Some Scars Can Heal {H.S.} FORDÍTÁS

Kilencedik rész-Harry

A filozófia házim közepén jártam amikor hívott. A telefonom arccal felfele volt az íróasztalomon,amin dolgoztam és majdnem a székemből is kiugrottam mikor rezegni kezdett. A szobám nagyon csendes volt. Még zenét se kapcsoltam-ezért lepett meg a zaj.

Ahogy megláttam a nevét,az arcomon óriási mosoly terjedt szét-nem tudtam visszatartani. Valami róla boldoggá tett. Ő tett boldoggá. Sok minden volt,amit még mindig meg kellett tanulnom róla,és minden alkalommal mikor azt hittem eljutottam valameddig,ő csavart rajta egyet;de különleges volt,melegséget éreztem.

Lelkesen megragadtam a telefonom és a ceruzámat lényegében az asztalra dobtam,mivel ez volt a leglényegtelenebb dolog. Próbáltam uralkodni az izgalmamon,hogy válaszoljak,de ez végül is nem sikerült.

- Hello,Adelaine - vigyorogtam magamon.

Halkan nevetett. - Sz-Szia,Harry.

Elmosolyodtam azon,hogy milyen aranyos mikor ideges. - Hogy telt az estéd?

- Rendben,nem igazán csináltam mást,mint néhány házi feladatot.

- Mikor dolgozol? - emlékeztettem,hogy mondta,ötödikeseket korrepetál.

- Öhm,szerdánként és csütörtökönként,aztán néha hétfőnként,attól függ,hogy az egyik gyereknek mikor van focija.

- Pedagógus szeretnél lenni?

Aprót nevetett. - Igen,nagyon szeretek segíteni az embereknek.

- Nagyon édes lány vagy,tudod? - emeltem meg a szemöldököm.

Semmit sem mondott,csak egy mélyet sóhajtott.

- Addie?

- Igen?

Vártam,gondolkoztam milyen módon tudnám megnevettetni. - Je m'appele Adelaine. Savez-vous? Écoutez. Cheveux bruns,les yeux bleus. Et je suis une danseuse. Ne m'appelez pas,par mon nom. La raison est: c'est trop long. Vous pouvez m'appelez Lainey! Oui,vous pouvez m'appelez Lainey! (Az én nevem Adelaine. Tudtad? Figyelj. Barna haj,kék szem. És táncos vagyok. Ne hívj a nevemen. Az ok:túl hosszú. Hívhatsz Laineynek. Ja,hívhatsz Laineynek.)

Miután befejeztem vihogott. Örültem,hogy ilyen boldognak hallhatom,de dühös is voltam,hogy nem voltam ott,hogy lássam a mosolyát. Amióta először találkoztunk,még nem láttam igazán mosolyogni. A fejemben elképzeltem milyen is lehet. A szemei világosak,az ajkai elnyúltak,és a gödröcskéi elmélyedtek. Addie gyönyörű volt.

- Nem hiszem el,hogy tényleg elénekelted ezt az egész osztály előtt - kuncogta.

- Imádtad - vigyorogtam önelégülten.

- Csak mert valószínűleg ez volt az egyetlen ok,hogy jó jegyet kaptunk.

Hangosan nevettem. - Nagyon igaz. Úgy értem,nem sértés Addie, remekül csináltad,de néha csak laza voltál és megszakítottad a dalt.

- Igazad van,ha tudnék énekelni,csinálnám. Ezt inkább a profira hagynám.

- Rám?

- Hát persze,ki másra?

- Másik verset is kellene írnom?

- Nem!

Egy órán keresztül nevettünk és beszélgettünk. Több mindent megtudtunk egymásról-vagyis ő rólam. Bár rájöttem,hogy az előző évben a YMCA nyári táborában dolgozott,mint speciális igényű tanácsadó. Csak egy résztvevője volt egész végig,mert a kicsi fiú,Connor,mindenki mást visszautasított. Jellemzően a speciális igényű tanácsadónak kell lennie egy elsődleges résztvevőjének a nyáron,de nem kell minden egyes héten együtt lenniük. Connor volt Addie táborozója és ő gyorsan hozzánőtt,ezért egyik hétfőn mikor tanult,nem kellett volna vele lennie,de volt egy összeomlása és addig nem ment sehova,amíg nem látta őt.