A győztes mindent visz! [ DRAMIONE ] - BEFEJEZETT!

~ 12 ~

  Draco felszisszent, amikor a boszorkányfű-kivonatba mártott vattapamacs a feldagadt szájához ért, és a gyógyszer a sebbe mart – ez persze kicsit sem érdekelte Madam Pomfreyt. Szinte levegőt sem vett, folyamatosan szapulta őket.

– Az ember azt gondolná, hogy maguknak már van egy kis eszük is az üres fejükben, és nem verekszenek össze minden apróságon, mint a gyerekek, de nem! Nincs egy csepp eszük sem...

Draco nem mondott semmit, csak hagyta, hogy a javasasszony ellássa a kisebb sebeit, majd a boszorkány átvonult a paraván másik oldalára, ahol Ron feküdt. Dracót nem kis megelégedéssel töltötte el, hogy a Weasley fiúnak a monoklijai mellett egy bordája is megrepedt. Pomfrey bájitalt hozott neki, aminek a lehajtása után úgy köhögött, mintha savat itattak volna vele. Draco le merte volna fogadni, hogy Pótcsont-rapid volt.

– ...A minap is két negyedévest hoztak be, akik összevesztek valami ostobaságon, és egymás torkának ugrottak. Az egyiknek eltört a karja, a másikat meg majdnem megfojtották! Azt hittem, ezt a pár hónapot megúszom ennyivel, de nem! – mondta tovább a magáét a javasasszony.

Pomfrey hamarosan elhagyta a helységet, de meghagyta nekik, hogy tartsák távol magukat egymástól.

Draco egyszer csak, minden különösebb előjel nélkül felnevetett, de a seb a száján szétnyílt ettől a mozdulattól, ezért kénytelen volt gyorsan lenyugodni.

– Mi van, mit röhögsz? – mordult rá Ron.

– Csak most jöttem rá, hogy a negyedévesek is jobban bunyóznak nálunk – mondta könnyeit törölgetve. – Merlinre, mi csak három monoklit, egy felrepedt szájat meg egy repedt bordát tudunk felmutatni, ők meg minimum egy kartörést és egy fojtást. Iszonyat szánalmasak vagyunk, Weasley.

– Tudod, mi lenne még ennél is cikisebb? – kérdezte Ron. Draco kíváncsian hallgatta. – Ha kiderülne, hogy hugrabugosok.
Draco ismét felnevetett, és ezúttal Ron is csatlakozott hozzá.

– Végül is... én semmit nem hallottam erről a klubhelyiségben... – jegyezte meg a Weasley fiú.

– Én se...

– Nem kizárt, amilyen időket élünk. Mostanában barátok fordulnak egymás ellen és ellenségek bújnak össze... a hugrabugosok megvadulnak, a mardekárosok pedig megszelídülnek – nevetett fel keserűen.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Draco, a hangjában már nyoma sem volt a vidámságnak. – Ha olyan szelíd lennék, nem kezdeményeztem volna verekedést.

– Hermione épp azt bizonygatta, hogy más vagy, mint rég.

– Igazat mondott. Más vagyok. De nem mindenben. Például téged még mindig nem csíplek.

– Na igen, az érzés kölcsönös – motyogta Ron. – Mondjuk, nekem több okom van utálni téged. Elvetted tőlem Hermionét.

– Ő nem egy értéktárgy, amit csak úgy ellophatok tőled – vágta rá Draco. – Önálló egyéniség, azt csinál, amit akar. Azt hiszem, pontosan ezért a beszólásodért nem kaphattad volna meg őt soha, még akkor sem, ha én a közelébe sem megyek.

– Akármennyire is hihetetlennek tűnik, törődtem vele.

– Tudom.

– Nem bírom elviselni a tudatot, hogy veled... – A hangja ezen a ponton elcsuklott. – Tudom, hogy csak szórakozol vele, Malfoy. Engem nem versz át. Hermione nagyon okos, de naiv. Azt lát, amit látni akar.

– Ezzel tisztában vagyok. Gonosznak akart látni, és elég nehéz volt meggyőznöm a szándékaim tisztességességéről. Azt mondtad, törődtél vele. Én viszont szerettem. És most is szeretem, jobban, mint valaha.

Egy végtelennek tűnő percig mindketten hallgattak.

– Ígérj meg valamit, Malfoy – szólalt meg végül Ron.

– Mit?

– Hogy boldoggá teszed. – Ron kihajolt a paraván mögül, hogy Draco szürke szemeibe nézhessen.

– Megígérem – bólintott komolyan Draco.

– Ha bántod, vagy fájdalmat okozol neki bármilyen módon, én esküszöm, hogy kiheréllek – fenyegette meg.

Draco beleegyezően bólintott.

– Potterék tudják? – kérdezte.

– Azt hiszem, Hermione elmondta nekik a dolgot, amíg mi itt gyógykezelésben részesülhettünk.

– Vele is ki kell majd állnom? – nyögte Draco.

– Harryt ismerve? Igen. De hogy Hermione hagyná-e? Abszolút kizárt.

Draco megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Nem is vagy olyan idióta, mint gondoltam.

– Nem is vagy olyan aljas rohadék, mint gondoltam – viszonozta a „bókot" Ron.

Madam Pomfrey szerencsére nem tartotta benn őket éjszakára, és aznapra igazolta nekik az összes hiányzásukat. Draco úgy érezte, hogy már-már megérte megszerezni azt a monoklit, meg azt a kis sebet. Hermione keresésére indult – rutinosan a könyvtár felé vette az irányt – hogy elmondja neki, úgy tűnik, elásták a csatabárdot Ronnal. Hermione azonban cseppet sem tűnt boldognak, amikor meglátta.

– Úgy látom, nem öltétek meg egymást – jegyezte meg kimérten, és maga elé szorította a könyvét.

– Még meg is beszéltük a dolgokat – felelte Draco mosolyogva.

– Tényleg? – csodálkozott a lány. – Ronnal? Mármint... Ronnal?

– Igen! – Draco megtántorodott, ahogy Hermione a nyakába vetette magát, és furcsa, csukló-fuldokló hangon felzokogott.

– Olyan hülye vagy – mondta a vállának. – Miért kellett összeverekedned vele?

– Bántott – mutatott rá egyszerűen. – Nem védhettelek meg Pitontól bájitaltanon, az egész csoport szeme láttára, de akkor, ott, megtehettem. És ne mondd, hogy nem örültél, amikor megjelentem!

– Nem mondom – biccentett Hermione, és kissé elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen. – Innentől kezdve nincs több titok.
– Nincs több titok – egyezett bele Draco boldogan. – Akkor most nem haragszol meg rám, ha megcsókollak?

– Akkor fogok megharagudni, ha nem teszed – suttogta Hermione, és már csókolta is Dracót, kiéhezetten és mohón, mintha száz éve nem látta volna.

– Khm khm – hallották a köhögést a hátuk mögül. Hermione nagy nehezen elszakította magát a fiútól, és a hang irányába fordult. Ron állt a folyosó végén.

– Ron!

– Hermione – biccentett a griffendéles fiú.

– A lehető legrosszabbkor, Weasley, komolyan, érzéked van hozzá, hogy hol nem kellene lenned éppen – morogta Draco.

– Mielőtt még leteperitek egymást, csak szólok, hogy Harry beszélni akar veletek – vetette oda Ron, és elsomfordált.

– Potter? Mi vagyok én, valami kutya, hogy ugráljak neki? – háborodott fel.

– Hagyd már, Draco – igyekezett csitítani a lány.

– Mégis mit gondol, ki a frász ő? Valamiféle királyként tekintetek rá, hogy csak úgy hívathatja az embereket magához?

– Dehogyis – rázta meg a fejét Hermione. – Csak beszélni akar velünk. Légy kedves!

– Kedves leszek, ha ő is. – Draco néha éppen olyan durcás képet vágott, mint egy hatéves, Hermione pedig nem tehetett mást, mint hogy megvárta, amíg elmúlik a dacossága.

A hetedik emeletre felmászva a Kövér Dáma portréja előtt a még hetedévben is feledékeny Neville-be botlottak.

– Már megint elfelejtetted a jelszót? – kérdezte szomorúan Hermione. Neville-t azonban a jelszónál most sokkal jobban érdekelte Draco, aki totál természetesen ácsorgott a lány mögött, és várta, hogy beengedjék.

– Hát ő? – kérdezte Neville.

– Nyugi, velem van – legyintett Hermione, és bemondta a jelszót.

– Nem jöhet be! – ellenkezett vadul a fiú. – Mardekáros!

– Állítsd magad takarékra, Longbottom! – dörrent rá Draco. Neville felnyikkantott, mint a kutya, akinek a lábára léptek, és beiszkolt a portrélyukon. – Jézusom, ti mindig így kúsztok be ide, mint holmi vakondok?

– Igen – felelte egyszerűen Hermione, és bemászott a klubhelyiségbe. – Na, mi lesz már? Gyere!

Draco nagy nehezen rávette magát a négykézláb járásra, és követte a lányt.

Harry Pottert látta meg elsőként. Az egyik fotelben ült, a kandalló mellett, és őket bámulta. Mellette Ron állt, Ginny pedig félig a karfára ült.

– Sziasztok – köszönt nekik Draco a tőle telhető legbarátságosabb hangon.

– Üljetek le – kérte Harry, és a szomszédos kanapéra mutatott. Dracóban megint felforrt a vér az utasítgatást hallva, de a nyelvére harapott, és engedelmeskedett.

Egy percig csöndben nézték egymást, aztán végül Harry szólalt meg:

– Hát igazad volt, Ginny.

– Én mondtam. – A vörös hajú lány felettébb önelégültnek tűnt.

– Mégis mit? – kérdezett vissza Draco.

– Hogy együtt vagytok. Nem akartam elhinni neki, azt hittem, csak a romantikus énje megint elhatalmasodott benne, és kerítőnőt játszik, de most már én is látom.

– Elmondtad Ginnynek, nekem meg nem? – háborgott Ron, és vádlón meredt Hermionéra.

– Nem! – vágta rá a lány.

– De! – bólintott Ginny kuncogva.

– Egy fenéket! Nem mondtam senkinek semmit – védekezett Hermione.

– Hát nem emlékszel? Aznap este, amikor visszajöttetek Svájcból, láttam rajtad, hogy valami megváltozott, és faggatni kezdtelek. Erre elmesélted a történetet, de én kinevettelek. Aztán elkezdtem gondolkozni a dolgon, és rájöttem, hogy korántsem olyan lehetetlen vállalkozás ez, mint ahogy azt elsőre hinné az ember. Elkezdtelek figyelni titeket, és elkaptam néha egy-egy pillantást...

Ginny nevetett, Hermione pedig pipacspiros arcszínt öltött.

– Szóval elmondtam Harrynek.

– Szó szerint így: Te, szerintem Hermione és Malfoy között van valami. – Harry úgy vigyorgott, mint akinek elmentek otthonról. – Én meg először csak röhögtem rajta, de aztán valahogy, már nem is tudom, hogy, de meggyőzött...

– Várjunk, várjunk! Ti ketten mindvégig tudtátok? – kérdezte döbbenten Draco.

– És nekem nem szóltatok? – háborgott Ron.

– Nos, mondjuk úgy, erősen sejtettük. És nem, Ron nem szóltunk, mert hát, lássuk be, egyikünk szavának sem hittél volna, igaz?

Ron hallgatása egyben a beleegyezése is volt.

– Erről ennyit – mosolygott Ginny.

– Akkor... nem bánjátok? – Hermione mintha megérezte volna, hogy Draco épp kikelne magából, hogy neki holmi griffendélesektől kell engedélyt kérnie, de a lány megfogta a kezét, és ez lefoglalta annyira, hogy elfelejtse, mit is akart mondani.

– Viccelsz? Semmi jogunk nincs ítélkezni feletted – rázta meg a fejét Harry. – Te vagy a legokosabb közülünk, és különben is, ez a te életed, a te döntéseid. Ha azt mondod, boldog vagy Dracóval, akkor mi örülünk neki.

– Nem igaz, Ron? – kérdezte Ginny cseppet sem direkten.

– De, de – motyogta kényszeredetten.

– Ha azt mondanád, hogy Pitonba vagy szerelmes, akkor is szeretnénk.

– Beszélj csak a magad nevében – röhögött fel Ron. – Én speciel a Szent Mungóba küldeném kivizsgálásra.

– Én is, de szeretettel – hangsúlyozta Harry, majd mind az öten felnevettek.

– Nyugi, nem fogom ezt mondani – nyugtatta meg a társaságot Hermione.

– Akkor... minden oké? – kérdezte megkönnyebbülten Draco.

– Persze! Mit hittél, hogy majd kerékbe törünk? – kacarászott Ginny.

– De csak a miheztartás végett: ha bármi rosszat hallunk felőled...

– Weasley már kilátásba helyezte a kasztrálásomat, Potter – vágott a szavába Draco.

– Tényleg? Ügyes kislány – vigyorgott Harry a barátnőjére, majd megcsókolta.

– Nem ő, én! – mutatott a saját mellkasára Ron, nem kicsit sértetten.

– Ó? Nem bánod, ha te nem kapsz puszit? – kérdezte Harry.

– Már épp kérni akartam, hogy kímélj meg tőle.

Draco csak akkor érezte a szívét nyomasztó mázsás kő súlyát, amikor az már leesett róla. Olyan jó érzés volt végre őszintének lenni a világgal, hogy egy pillanatra minden gondját-baját elfelejtette. Sőt, még azt is megállapította magában, hogy a griffendélesek nem is olyan elviselhetetlenül hőskomplexusosak, mint amilyennek hitte őket. Jó, Potter tényleg az volt egy kicsit, de Draco elnézte neki.

A nyár (és vele együtt a RAVASZ vizsgák) rohamosan közeledtek. Bár Draco úgy tervezte, hogy a lehető legmagasabbról letojja az egészet, Hermione tanulási megszállottsága kezdett átragadni rá, és pár nap múlva már ő is reggeltől estig a könyvei fölött görnyedt.

– Tök feleslegesen strapáljátok magatokat, srácok – nyögte Ron, és hátradőlt a székében. – Mindenki tudja, hogy zsenik vagytok. Csak rátok néznek, és befirkantják a K-t a nevetek mellé.

Draco magában persze szívesen igazat adott a vörös fiúnak, de az egész nem ért meg egy veszekedést Hermionéval, akinek az idegei napról napra megtépázottabbak lettek. Most is rárivallt Ronra, hogy fogja be, és tanuljon.

Hosszú, átmagolt éjszakák után végre elérkezett a vizsgák hete. Draco majdnem felkacagott, amikor meglátta az írásbeli feladatsort. Mosolyogva látott munkához, és már előre örült a kiváló osztályzatainak.

– Hogy ment? – kérdezte Hermionét, miután kiléptek a nagyteremből.

– Egész jól – felelte a lány.

– Ne szerénykedj! Sima ügy volt.

– Szerintem elrontottam a Dwark-féle koboldlázadás évszámait...

– Dehogy rontottad el! Mit írtál?

– Ezerkettőszázkilencvenöttől ezerháromszáznégyig.

– Korrekt – bólintott Draco. – Kiválót kapsz, meglátod. Lehet, hogy ki se nyitják a füzeted.

– Na, azt aztán nagyon bánnám! Annyit írtam a hat per bé feladathoz, hogy kitört a pennám hegye – nevetett a lány, és megfogta Draco kezét. A fiún jóleső borzongás futott végig, miközben magához húzta, és megcsókolta a lányt.

– Menjünk ki a parkba! Szép az idő – javasolta Draco.

– Tanulnunk kéne az átváltoztatástan...

– Hagyd már! – fojtotta belé a szót a fiú, és a kezénél fogva kihúzta a napsütésbe.

A tó partjára telepedtek. Draco Hermione ölébe hajtotta a fejét, és élvezte, hogy a lány ujjai a haját cirógatják, akár egy macska. Ginny és Harry hamarosan csatlakoztak hozzájuk, és összeborulva bámulták az óriáspolip pancsolását.

– Olyan undorítóan boldogok vagytok – jegyezte meg mögülük fintorogva Ron.

Mind a négyen eleresztették a fülük mellett a megjegyzést, és látszólag nem zavartatták magukat Ron jelenlétében sem.

Draco behunyta a szemét. A szél lágyan fújt, a Tiltott Rengeteg fái halkan susogtak, a nap pedig melegen sütött. Hermone lába a nyaka alatt, az ujjai a hajában, az ajkai a homlokán... egy pillanatra minden tökéletes volt.

De csak egy pillanatra.

– Nézzétek! – szólalt meg Ron. Draco nagy nehezen rávette magát, hogy felemelje a fejét, és a mutatott irányba nézett. Az egyik közeli fán egy szép fülesbagoly ült, és a csőrével a kérgén kopogott.

– Kinek a madara ez? – kérdezte Hermione.

– Az enyém – állt fel Draco, hogy magához hívja a baglyát.

– Honnan tudta, hogy itt vagy? – álmélkodott Harry.

– Nem csak neked van okos madarad, Potter.

A szőke fiú kitartotta a karját, mire a madár helyet foglalt a rajta. Draco kioldotta a szalagot, amivel a levelet a lábához kötözték, és feltépte a díszes pecsétet.

– Bassza meg! – káromkodta el magát olvasás közben.

– Mi az? – kérdezte Hermione sápadtan.

– Vacsorameghívás – nyögte Draco. – Hermione, kérlek, előre is bocsásd meg, amit majd el kell viselned a szüleimtől!