A győztes mindent visz! [ DRAMIONE ] - BEFEJEZETT!

~ 13 ~

  Hermionéról mindenki tudta, hogy mugli szülők gyermeke, és azt is, hogy roppant őszinteséggel nyilvánítja ki a véleményét, még akkor is, ha bölcsebb lett volna hallgatnia. Azt is tudták róla, hogy elképesztő mértékeket ölt a maximalizmusa, és hogy mindezek ellenére valahogy mégis mindenki megkedveli a kedvessége és a meleg szíve miatt. Mindenki, kivéve talán azokat, akik megrögzötten mugliellenesek... Draco a fél karját odaadta volna, hogy a vacsora, amire épp mindketten készülődtek, zökkenőmentesen menjen... nem, nem is, ezzel túl sokat kért volna. Már attól is a mennyezetig ugrált volna örömében, ha mind a négyen túlélik az estét.

– Milyen? – pördült meg Hermione, és Draco kiszakította magát a gondolatai közül. A lány egy egyszerű, sárga talárt viselt, apró virágokkal az ujja és a nyaka kivágása körül.

– Pompás.

Draco hangja olyan volt, mintha savat itattak volna vele.

– Tudom, hogy valami baj van, úgyhogy tessék, ne kímélj! – vágta csípőre a kezét Hermione, és félrebiccentette a fejét.

– Olyan vagy benne, mint egy hugrabugos – mondta ki Draco. – Azt még talán megbocsátják, hogy egy mugliivadékot viszek haza, de hogy mugliivadék és még hugrabugos is...

– Szerintem tudják, hogy nem vagyok hugrabugos – nevetett fel Hermione.

– Nem tennéd meg, hogy felveszel valami kevésbé... sárgát?

– Nem – felelte dacosan, majd elvigyorodott, és engedelmesen kigombolta a talárját, és az ágyra hajította. A szekrényében turkálva nagyot ugrott ijedtében, amikor megérezte a derekán Draco ujjait. A szíve máris olyan sebesen zakatolt, mint a Roxfort Expressz.

Nem is hallottam, hogy idejött hozzám – gondolta. – Néha olyan kecses és halk, mint egy macska.

– Meggondoltam magam – suttogta a fülébe a fiú. – Ne vegyél fel semmit.

Hermione egy pillanatra elgyengült, amikor Draco karja köré fonódott, és magához húzta őt, hogy megcsókolhassa a nyakát, és belélegezhesse az illatát.

– Draco, készülődnöm kell... – sóhajtotta szomorúan, és megfordult a fiú karjaiban. – Jó benyomást akarok tenni a szüleidre. Az első benyomás a legfontosabb.

– Már láttak – emlékeztette Draco. – Szóval ezt az „első benyomás"– dolgot felejtsd el.

– Jó, de...

– Hagyjuk a francba az egészet – vetette fel a szőke fiú, és még közelebb vonta magához Hermionét. – Ne menjünk el! Maradjunk itthon, és sze...

– Draco, nem lehet! – szakította félbe a lány, és kicsusszant a karjai közül. Draco mérgesen fújtatott egyet, de beletörődve a sorsába az ágyra hanyatlott, jól összegyűrve a sárga talárt. – Zöld vagy fekete?

Draco felemelte a fejét, és szemrevételezte a kínálatot. A zöld talár is csodás volt a maga üde, tavaszias hangulatával és az apró gyöngyökkel, de a fekete... Hermione a fekete selyemben épp olyan lehetett, mint egy éjkirálynő, a talár ujjai hosszabbak voltak a szokásosnál, és karcsúsítottabb is a derékrészen. Mindenesetre Draco meg akart bizonyosodni az elmélete helytállóságáról, ezért gondolkodás nélkül a feketét választotta.

– Nem túl kihívó? – kérdezte Hermione elgondolkodva, miközben a tükör előtt forgolódott. – Nézd, itt nagyon szűk, és azt hiszem, túl dekoltált is egy családi vacsorához, látod?

– Igen, édesem, látom, és ha még sokáig irányítod a figyelmemet a ruhád kivágására, akkor hamarosan azt veszed észre, hogy letéptem rólad...

– Jól van, hűtsd le magad! – sziszegte Hermione, és egy ügyes bűbájjal kontyba csavarta a haját. Draco fejében komolyan megfordult, hogy egy kád jeges vízbe ugrik, de sajnos már felvette a legjobb dísztalárját, és késő volt ahhoz, hogy átöltözzön.

– Kész vagy?

– Igen – bólintott a lány, és a kistáskájában kezdett matatni, hogy elrejtse keze remegését. Draco a csuklójára fonta az ujjait, és kikényszerítette belőle, hogy a szemébe nézzen.

– Bármi történjék is, ugye tudod, hogy a világon mindennél jobban szeretlek?

– Igen – lehelte Hermione alig hallhatóan, a szemében egy könnycsepp csillant. – Csak... annyira szeretném, ha kedvelnének...

– Gyere ide – húzta magához Draco, mivel jobb ötlete nem volt, hogyan mutathatná ki még jobban az érzéseit.

Hermione nagy levegőt vett, és kibontakozott az öleléséből.

– Menjünk – motyogta, és hosszú léptekkel átszelte a hálótermet. Amióta véget értek a vizsgák, napról napra kevesebben lettek a diákok, mind hazamentek a családjukhoz. Harry Ginnyvel és Ronnal tartott az Odúba, amikor a hét elején eljöttek értük Weasleyék. Az utóbbi pár napot édes magányban tölthették volna el kettesben, ha nem mérgezi meg a kedvüket a közelgő vacsora puskaporos levegője.

A birtok határát elérve Draco még szorosabban fogta Hermione karját, majd erősen a célra koncentrált, és megpördült a sarkán, magával rántva a tátongó űrbe a lányt is.

Amikor a szédítő forgás elmúlt, Hermione pislogott párat, hogy kitisztuljon a látása. És még akkor is alig akart hinni a szemének. A kavicsos út két oldalán harminc láb magas sövényfal emelkedett, szabályosan és megtervezetten, az út végén pedig egy óriási, előkelő, és tiszteletet parancsoló kúria emelkedett. Rögtön hat tornyot is látott, hosszú, karcsú tetőkkel, és franciaablakokat, rengeteg ablakot...

– Otthon, édes otthon – szippantott mélyet a levegőből Draco tettetett elégedettséggel.

– Merlinre, Draco...

– Tudom, egy rozoga viskó, sajnálom, hogy ilyen borzalmas körülmények közé kellett hoznom téged...

– Ne poénkodj már folyton! – Hermione tehetetlen dühében toppantott egyet, mint egy durcás kislány.

– Jó, jó! Bocs – sóhajtotta Draco, és idegesen beletúrt a hajába. Szótlanul indultak meg az utat félbevágó kovácsoltvas kerítés felé. A fiúnak csupán egy pálcamozdulatába került, és a cirádás kerítés füstté vált, amin könnyen átléphettek, majd ismét igazi vassá szilárdult.

– Erre meg kell tanítanod – mondta teljesen lenyűgözve a lány.

– Fidelius-bűbáj van a birtokon, de a kerítésen csak azok léphetnek át, akik aranyvérűek, illetve azok, akik magukon viselik a Sötét Jegyet – magyarázta halkan Draco. – Mivel te legjobb tudomásom szerint egyik táborhoz sem tartozol, pláne nem mindkettőhöz, csak akkor jöhetsz ide, ha valaki elkísér.

– Értem – bólintott a lány, de a gombóc a torkában ezektől a szavaktól csak még nagyobb lett. Szóval, ha akarna, sem jöhetne ide... úgy érezte, hogy a ház, a birtok, és úgy általában, minden, ami a Malfoyok tulajdonában van, elutasítja őt... kivéve Dracót. Hermione közelebb simult a fiú karjához, és nagy levegőt vett. A kúria hatalmas, ébenfa ajtaja kitárult, és kivonult rajta a Malfoy házaspár. Draco egy tisztességes, kétlépéses távolságot tartva állt előttük, és egy pillanatig csak bámulták egymást. Hermione attól félt, hogy mindjárt egymásnak ugranak, de végül Draco így szólt:

– Anyám. – Azzal Narcissa elé lépett, arcon csókolta, és megölelte. – Örülök, hogy látlak. Még mindig csodásan festesz.

– Köszönöm, Draco. Fess fiatalember lettél, amióta nem láttalak.

– Mindig is az voltam – vigyorodott el pimaszul Draco. Hermione már épp megnyugodott volna, hogy a hangulat melegebb lesz pár fokkal, amikor Draco az apja felé fordult.

– Apám. – A kezét nyújtotta az idősebb férfinek, aki vonakodva ugyan, de elfogadta a gesztust.

– Draco.

– Anya, apa, hadd mutassam be Hermionét – ölelte át óvatosan a lány derekát fél kézzel, hátulról.

– Nem kell bemutatnod, hiszen találkoztunk már, igaz, Miss Granger? – kérdezte Lucius Malfoy feltűnően nyugodtan. – Kétszer is, ha jól emlékszem.

– Így igaz – bólintott a lány semleges hangon. – De a kedves feleségéhez még nem sok szerencsém volt.

Hermione a kezét nyújtotta Narcissa felé, aki azonban nem habozott megölelni őt.

– Üdvözöllek nálunk, Hermione. Ugye, szólíthatlak így?

– Hát persze! – nevetett fel félszegen a lány.

– Gyertek be, elképesztő, hogy milyen erővel tűz a nap már most is – invitálta be őket a házba Narcissa.

Hermione elámult a hatalmas belső terektől, és az előkelő, bár igen komor berendezési tárgyaktól. Draco kézen fogta, és a hatalmas ebédlőbe vezette, kihúzta neki a székét, majd elhelyezkedett mellette. A fiú szülei velük szemben ültek le. Hermione zavarában lesütötte a szemét, a cicomás M betűvel díszített aranycímert bámulta a porcelántányérján.

– Hozathatom az előételt? – kérdezte kedvesen Narcissa. Draco igennel felelt, mire az anyja egy kis ezüstcsengő után nyúlt, és megrázta. A csilingelő hangra két házimanó bukkant fel, fejükön ezüsttálcákat egyensúlyozva, kezükben levesestálakkal. A manók az asztalra lebegtették az ételt, majd egy pukkanással köddé váltak.

– És mondd csak, Hermione, mivel foglalkoznak a szüleid? – érdeklődött kedvesen Narcissa.

– Muglik – jegyezte meg becsmérlően Lucius.

– Fogorvosok – felelte a lány, és igyekezett túltenni magát a sértésen, amit Draco apjától kellett elszenvednie. – A fogakat gyógyítják.

– Ez nagyon érdekes – bólogatott Narcissa. – Mégis, honnan tudják, hogy melyikkel van baj?

– Hát, látszik rajta, vagy fájdalmat okoz a betegnek, és vannak mindenféle eszközeik is, például a röntgen...

– Az valami... hogy is hívják?

– Gép? – segített neki Draco.

– Igen, az!

– Ó, igen, valami olyasmi. Az ember bemegy, és le tudják fényképezni a csontjait... így látszik a fogak gyökere, meg ilyesmik...

– Ez csodálatos! – nevetett Narcissa.

– Igen, persze, a nap végére mind muglik akarunk majd lenni – dörmögte az orra alatt Lucius. – És ez a foggyógyítás megéri?

– Tessék? – rezzent össze Hermione.

– Sok aranyat hoz?

– Lucius! – Narcissa hangja ostorként csattant. – Bocsáss meg, Hermione.

– Semmiség – motyogta a lány, és igyekezett mosolyt erőltetni magára.

– Kóstold meg a baracklevest, ízleni fog – bátorította a lányt Draco.

– Hermione, Draco megemlítette egy levelében, hogy valószínűleg minden RAVASZ vizsgád kiváló lesz.

– Draco túloz. – Hermione szúrós pillantást vetett a fiúra, de azért mosolygott. – Azt hiszem, hogy később a minisztériumban szeretnék majd álláshoz jutni. Valami hasznosat akarok csinálni, amivel jobbá teszem a varázslótársadalom életét.

Hermione csak miután kimondta, akkor jött rá, hogy bár kijelentése teljesen ártatlan, és hátsó szándék nélküli volt, mégis úgy hangzott, mintha sértegetné Malfoyékat, akik nyilvánvalóan egy napot sem dolgoztak életükben. Hermione zavarában szedett magának egy kevés baracklevest, és miután megízlelte, alaposan megdicsérte Narcissát, hogy ilyen finom levest készített.

– Ó, hogy én? Dehogy, kedvesem! – kacagta a nő. – Be se teszem a lábam a konyhába, mindent a manók csinálnak!

– Értem – motyogta Hermione, aki már megint kínosan érezte magát a tévedése miatt. – Elnézést...

– Semmi baj...

– Azt hittem, a híres Hermione Granger elég intelligens ahhoz, hogy felfogjon pár egyszerű szokást, ami megszokott a varázslók körében – jegyezte meg Lucius felettébb modortalanul. Draco szeme éleset villant, ahogy felkapta a fejét.

– Természetesen tisztában vagyok a varázslók szokásaival, bár nem nevezném éppen megszokottnak a manótartást – felelte Hermione jó pár fokkal fagyosabban. – És többek között azt is tudom, hogy kutyaként bántak az előző manójukkal, Dobbyval.

– Az a manó bolond volt! – csapott az asztalra Lucius Malfoy, mire a porcelánok csörömpölve ugrottak egyet.

– Nem hinném, hogy bolond lett volna csak azért, mert fizetést kért a munkájáért – jelentette ki Hermione. – És persze emberséges bánásmódot.

– A manó nem ember, hanem szolga! – vágta rá Lucius Malfoy. – És ahhoz képest, hogy milyen tiszteletlen és pimasz volt, még örülhetett volna, hogy nem kapott ruhát azon nyomban, amikor először engedetlenségen kaptam! És mutatott bármilyen hálát a nagylelkűségemért cserébe? Nem!

– Jó párszor találkoztam már Dobbyval. Mindig kedvesnek, szolgálatkésznek és alázatosnak ismertem. Olyan odaadással szolgálta Harryt, hogy...

– Ó, persze, a hős Pottert, aki nem csak a vérárulókkal és a sárvérűekkel barátkozik, de a veszett varázslényeket is oltalmazza, miután ellopta őket jogos tulajdonosaiktól? – gúnyolódott Lucius.

– Megtiltom, hogy ezzel a szóval illesd Hermionét! – Draco olyan hirtelen ugrott talpra, hogy a széke a hátraröpült, és elvágódott a földön.

– Örülj, hogy csak ezt a szót használom rá! – állt fel Lucius is. – Az én házamban különben sem parancsolhatsz, pláne nem nekem!

– Megsérted a vendégedet, aki nem mellesleg a fiad kedvese! – kiáltotta Draco. – És még te papolsz nekem jó modorról? Tiszteletről? Te talán tiszteled Hermionét, engem, vagy a szerelmünket? Tisztelsz egyáltalán bármit is a tiszta véren, aranyon, és a fekete mágián kívül?

– Nem tűröm, hogy így beszélj velem! Felejtsd el, hogy valaha is részed lehet a Malfoy-vagyonban neked meg a sárvérű kis lotyódnak, és most hordd el magad! – üvöltötte Lucius, és kiviharzott az ebédlőből. A zsémbelése azonban ennek ellenére behallatszott: – Már százszor megbántam, hogy hagytam, hogy Narcissa elküldje azt az ostoba levelet...

Narcissa elnézést kért, és férje után sietett, így a könnyeivel küzdő Hermione és a dühtől reszkető Draco magukra maradtak.

– Nem... nem kellett volna... – motyogta Hermione, majd hirtelen, elemi erővel tört fel belőle a zokogás, és egyre csak azt ismételgette: bocsánat, bocsánat, bocsánat...

– Nem te tehetsz róla – ölelte magához Draco a remegő Hermione testét, miközben csitítóan simogatta a haját.

– De... ha nem hozom fel... a manók jogait... meg Harryt... – hüppögte a lány.

– Shh – suttogta a fülébe a szőke fiú. – Nem lesz semmi baj. Nem haragszom rád. És tudod mit? Szerintem anyám megkedvelt. Nem sokan mernek ellent mondani a férjének rajta kívül.

Hermione hisztérikusan nevetett.

– Elrontottam mindent! Sosem tudom befogni a számat!

– Nem azért, hogy beszóljak, de Piton már az első óránkon megjegyezte ezt...

Hermione kínjában felnevetett, és előkeresett egy zsebkendőt a táskájából, hogy kifújhassa az orrát.

– Megyek, elköszönök anyámtól – simította meg a lány vállát, majd Narcissa keresésére indult.

– Térj észhez, Lucius! Ha most nem békülsz ki vele, örökre elveszítjük! – hallotta Draco az anyja dühtől remegő hangját. – Mégis mikor szállt szembe veled? Nyilvánvaló, hogy szereti azt a lányt!

– A fiad a farkával gondolkodik, nem az eszével! – felelte dühösen Lucius. – Az a sárvérű szajha bemocskolja a családunk nevét, és a vagyonunkra áhítozik!

– Bemocskolja a családunk nevét? – Narcissa hisztérikus kacagása töltötte meg a levegőt. – Azt, amihez az emberek sötét varázslatokat, és a Nagyurat kapcsolják? És nekem nem tűnt olyannak, aki a pénzéért van Dracóval. Valld be, hogy sokkal jobban illenek egymáshoz, mint bármelyik felfuvalkodott kékvérű lány, akit te rákényszerítettél volna, ha esélyed nyílik rá!

– Ezt nem tudhatod!

– Dehogynem tudom! Veled ellentétben, Lucius, én Draco boldogságát tartom a szemem előtt, nem pedig azt, hogy mit fognak szólni az ivócimboráim, ha megtudják!

– Azt csinál, amit akar, engem már nem érdekel. Megtagadtam őt Svájcban, és megtagadtam most is!

– Akkor csomagold össze a holmidat, Lucius Malfoy, mert ebben a házban többet nem maradhatsz! Az önző sznobizmusod tönkreteszi a családunkat, hát nem fogod fel?! – sikította Narcissa. – Menj el! Menj már!

– Nem parancsolhatsz ki a saját házamból!

– Helyes! Akkor én megyek! Benyújtom a válókeresetet, majd meglátod, mit szólnak az emberek, ha megtudják!

– Nem teheted! Te is tudod, hogy az esküvőnk napján letetted a Megszeghetetlen esküt, hogy sosem válsz el tőlem!

– Ne aggódj, Lucius, nem felejtettem el. Tudtam, hogy sarokba vagyok szorítva, és ezért tűrtem. Tűrtem, hogy pénzzel vedd meg a szeretetemet ahelyett, hogy törődtél volna velem! Tűrtem, hogy éjszakára kimaradj ócska indokokkal! Azt hiszed, nem tudom, hogy szeretőket tartottál? Ilyen ostobának látszom? Volt, hogy kész voltam megszegni az eskümet, és meghalni, csak hogy téged ne kelljen látnom többet! De aztán... aztán megfogant Draco. És onnantól minden más lett. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, felnevelem őt, és jobb embert csinálok belőle, mint amilyen az apja volt! És sikerült is! Nem hagyom, hogy olyan ostoba indokokkal, mint a vér, a rang, meg a pénz, az útjába állj a fiam boldogságának, hallottad?!

Lucius Malfoy hallgatott.

– Boldogtalan voltam melletted, a pénz és az aranyvér ellenére. Draco talán boldog lesz, a szegénység és a sárvér ellenére.

Draco nem bírta tovább, kilépett az árnyékból, és szemtől szembe találta magát a szüleivel, akik úgy meredtek egymásra, mintha most látták volna meg először a másik igazi arcát.

– Draco...

– Hallottad? – kérdezte Lucius.

– Elég nehéz lett volna nem hallani – felelte a fiú. Egy csepp vidámság sem bujkált a hangjában. – Anya, kérlek, ne tedd. Szükségem van rád.

– Ha apád nem hagy más választási lehetőséget...

– Akkor kétszerannyi szenvedést okoztok nekem – fejezte be Draco.

– Apádnak az áldását kell adnia rátok. Nem foszthat meg a nevedtől és a neked járó örökségedtől – jelentette ki Narcissa.

– Azt tesz, amit akar, nem érdekel – vont vállat fáradtan Draco. – Elegem volt a csatákból. Anya, kérlek, látogass majd meg minket, ha szereztünk magunknak új otthont.

Narcissa arcán két oldalt két kövér könnycsepp gördült le, miközben magához ölelte a fiát.

– Vigyázzatok magatokra! Mondd meg Hermionénak, hogy örülök, hogy megismertem, és sok boldogságot kívánok nektek, tiszta szívemből!

Draco mosolyogva bólintott, és visszasétált az ebédlőbe. Hermione azonnal felpattant, ahogy meglátta. Draco belékarolt, és amilyen gyorsan csak lehetett kivezette a házból. Szótlanul hagyták el a birtokot, a fiú szíve szerint futott is volna, ha megteheti. Amint a hoponálási ponthoz értek, azonnal indult, Hermione ujjai görcsösen fonódtak a karjára. Amikor a szorító sötétség helyett végre láttak is valamit, a talpukhoz pedig utcakövek csapódtak, Hermione hunyorogva körbenézett. A roxmortsi főutcán álltak, csábító kirakatok előtt beszélgető vidám varázslók és boszorkányok mellett.

– Ez Roxmorts. – Hermione óvatosan Draco arcára sandított. – Elvétetted?

– Nem – felelte halkan. – Csak szükségem van egy italra.

A Három Seprű korántsem volt olyan zajos, mint a hideg napokon, amikor az ember egy pohár forró vajsörrel akarta felmelegíteni magát. A kocsmában csak pár ember lézengett, Draco és Hermione pedig egy távoli asztalhoz ültek le. A fiú az elé lépő Madam Rosmertától egy dupla Lángnyelv Whiskyt kért, Hermione pedig megelégedett egy vajsörrel is. Draco egy húzásra lehúzta a pohara tartalmát, elfintorodott az erős ital ízétől, de kért még egyet.

– Jól vagy? – kérdezte Hermione.

– Persze – motyogta Draco, és belekortyolt a második adagjába.

– Látom, hogy történt valami – hajolt közelebb hozzá Hermione. – Azzal nem segítesz magadon, ha elfojtod...

– Nem akarom elfojtani, csak erőt gyűjtök, hogy beszéljek róla – világosította fel Draco, de mivel úgy gondolta, jobb a békesség, letette a poharat. – Gondolom kitaláltad, hogy ez a vacsora nem a legjobb kimenetellel zárult. A jó hír az, hogy anyám kedvel, és nem érdekli, hogy milyen a származásod.

– Ugyanez nem mondható el az apádról – tette hozzá Hermione.

– Folyton csak azt hallottam tőle, hogy „Egy Malfoynak kötelességei vannak" meg „Viselkedj Malfoyhoz méltóan"! Nem érdekli, mit akarok, csak az, hogy milyen fényt vetnek rá a viselt dolgaim.

– És egy sárvérűt elvenni határozottan előnytelen...

– Ne nevezd magad így! – szólt rá Draco, majd mélyet sóhajtott. – Anya megpróbálta meggyőzni az apám, hogy ne tagadjon meg tőlünk mindent. Nem akarja, hogy ugyanolyan pocsék legyen a házasságom, mint az övé volt.

Ekkor elpattant valami benne, a szeme megtelt könnyel, és hiába küzdött a fojtogató sírás ellen, nem tudta tovább visszafogni. Hermione hirtelen azt sem tudta mit kezdjen vele, annyira váratlanul érte Draco érzelmi kitörése – végül esetlenül megölelte, és hagyta, hogy a talárja rejtekében kisírja, majd összeszedje magát.

– A francba már... úgy picsogok, mint valami elsős kislány. – Draco végül nagy levegőt vett, és elhúzódott Hermionétól. – Csak két hónapot töltök otthon, a szünetekben. Idén karácsonykor az is kimaradt, és valószínűleg most sem mehetek majd hozzájuk haza. Szinte nem is ismerem őket, mármint, nem igazán... de anyát szeretem. Minden feltétel nélkül, ahogyan azt kell. Az apám meg egy féreg.

– Draco! – sikkantotta Hermione, de a fiú nem hagyta abba.

– Tudtam, hogy nem szerelemből házasodtak össze a szüleim. Azt is, hogy évek óta külön szobában alszanak. De hogy apám az esküvőjük napján letetette anyával a Megszeghetetlen esküt, hogy ne hagyhassa el... ezt még belőle sem néztem volna ki.

– Jaj, Draco – suttogta Hermione, és hozzábújt a fiúhoz. – Minden rendbe jön, meglátod.

– Na persze – felelte Draco savanyúan. – Tudod, mi lesz? Egy nyamvadt knútunk se lesz, apám gondoskodni fog róla, hogy soha, semmi közünk ne legyen hozzá és a drágalátos aranyához.

– De ott van Narcissa. Ő jót akar neked. El fogja érni, hogy apád megenyhüljön – igyekezett lelket önteni belé a lány.
Draco mélyet sóhajtott, és megitta a maradék whiskyjét.

– Talán jobb lenne, ha... ha elmennék.

Draco olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy belefájdult a nyaka.

– Mit mondtál? – kérdezett vissza.

– Csak... hogy talán jobban tennénk, ha...

– El akarsz hagyni, Hermione? – A hangjában annyi keserűség volt, mint még soha. – A zűrös családom miatt, igaz?

Hermione reményvesztetten keresgélte a szavakat.

– Nem akarom, hogy összevessz a szüleiddel miattam. Nem akarom, hogy választanod kelljen köztünk. Nem volna helyes, ha azt kérném, tagadd meg őket értem.

– Miket beszélsz? – suttogta Draco.

– Nem illünk össze, Draco, te is láthattad! Hozzád egy gazdag, aranyvérű boszorkány illik, akit a családod is elfogad. Nem tehetlek boldoggá, csak elvenni tudok tőled. Lehet, hogy te ezt még nem látod, de pár év múlva már engem hibáztatnál, amiért nincs jobb életed. Sajnálom, hogy kevés vagyok, Draco. Ég veled. – Hermione felállt, hogy elmenjen, mielőtt az ő könnyei is utat törnek maguknak, de Draco elkapta a csuklóját, és visszarántotta magához.

– Most jól figyelj ide, Hermione Granger. Még soha sem voltam olyan boldog, mint olyankor, amikor veled lehetek. Nem érdekel se apám, se senki más, egyedül te érdekelsz.

– Ez nem helyes – suttogta Hermione. – Tönkreteszed magad miattam. Mihez akarsz kezdeni? Hol fogunk élni? És egyáltalán, miből?

– Megoldjuk. Dolgozni fogok, keményebben, mint ahogy azt el tudnád képzelni...

– Ez nevetséges, Draco, te is tudod, hogy az! Engedj el, hallod? Megkaptad amit akartál, nem igaz? Megkaptál. Menj, fogadj szót az apádnak, éld az életed, és hagyd, hogy én is éljen a magamét!

Hermione kitépte a karját a döbbent Draco szorításából, és elviharzott. A szőke fiú úgy állt ott, mint akit leforráztak. A lábai majdnem kiszaladtak alóla, miközben a zsebében turkált, és kikeresett pár ezüstöt, amit az asztalra dobott, majd a lány után iramodott. Az utca azonban néptelen volt, és akárhogy forgatta a fejét, egy árva elröppenő barna hajfürtöt sem látott.

– Hermione! – kiáltotta bele a süket csöndbe. – Hermioneee!


A lány már nem próbálta visszatartani a könnyeit, hagyta, hogy megáradt patakként folyjanak végig az arcán.

Meg kellett tennie, ehhez kétség sem férhet. Így lesz a legjobb mindenkinek. Malfoyék tárt karokkal fogadják majd vissza tékozló fiukat, aki remélhetőleg most már elvesztette a hitét a szerelemben annyira, hogy elvegyen valami nemesi sarjat. Fényűző életet élhet, és elégedett lehet majd a sorsával. Hermione ezzel vigasztalta magát. A legjobbat akarta Dracónak, és ezt csak úgy adhatta meg neki, ha félreáll az útjából. A szíve ezer darabra hasadt, miközben kimondta azokat a szavakat, de tudta, hogy így kellett tennie.

Amint visszaért a kastélyba, a szobájukba zárkózott, ami most, hogy mindenki levizsgázott, üresen állt. A párnájába fúrta az arcát, és fulladozó-csukló hangon belezokogott. Nem is tudta, hány perc telt el így, de arra riadt fel, hogy egy kéz simul remegő vállaira. Ijedten pillantott fel, és a szemei csak még jobban elkerekedtek, amikor felismerte Dracót.

– Hogy jutottál fel a lépcsőn? – sikította a lány.

– Levitációs-bűbájjal. Potteréknek sosem jutott eszükbe, mi?

– Menj el, semmi keresnivalód itt! – Hermione végre összeszedte magát annyira, hogy figyelmen kívül hagyja a viccelődését.

– Ó, igen? Én nem így látom. Először is, gratulálok, majdnem meggyőztél odalent Roxmortsban, hogy ilyen könnyen el tudnál hagyni. De szerencsére időben érkeztem, és még pont láttam, ahogy kisírod a két szemedet.

Draco ujjait a lány ujjai közé fúrta, és megszorította a kezét.

– Ide figyelj, Hermione. Soha többet nem csinálhatsz ilyet, megértetted? Tudok élni apám nélkül, tudok élni a nevem nélkül, és tudok élni a pénzem nélkül. De nem tudok élni nélküled. Én csak neked élek.

– Nem mondhatsz ilyeneket – suttogta már közel sem olyan hevesen Hermione.

– Dehogynem – mosolyodott el Draco, és óvatosan közelebb hajolt, hogy megcsókolhassa. – És fogok is. Ha akarod, minden nap elmondom ezeket a szavakat, egészen addig, amíg te is el nem hiszed, hogy igazat mondok.

Hermione reszketett a fiú karjai közt, és ismét sírni kezdett, de most az örömtől, nem a szomorúságtól. Ezek a könnyek édesebbek voltak, ezt Draco is megállapította, miközben lecsókolta őket a lány arcáról. Nagy nehezen megtalálta Hermione talárjának gombjait, és lesegítette róla a fekete ruhát. Hermione remegő kezekkel bontogatta a fiú nadrágját, miközben Draco az ingjét a földre dobta.

Hermione szinte könyörgött az újabb és újabb csókokért, és egy pillanatra se akarta elszakítani a pillantását Dracóétól. Csak most döbbent rá, nagy griffendéles önfeláldozásában és nemeslelkűségében majdnem eldobott egy ekkora kincset magától... micsoda ostobaság lett volna tőle!

Hermione halkan felnyöszörgött, ahogy megérezte magában Draco lüktető vágyát, és a lepedőbe tépett. Draco lenyúlt érte, és az ölébe húzta, anélkül, hogy kicsusszant volna belőle, és apró csókokkal borította be mindenhol a bőrét. Hermione félig lehunyt szemmel, szinte önkívületi állapotban markolta a szőke tincseket, és tűrte az édes kínt, ahogy Draco egyre mélyebben elmerült a testében.

– Csak neked élek – suttogta újra meg újra a fülébe Draco, az állát a lány vállára támasztva, és olyan szorosan ölelte magához, amennyire csak merte. Nem akarta elengedni, soha többé.