A győztes mindent visz! [ DRAMIONE ] - BEFEJEZETT!

~ 6 ~

  Hermione kívánsága legnagyobb bánatára teljesült – Malfoy békén hagyta. Draco az éjszakát nem a közös szobájukban töltötte, így a lánynak esélye sem volt megbeszélnie a dolgot vele. Nem mintha beszélni akart volna róla. Tényleg.

Hermione előző este megkereste, és beállította az ébresztőóráját, így másnap végre volt ideje egy rendes reggelire. Sőt, még az eredményjelző pergamenre is vethetett egy pillantást (előző este ugyanis teljesen elfelejtkezett róla). Az első öt helyen nem történt változás, de a középmezőnyben alaposan megkavarodtak a dolgok. A beauxbatonosok és az ilvermornysok szépen felhozták magukat. Szép dolgok és kreativitás – mosolygott magában Hermione.

A lány hátat fordított a táblának, és belépett az étterembe. Most nem alakították se osztályteremmé, se mugli irodává – mindössze egy hosszú kenderkötél feküdt az egyik asztalon.

– Mi van, csak nem kötélhúzás lesz? – nevetett Taylor.

– Szherinthem zsúpszkhúlcs – vélte Juliette.

Hermione egyetértett a francia lánnyal, logikusnak tűnt, hogy a kötelet nagy felülete miatt választották zsupszkulcsnak, hiszen több mint húsz embert kellett elszállítania.

– Jó reggelt! Mindenki itt van? – lépett be vidáman a szállodaigazgató. – Amint az bizonyára maguk is kitalálták, a mai feladatukat nem az épületen belül szerveztük meg. A Svájci Magiherbológiai és Gyógynövénykutató Intézetbe megyünk...

A két brazil indiánlány olyan arcot vágott, mintha máris megnyerték volna a versenyt. Hermione remélte, hogy a magabiztosságuk alaptalannak bizonyul majd.

– A zsupszkulcs kilenc óra öt perckor indul – nézett az órájára a férfi. – Már csak egy percünk van addig, mindenki tegye az egyik kezét a kötélre!

Hermione a világért sem maradt volna le, ezért szinte elsőként kapott oda. Hamarosan az egész kötél kékesen felizzott, és már érezték is, hogy a kezük hozzátapadt a zsupszkulcshoz, miközben kezdetét vette a szédítő pörgés–forgás. Pár perc múlva a talpuk kövezetnek csapódott, ők pedig egy hatalmas üvegházban találták magukat.

– Üdvözöllek titeket az Intézetben! – köszöntötte őket egy fehér taláros boszorkány. – Mindenki vegyen egy faládát az asztalról! Találtok benne védőkesztyűt, munkatalárt, metszőollót, kertiszerszámokat, és több felcímkézett vászonzsákot valamint befőttesüveget. A feladatotok egyszerű: a címkékre fel kell írnotok mindent, amit az adott növényről tudtok, és mintát kell szereznetek belőle. A pálcátokat természetesen használhatjátok. Továbbá, ha ezzel megvagytok, húznotok kell egy magot ebből a dobozból – mutatott az előtte lévő kartondobozra a nő. – Akinek a növénye a legjobb állapotban lesz, bónuszpontokat nyer. Délig dolgozhattok. Sok szerencsét!

Azonnal nekiláttak a feladatoknak. Hermione dobozából a következő címkék kerültek elő: aszúfüge, bubógumó (genny), fürgebab, hopszánglevél, kínai falókáposzta, lépiavirág, mérges csápfű levelei, nadragulya, rugógumó.

Hermione azonnal hozzáfogott a munkához. Felvértezte magát a védőkesztyűvel és a munkatalárral, magához vette a metszőollót és a pálcáját, majd a növények keresésére indult. Az aszúfügét hamar megtalálta, és kiválasztotta a legszebb, bíborlila gyümölcsöt magának, majd a metszőollóval le is nyisszantotta. A fürgebabokkal meggyűlt a baja, ha egy kicsit keményebben fogta a tenyerébe őket, azonnal szárba szökkentek, ezért egyszerűen varázslattal lebegtette őket bele a kis zsákocskába. A hopszánglevélnek csupán az illatától is nevethetnékje támadt, de leküzdötte magában a kényszert, és levagdosott magának négy-öt darabot. A bubógumótól tartott a leginkább – mivel másodikban már volt szerencséje megtapasztalni a benzinszagú genny hólyagkelesztő tulajdonságait, fokozott óvatossággal préselte bele az üvegbe a növény nedvét. De nem volt ideje fellélegezni, a kínai falókáposzta majdnem leharapta a kezét. A lány egy jól irányzott sóbálvány-átokkal ítélte mozdulatlanságra az agresszív kertizöldséget, majd a tövéről lemetszette, és Nefeledd-gömb méretűre zsugorította, hogy beleférjen a zsákjába. A nadragulya szerencsére viszonylag hétköznapi növény volt, legalábbis nem akarta meggyilkolni, amint közel merészkedett hozzá. A mérges csápfű azonban határozottan veszedelmes volt, vagy fél órát töltött azzal, hogy nyamvadt három levelet lopjon tőle. Ekkorra már rendesen elfáradt, és megizzadt, de még nem volt készen. A lépia kék virága szerencsére hagyta magát leszakítani, és sikerült találnia egy kisebb méretű rugógumót is, amivel bár rendesen megküzdött, azért végső soron el is bánt. Akárcsak a káposztát, ezt is összezsugorította, majd fáradtan rogyott le a papírszeletek mellé, hogy minden szükséges és hasznos információval ellássa őket.

– Elnézést – jelentkezett az egyik castelbruxós lány. – Elkészültem.

A fehértaláros boszorkány a dobozhoz hívta, hogy válasszon magának egy magot – ahogy telt-múlt az idő, egyre többen és többen álltak fel, és választottak maguknak, Hermione viszont egyre csak körmölt. Végül az utolsó fél órában ment csak oda, az egyetlen megmaradt darabért.

A babszem fényes volt, és sötétvörös színű. Hermione azonnal felismerte, hogy egy rubinbabbal van dolga. A magot egy agyagcserépbe ültette, meglocsolta, és számos jótékony bűbájnak, varázslatnak, sárkánykomposztnak és mágikus tápoldatnak köszönhetően hamarosan rohamos fejlődésnek indult a kis palánta. Húsz perc múlva már egy harminc centis példánya volt, aminek csodálatos, szív alakú levelei felett bimbózni kezdett a virága. A kibomlott szirmok között pedig egy valódi rubinkő feküdt.

– Fejezzétek be a munkát! – szólt rájuk a boszorkány, mire mindenki letette a pálcáját. – Köszönöm. A neveteket írjátok a dobozra, ha még nem tettétek meg, és induljatok el a főfolyosó felé! A zsupszkulcsotok öt perc múlva indul!

A kis csapat hamarosan már ismét a szállodában volt, és beszélgetve sétáltak a szobáik felé.

– Hogy ment? –Hermione csak udvariasságból kérdezte ezt a mellette sétáló Taylortól, de amikor meglátta, hogy Draco szeme egy villanás után összeszűkült, úgy döntött, folytatni fogja a játékot, kerüljön bármibe is. Élvezetét lelte Malfoy bosszantásában, ahogyan a fiú is örömmel kínozta őt azzal, hogy levegőnek nézte – legalábbis Hermione szerint.

– Egész jól – felelte az amerikai fiú. – Bár, a végén az a nyomorult muskátli megharapott...

– Jaj, ne! – dramatizált Hermione, és elkapta a fiú kezét, hogy jobban megnézhesse a sebet. – Ugye kiszívtad a mérget?

– Nem – rázta meg a fejét. Ostoba amerikaiak, gondolta Hermione, miközben az ajkát a sebre szorította, és hozzálátott a méreg eltávolításához. Fél szemét persze folyamatosan Malfoyon tartotta, és magában jót nevetett azon, hogy milyen élesen szívta be a levegőt, és hogy ökölbe szorult a keze. Hermione egy zsebkendőbe köpte azt, amit kiszívott a sebből, és jóságosan Taylorra mosolygott.

– Denns? – lépett mellé Draco roppant fenyegetően.

– Igen?

– Húzzál!

Az amerikai fiú már épp vadul tiltakozni kezdett volna, de Draco elfojtott dühét látva inkább visszavonulót fújt. Nyekergett egy „kösz, Granger"-t, és már el is inalt.

– Mi a francot művelsz? – sziszegte Draco a lány fülébe. – Meg akarsz őrjíteni?

– Engedd el a karom, mert ez fáj – Hermione igyekezett, hogy lerázza magáról a fiú kezét, de a mardekáros erősebb, makacsabb és felindultabb volt nála, így próbálkozása kudarcba fulladt. – Csak kiszívtam a mérget a sebéből! Nem nagy dolog!

– Szerintem meg igenis nagy dolog! Nem akarom, hogy más srácokhoz érj az ajkaiddal...

– Már megbocsáss, de mégis kinek képzeled magad? Nem vagyok a tulajdonod!

– Hát nem fogod fel, hogy mennyire ki tudsz készíteni? – kérdezte egyre kétségbeesettebb hangon Malfoy. – Nem elég, hogy visszautasítasz, még meg is forgatod bennem a kést? És még én vagyok a szemétláda mardekáros, mi? Neked sem kell a szomszédba menni egy kis gonoszságért, Granger, de úgy csinálsz, mintha te lennél a megtestesült igazságosság és...

– Te nekem ne papolj, Malfoy! Mégis mi bajod van? Éveken keresztül... – kezdte a lány, azonban a szavába vágtak.

– Jaj, már megint ez az „éveken keresztül"! – csattant fel a fiú keserűen.

– Mégis mit vársz tőlem? Az ember nem változhat meg egyik napról a másikra!

– Szerintem inkább arról van szó, hogy nem akarsz megváltozni.

– És akkor mi van? – vágta hozzá a szavakat Hermione, majd elsietett a folyosón, könnyeit rejtegetve.

– Gyáva vagy, Granger! – kiabált utána Malfoy.

Hermione nem törődött vele, egyenesen a szobájukba sietetett, és magára zárta az ajtót.

– Ebből is elegem van! Nem sajátíthatod ki a közös szobánkat, akárhányszor veszekszünk, és nem akarsz látni, csak mert te vagy a lány! – S Draco, hogy ezt bebizonyítsa, egy akkora Alohomorát csinált, hogy az ajtó a sarkaiból is kifordult, és hangos csattanással elvágódott a földön.

– Na, ezt aztán jól megcsináltad, zsenikém – húzta el a száját a lány, és próbált úgy tenni, mintha nem készülne kitörni belőle a nevetés.

Draco egy pár perces szitkozódás után visszavarázsolta az ajtót a helyére – próbaképp be is csapta maga mögött, hogy lássa, működik-e.

– Hol is tartottunk, mielőtt tönkrevágtad azt a szerencsétlen ajtót? – kérdezte Hermione tettetett zavarral.

– Most nagyon nem kedvellek, Granger.

– Nahát, tényleg? Olyan nosztalgikus hangulatom lett így hirtelen – ironizált a lány.

– Tényleg nem fogod fel, hogy én mindent halálosan komolyan gondoltam?

– Mégis mi mindent?

– J'éprouve des sentiments pour vous.

Hermione tudatából előkúszott a kép, ahogy pár napja a vonaton mondta neki ugyanezt a fiú. Akkor nem értette meg, vagy... csak nem akarta megérteni? Hiszen ez egy annyira alapvető mondat! Kizárt, hogy ne tudta volna lefordítani, ha jobban figyel.

– Hogy gyönyörű vagy. Hogy sajnálom a múltat, de hiszek a jövőben. Az összes csókot. És azt is, hogy fogalmad sincs, milyen fontos vagy nekem.

Hermionénak még a szava is elakadt. De hát honnan...?

– Igen, tudom, hogy hallottad. Ne próbáld meg tettetni, hogy nem – kérte Draco fáradtan.

– Malfoy...?

– Igen?

– Azt akarod mondani, hogy... szerelmes vagy belém? – hitetlenkedett a lány. Már az is kizártnak tűnt a szemében, hogy a mugli származása ellenére emberszámba veszi, pláne, hogy csinosnak találja, de... hogy szeretné? Abszurdum.

– Ezt magyarázom már mióta, Granger.

– Nem szórakozol velem, ugye? – kérdezte gyanakvóan Hermione.

– Nem – sóhajtotta Draco.

– De hát... miért? És mióta?

– Nem most találtam ki, ha erre gondolsz.

Hermione csöndben ült maga elé meredve, majd kiegyenesedett, és csendesen így szólt:

– Sajnálom, Malfoy, de nekem ez nem megy. Nem is ismerjük egymást. Neked nem rám van szükséged, és nekem sem rád. – Habár tudta, hogy ez elég nagy ferdítés, mégis kimondta ezeket a szavakat. – Az lesz a legjobb, ha csendben túléljük ezt a pár napot, aztán visszamegyünk a Roxfortba, és úgy teszünk, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna.

– Miért?

– Mit miért? – értetlenkedett a lány.

– Miért nem akarsz engem? Olyan borzalmas ember vagyok? Régen persze voltak súrlódásaink, de amit mondtam, azt komolyan gondoltam...

– Nem erről van szó – sóhajtotta Hermione. – Én magamban nem vagyok biztos. Nem tudom, hogy tudnálak-e szeretni. Megkedveltelek, mármint, amikor nem vagy idegesítően féltékeny, nagyképű vagy lekezelő...

– Oké, ugorj a lényegre – sürgette Draco.

– És be kell vallanom, hogy nagyon vonzónak talállak, de...

– Hé, hé, várj! Ezt fejtsd ki bővebben!

– Nem! – vágta rá a lány makacsul. – Szóval, az a lényeg, hogy nem tudom viszonozni az érzéseidet. Még. De talán ez idővel megváltozik... ha nem leszel megint a régi, undok Malfoy...

– Ne áltassuk magunkat. Amint visszakerülünk a Roxfortba, körbevesznek minket a régi barátaink és a régi nézeteink. Ugyanúgy utálkozni fogunk, mint előtte. Akárhogy igyekeznél, nem tudnád meggyőzni a többi griffendélest, hogy normális is tudok lenni, és én se tudnám rávenni az én haverjaimat, hogy ne sárvérűzzenek le minden sarkon.

– Ugye nem valami „most vagy soha" életfilozófiával akarsz meggyőzni? Mert akkor inkább soha.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan, Granger.

– Már mondtam, hogy nem tudom, hogy tudnálak–e szeretni.

– Megpróbálhatnád – suttogta Malfoy, a következő pillanatban pedig már a lányt ölelte magához, és csókolta, csókolta, amíg csak bírta levegővel. – Ne mondd, hogy nem érzed ezt – lihegte, miután az ajkaik elváltak egymástól, ő pedig Hermione hajába túrva kissé hátradöntötte a fejét, és a nyakát kezdte kényeztetni.

– Ez nem szerelem... – suttogta a lány. Minden erejével arra koncentrált, hogy értelmes mondatokat préseljen ki magából. – Ez csak vágy.

– Egyelőre beérem azzal is – felelte Malfoy, és ismét birtokba vette Hermione száját. A lány kezdeti vonakodása ellenére megadta magát, sőt, teljes odaadással viszonozta a fiú gyengéd, mégis heves érintéseit. Érezte, hogy Draco kezei becsúsznak a felsője alá, végigbizsergetik a hasát, a derekát, a hátát, majd végül rátalált az egyik mellére. Hermione képtelen volt nem felnyögni erre, és arcát a fiú nyakába temette, miközben egyik kezével az ingje gombjain ügyködött.

– Helyes ez? – kérdezte egyszer csak, és felpillantott a szőke fiú arcába.

– Nem tudom. De jó – felelte rekedten.

– Igen – értett egyet Hermione, de azért egy kis lépéssel hátrébb került. – Holnap választ adok. Ígérem.

– Élvezed, hogy kínzol, igaz? – kérdezte egy enyhe mosollyal a szája szélén Draco.

– Nem – rázta meg a fejét. – De ma este még szeretnék gondolkodni ezen az egészen.

– Túl sokat gondolkodsz, ha engem kérdezel.

– Szerencsére nem téged kérdezlek – vágta rá csípőből a lány.

– Jól felvágták a nyelved – vigyorgott Draco, és homlokát Hermionéénak döntötte. – Azért nem dobsz ki a szobából, ugye?

– Nem. Maradj csak.

– Akkor azt hiszem, beelőzlek a zuhanyzással.

– Roppant lovagias vagy – forgatta a szemét a lány tettetett sértettséggel.

– Mehetünk egyszerre – ajánlotta fel egy kaján mosollyal az arcán Malfoy. Hermione fülig vörösödött, Draco pedig hangosan nevetve bevonult a fürdőszobába.

A forró vízpermet alá állt, és önelégülten mosolygott. Hermione időt kért holnapig, azt mondta, hogy gondolkodik a dolgon. Ez még csak nem is hasonlít egy „takarodj a közelemből, te görény"-visszautasításra, és Draco, bár tudta, hogy rosszul jár, ha előre iszik a sárkány bőrére, mégsem tudta megállni, hogy ne ünnepelje magában közelgő sikerét.

Eközben odakint Hermione nem hazudtolta meg magát, és lázasan gondolkozott. Oké, az egy dolog, hogy már nem utálták egymást, meg az is egy dolog, hogy kifejezetten élvezte a fiú csókjait, de mi lesz ebből az egészből, ha hazamentek? Már annak a lehetősége is aggasztotta, hogy Draco egyszerűen eldobja, és ismét a régi lesz minden, de valósággal rettegett a barátai reakciójától, hogy mit fognak mondani, vagy tenni, amikor kéz a kézben leszállnak a vonatról. Feltéve, ha Malfoy komolyan beszélt, és tényleg szereti. Hermionénak azért még mindig voltak fenntartásai a mardekárossal kapcsolatban. Nem akarta elvetni annak a lehetőségét, hogy mindezt csak megjátszotta a biztos siker érdekében.

Hermionénak eszébe jutott, milyen dühös és féltékeny is lett Malfoy, amikor szóba állt egy másik fiúval, hát még amikor kiszívta a sebét! Mit is mondott Draco? Hogy nem akarja, hogy más srácokhoz érjen az ajkaival? A lány diadalmasan elvigyorodott. Ez már nem is féltékenység volt, hanem birtokló vágy.

A lány legszívesebben most azonnal utánament volna a fürdőbe, és nekiesett volna, de még volt annyi tartás benne, hogy a saját maga által kiszabott egy napos határidőt betartsa. Nem akarta, hogy Draco túlságosan nyeregben érezze magát, most, hogy egyszer végre ő volt fölényben.

Hermione letörölhetetlen mosollyal az arcán bújt az ágyba este (ugyanis az eredményjelző pergamen szerint sikerült megtartania a második helyezését, az erősen feltörekvő brazil indiánlányok ellenére is).