t h e Beauty of Summer

- 6. F E J E Z E T -

"Még akkor is kedvellek, amikor

 minden erőmmel azon vagyok, 

hogy ne kedveljelek."

Rachel Gibson 

Az előző részekből:

„A keze kisimít egy zabolátlan szőke tincset az arcomból, és kezét, hozzám hasonlóan a nyakamon pihenteti. Szinte reszketek belülről. Mindennél jobban vágyom a csókjára. De nem lehet.

- Tudod, hogy nem tehetjük... - suttogom neki, és a szívem törik össze ettől a nyavalyás szótól.

.....

Aiden pillantása rám téved, és már át is szelte a kettőnk között lévő távolságot. A következő dolog amit fel tudok fogni, hogy szája az enyémre tapad. Erősen, és vágyakozva csókol. Kezét a nyakamon nyugtatja, ahol Noah is tette pár nappal ezelőtt.

.....

- Nem mindegy? Tegnap előtt én csókoltalak meg. – rántja meg a vállát, mire a kezem automatikusan lendül, és Noah arcára csattan. Kikerekedett szemekkel néz rám.

- Ezt azért kapod, hogy megtanuld nem vagyok egyikőtök tulajdona sem, főleg nem az akit a szükségleteitek kielégítésére tartanak fent.

*****

Egy csapásra minden megváltozott. Vagy mondjam inkább, hogy egy ártatlan este után?

Két hét telt el a strandos események után, és a történések egy ponton teljesen lelassultak, szinte megálltak. Azonban egy ponton, hihetetlenül felgyorsultak.

Miután akkor este hazajöttünk a strandról, nem voltam hajlandó Noahval vagy akár Aidennel egy kocsiba ülni, érthető okok miatt. Az sem volt enyhítő körülmény, hogy a társaságból csak Noah, Hunter és én maradtunk színjózanok. Miután együttes erővel betuszkoltuk a kilengő magatartású fiatalokat Aiden kocsijába, addig Harper elaludt a parton, úgy kellett érte visszamenni. Miután ő is biztonságos körülmények között aludta Hunter hátsó ülésén az igazak álmát, én helyet foglaltam az anyósülésen és egészen hazáig beszélgettem Hunterrel, és be kell valljam, tényleg rendes srác. Elmondta a véleményét a mai eseményekről, és megdicsért, mert lekevertem egyet Noahnak, és remélte tanul belőle. Ezt én is őszintén reméltem. Amint haza értünk Noah még egyszer megpróbált velem beszélni, de én hajthatatlan voltam, és az arcába vágtam az ajtót. A másik oldalról csak egy gúnyos nevetés hangzott fel, mire én a hajamba túrva, sírtam el magam. Már nem érdekelt ki hallja meg, és ki nem. Tettem rá, hogy Noah is hallja, és elhord minden sírós ribinek. Nem érdekelt.

De az érzések, mintha lábnyomok lettek volna a szívem lepusztult sivatagjában , és egyre csak mélyebbre és mélyebbre rántottak. Egy részem gyűlölte Noaht azért amit velem tett. Viszont egy másik részem nem tudta mi az a különös érzés, ami a kettőnk kapcsolatát körbelengi. Ezért is gyűlöltem. Gyűlöltem mert annyira tökéletes lenne, mint senki más, ha a józan esze néha a helyén maradna. Gyűlöltem, mert mellette szabadnak, és elevennek éreztem magam. Gyűlöltem, mert rekordidő alatt mozgatott meg bennem olyan érzéseket, amiket eddig még nem is ismertem. Gyűlöltem, hogy mindezek ellenére vágytam rá. Rá, a társaságára, a csókjára. Gyűlöltem magam emiatt.

Aznap este álomba sírtam magam és csak az a négy szó lengte körül az elmémet, mielőtt minden jónak vége szakadt. Tudod, hogy nem tehetjük. Az én szavaim voltak. Az én kibaszott szavaim, amiket úgy visszaszívtam volna, és megcsókoltam volna Noaht, akkor, ott, utoljára. De ez itt mind valóság, megtörtént események láncolata, amelyben a testemet csak egy tétlen bábnak éreztem, miközben a szívem majd szétszakadt a kételyekben.