egy tengerészkék darabot is. Ez sokkal lengébb volt, antik stílusú, ezüstszálakkal átszőtt.

– A kék jobb – mondta Draco. Hermione a fürdőbe vonult, hogy megcsinálja a haját, és kifesse magát, Draco pedig beletörődve a sorsába, felkelt, és öltözködni kezdett. Már csak a nyakkendőkötés volt hátra, amikor Hermione előkerült a fürdőből. Belebújt a ruhájába, a lábán az a tűsarkú cipő volt, amit az első este is viselt. Draco felemelte a kezét, hogy megérintse őt, de a lány hátrahőkölt.

– Tönkre ne tedd a sminkem vagy a hajam! Egy örökkévalóság volt megcsinálni!

Draco nevetve visszahúzta a kezét, Hermione pedig lépett párat. A ruha elöl, bal oldalt végig fel volt hasítva, így a lába teljesen láthatóvá vált a combja felső részéig. Draco félreismerhetetlen, éhes tekintettel követte a mozgását, és a lánynak nem volt szüksége legilimenciára, hogy kitalálja, mi járt a fejében.

– Szinte hallom a gondolataidat – jegyezte meg a szemét forgatva.

– Hú. És, mocskosak?

– Nagyon – felelte mosolyogva Hermione.

– Csak várd ki a végét...

– Idő van – szakította félbe a lány, az órára mutatva. Öt percen belül odalent kellett lenniük.

A lépcső alján azonban kénytelenek voltak egymástól három lépés távolságra ugrani, ugyanis három ismerős arccal találták szembe magukat. McGalagony összezavarodottan, Piton unottan, Dumbledore pedig mindentudó mosollyal pillantott rájuk.

– Ms Granger és Mr Malfoy... – köszöntötte őket az igazgató.

– Dumbledore professzor. Milyen kellemes meglepetés...

– Ó, igen jómagam, és a kollégáim, úgy véltük, hogy jelen leszünk az eredményhirdetésen, támogatva versenyzőinket. Habár, a híres svájci sajtok és csokoládék is igen csábítóak voltak, és figyelembe vettük őket a döntéshozáskor – kacsintott a lányra az idős mágus. Hermione nevetni kezdett, Piton a szemét forgatta. – Úgy hallottuk alpesi barátainktól, hogy mindketten az élmezőnyben voltatok a verseny alatt. Nagyon szép teljesítmény, mind büszkék vagyunk rátok...

– Főleg magára, Granger kisasszony. – A tömegből olyan váratlanul bontakozott ki Lucius Malfoy alakja, mintha abban a szent pillanatban hoppanált volna. Szokásos, kígyófejes sétapálcáján támaszkodott, és alig palástolt megvetéssel nézte a lányt. – Meglepően szép eredmény egy mugliszármazásútól.

– Apám. – Draco üdvözlete, bár udvarias volt, kimértnek és hidegnek tűnt.

– Draco. Anyád nem tudott jönni, de... talán nem is érte meg a fáradtságot, ha Ms Granger jobban teljesített nálad...
Hermione szinte hallotta, hogy miket mondott volna a férfi, ha nem szem- és fültanúja a beszélgetésnek annyi ember. Anyád nem jött, mert tudta, hogy még az a sárvérű Granger is jobban teljesített nálad...

– Hermione a legokosabb a Roxfortban, ezt mindenki tudja – vágta rá Draco, és csöppet sem tűnt megbántottnak. Inkább olyan volt, mintha fényes páncél védené, és az apja szavai lepattannának róla. – Tőle nem szégyen a vereség.

– Aki ide kijutott, az már győztes – igyekezett menteni a menthetőt McGalagony.

– Valóban. Biztosra veszem, hogy a fiam számos élménnyel és tapasztalattal gazdagodott itt.

Hermione ijedt volt, és el akart rohanni, olyan messzire, amennyire csak lehetett volna, de mégsem tette. A menekülés helyett inkább mosolyogni próbált, és megkérdezte Dumbledore–t, hogy telt az útjuk. Az igazgató örült, hogy valaki eltereli a témát, és lelkesen magyarázni kezdett Hermionénak az új fűtőbűbájokról, amivel téliesítettek a seprűiket.

– Mi repülőgéppel utaztunk – jegyezte meg Draco.

– Mostanában nem tartod rangodon alulinak a mugli eredetű dolgokat? – Lucius azonnal kapott az alkalmon, hogy beléjük döfhessen.

– Már réges-rég nem vagyok olyan megrögzötten aranyvérmániás sznob, mint te, apám.

Hermione úgy látta, Mr Malfoy meg akarja ütni a fiát, de aztán végül visszafogta az indulatait, és nagy levegőt vett.

– Mi lenne, ha bemennénk a terembe? Már biztosan mindenki elhelyezkedett – nyögte McGalagony, és az ajtó felé indult. Dumbledore Hermionéval és Dracóval a két oldalán lépett be a terembe, Piton és Lucius Malfoy pedig sereghajtónak maradtak hátul. A díjátadó idejére a termet ismét széksorok töltötték meg, amik legtöbbjén már ült egy-egy varázsló vagy boszorkány, de a hátsó sorokban még volt pár üresen maradt hely, amit elfoglalhattak.

A műsor hamarosan kezdetét vette. A svájci mágiaügyi miniszter hosszasan ecsetelte a versenyzők kiváló teljesítményét, a feladatok nehézségét, és végre-valahára hajlandó volt felbontani a nyertes nevét tartalmazó borítékot.

– És a győztes pedig... – Hermione akaratlanul is a mellette ülő Draco keze után kapott, miközben magában a saját nevét kántálta. Kérlek, kérlek, hadd legyek én az... – Nakami Maoku, a Mahoutokoro Varázslóiskolából!

Nem, ez nem lehet... – Hermione keze elernyedt, az arcára pedig végtelen szomorúság ült ki. Nézte, ahogy a japán boszorkány, a színpompás kimonójában kisietett, egy pár fénykép erejéig kezet fogott a zsűrivel és a meghívott vendégekkel, aztán mindenki felállt, és a székek köddé váltak. Hermionét alig tartotta meg a lába.

– Hé, ne emészd magad – simított végig a vállán Draco, miközben lágy csókot lehelt a homlokára. Pechjére az apja pont látta ezt, és majdhogynem a fülénél fogva rángatta be a fiút egy félreeső takarítószertárba. Hermione melankóliáját legyőzte az aggodalma a fiúért, és amint becsukódott mögöttük az ajtó, követte őket, de nem kellett megerőltetnie magát, hogy hallgatózzon, minden egyes szó tisztán kivehető volt, olyan hangosan beszéltek egymással.

– Mi a hét poklot jelentsen ez? – Ez Lucius Malfoy volt.

– Nem értelek, apám – hazudta Draco.

– Ne nézz hülyének! Tőlem tanultad meg a legilimenciát, tudod, hogy olyan könnyen olvasok az elmédben, mint egy képeskönyvben!

– Akkor viszont nem értem, mit nem értesz, hiszen minden világos.

– Összefeküdtél egy sárvérűvel! – ordította a férfi. – És ez egy dolog! Nagyapád engedte, hogy akár csak hozzászóljak egy olyanhoz , mint ez a Granger? Nem! Csak és kizárólag jó családból való, tiszta vérű lányokkal találkozhattam, de rendben, legyünk nagyvonalúak. Változik a világ, egyre kevesebb az aranyvérű, be kell érni néha az aljanéppel...

– Ne nevezd így!

Hermione hallotta, hogy Lucius Malfoy (a sétapálcájával vagy az öklével) megüti Dracót, és a szája elé kapta a kezét. A fiú elhalóan felnyögött, de Hermione nem tehetett érte semmit, az ajtó zárva volt, nála pedig nem volt pálca.

– Megdugtál egy sárvérű kis kurvát, de nem baj, elfelejtem neked ezt a botlást. Már–már érthető, hogy megkívántad, ha kicsípi magát feleolyan ronda, és a lába kifejezetten formás...

Draco kiköpött, és a lány úgy vélte, valószínűleg kevés tarthatja vissza attól, hogy az apjának essen.

– Nincs jogod ilyeneket mondani.

– Nem te mondod meg nekem, hogy mit szabad tennem, és mit nem! Jó lesz, ha megbarátkozol a tudattal, hogy ez az őrület nem folytatódhat. Nagyon rossz fényt vetne ránk, ha valaki fontosnak a tudomására jutna.

– Nem érdekel. Mellette van a helyem, akkor is, ha te ezt helyteleníted.

– Nem helytelenítem, hanem megtiltom! – mennydörögte az apja. – Mégis, hogy képzelted ezt? Hm? Vasárnaponként összeül majd a család, te meg bemutathatod a kis lotyódat?

– Hermione nem lotyó! – vágott vissza a fiú. – Szeretem őt, akár tetszik, akár nem.

– És én még azt hittem, hogy csak kúrogatod – sóhajtotta Lucius Malfoy. – Azt még elviseltem volna, ha csak játszol vele...

– Nagyon sajnálom, hogy csalódást okoztam – élcelődött Draco.

– Nem akarok erről többet hallani. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, te lekoptatod a sárvérűt, én meg keresek neked valaki jobbat...

– Felforgathatod az egész világot, de akkor sem fogod megtalálni azt, aki jobb nála.

– Nagy szavak egy kis ember szájából.

– Nem vagyok kis ember, felnőtt férfi vagyok a törvények szerint, jogom van azzal lenni, akivel csak akarok!

– Most mégis úgy beszélsz, mint egy gyerek.

– Nem érdekel. Le kell nyelned ezt a békát, mert a világ minden kincséért sem veszek el valami elkényeztetett libát, aki egész nap csak az aranyat számolja, és cicomázza magát!

– Akkor boldogulj, ahogy akarsz, Draco, leveszem rólad a kezem! Mától nem vagy Malfoy. Nem vagy a fiam.

A zaklatott Draco feltépte az ajtót, és elrohant, Hermione pedig kővé dermedve bámult utána.

– Most nézze meg, mit csinált – sziszegte Lucius Malfoynak.

– Én? Erről csak maga tehet. Elvette a fiam józan eszét, azzal gondolkozik, ami a lába között van.

– Úgy emlékszem, már nem a maga fia. Semmi közünk magához – felelte dacosan a lány, és Draco keresésére indult.

A szobájukban találta meg végül a fiút, aki éppen a földön kuporogva ült, arca bal feléhez pedig egy nedves törölközőt szorított.

– Sajnálom, hogy Nakami beelőzött. – Hermione majdnem rákiáltotta fiúra, hogy jelen pillanatban egyáltalán nem érdekli a hülye verseny eredménye. – Nem kell úgy tenned, mintha nem hallottad volna – motyogta Draco, Hermione pedig közelebb lépett, és leült vele szemben. A ruha és a cipő megnehezítették a dolgát, de nem törődött velük.

Draco elvette az arca elől a törölközőt.

– Ronda? – A halántékán felrepedt a bőr, vérzett, és máris úgy tűnt, hogy feldagadt. Hermione megpróbált valami kedveset hazudni neki, de a fiú átlátott rajta. – Szóval ronda.

– Várj. – Hermione előkereste a már jól bevált boszorkányfű–kivonatot, és rácsöpögtetett egy keveset a sebre a folyadékból. Draco átkozódott és káromkodott, de a végeredmény magáért beszélt. – Ne vedd sértésnek, de az apád egy szörnyeteg.

– Nem – rázta meg a fejét. A lány értetlenkedve nézett rá. – Ő a legjobbat akarja nekem, csak sajnos nincs tudatában, mi is a legjobb a számomra. De úgy csinál, mintha tudná, és nem hajlandó meghallgatni... Merlinre, borzalmas dolgokat mondott rólad... annyira sajnálom.

– Nem te tehetsz róla – vont vállat Hermione. – Draco, nem kérhetlek arra, hogy válassz köztem és a szüleid között...

– Hagyd ezt abba – szólt rá a fiú erélyesen. – Te nem kértél semmit. Az apám viselkedése volt minősíthetetlen, nem neked kell bocsánatot kérned, és félreállnod.

– De hát most gyűlölitek egymást miattam! – fakadt ki Hermione.

– Nem, a különbözőségeink miatt utáljuk egymást. De majd megbékélnek. Én vagyok az egyetlen gyerekük, csak lesz valahogy.

Hermione nem tudta, mit mondhatna vigasztalásul, ezért inkább csak átölelte Dracót. Sokáig maradtak így, míg végül a fiú azt kérdezte:

– Mikor kell indulnunk?

– Kettőkor.

Még egy órájuk volt, hogy elhagyják a szállót, Hermione nem vesztegette az idejüket, varázslattal két perc alatt bepakolta az összes cuccukat a ládáikba, és a kék ruháját egyszerű mugli öltözékre cserélte (famernadrág, szövetkabát, gyapjúpulóver, bakancs). A haját először kiengedte, majd befonta egy copfba, és Dracóra pillantott.

– Át akarsz öltözni?

– Igen, tényleg... – A fiú úgy látszik, teljesen elmerült a gondolataiban. – Vagy akár mehetnék így is...

– Kényelmetlen lesz – jegyezte meg Hermione, Draco pedig sóhajtva keresett magának valami alkalmasabb ruhadarabot. – Leviszem a cuccainkat a hallba addig, oké? Te meg add le a kulcsot!

Draco bólintott, a lány pedig kilebegtette a ládákat a szobából.

– Hé, Hermione! – Taylor a terem túlsó végéből integetett felé. – Gratulálok a második helyhez!

– Ó, hát, köszi... – motyogta. Bár jelenleg volt nagyobb gondja is a verseny végeredményénél, azért jól esett neki a dicséret.

– Azon gondolkoztam, hogy miért nem dumáltunk mi többet? Tök jól elvoltunk...

– Figyelj, nekem igazából mennem kéne... – hazudta Hermione, és körbenézett, hátha megpillant valakit, akit ürügyként felhasználhatna.

– Miért? A szőke gyerek miatt? A pasid, vagy mi? – nevetett.

– Igen, ami azt illeti, az – felelte Hermione dühösen.

– Jobbat is találhatsz, kislány. Például engem – nyújtott felé egy összehajtogatott cetlit egy ezer wattos mosollyal. – Ezen a címen elérsz.

– Taylor, semmi szükség erre, nem érdekelsz – szögezte le Hermione.

– Tudom, hogy érezted azt a vibrálást, ami köztünk volt...

– Hagyj békén – el akart fordulni tőle, de Taylor megragadta a karját és visszahúzta. – Engedj el, ez fáj!

– Neked hányszor kell mondani valamit, hogy felfogd?! – Draco olyan hirtelen került elő, hogy Hermione jobb híján isteni közbeavatkozásnak nevezte volna. A mardekáros elkapta Taylor pólójának nyakát, és a falhoz lökte. – Ne merj még egyszer a közelébe menni!

Taylor szitkozódva igazította meg a ruházatát, és tűnt el a tömegben.

– Bántott? – kérdezte halkan Draco. Hermione megrázta a fejét, és pálcáját a ládája felé irányította.

– Szerinted oda tudunk hoppanálni a reptérre? Nincs kedvem seprűn repülni.

Draco bólintott, megfogta a lány kezét, és megpördült a sarkán. A szorító űr elnyelte őket.


*utalás Louis Sachar Stanley, a szerencse fia című könyvére, valamint a történet filmváltozatára.