Revenge [Bosszú] - Mitch Rapp fanfiction (HUN)

12.

A hotelben volt időnk át beszélni mindent, hogyan fog zajlani ez az egész.

- Szóval akkor csak úgy be rontunk oda és ki nyírunk mindenkit? - kérdeztem.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne. - nevetett Mitch. - először is biztosra kell mennünk, hogy valóban ott vannak, aztán pedig apránként kell őket kiiktatni.

- Hosszabb tortúra lesz akkor mint gondoltam. - sóhajtottam fel.

- Nem lesz egyszerű, óvatosnak kell lennünk.

- Tudom, tudom, mindig el mondod. Nem kell aggódnod. - mosolyogtam rá a cuccok között matatva.

- Akkor mindjárt indulunk és szét nézünk arra felé.

- Nem mehetnénk el előbb enni valamit? Farkas éhes vagyok. - kérleltem.

- Nem kockáztathatjuk hogy meglássanak, nem tudjuk mennyi embere van Sanders-nek és hogy nem figyelnek-e minket.

- Mitch... meg védtem magunkat menekülés közben is, és különben is itt vagy te is, vannak fegyvereink, akkor miért nem kapcsolódhatnánk ki egy pár órára? - néztem rá boci szemekkel.

- Igazad van ránk fér egy kis lazítás. - egyezett bele nagy nehezen.

Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk valamerre kajálni aztán pedig megiszunk valamit. Persze Mitch váltig állította, hogy ő nem az a szórakozós típus de én bíztam benne, hogy jól fogja érezni magát. A fegyvereket mindketten magunkkal vittük.

Taxival mentünk és első állomásként egy aranyos kis étteremnél álltunk meg. Csak egy fiatal pár és egy család vacsorázott bent. Így hát nem volt mitől félnünk. Bementünk és egy ajtótól távol eső asztalhoz ültünk le. A hely kicsit retró érzetet keltett, a lámpák, az asztalterítő és a tapéta is. Mintha csak a 70-es évek filmjeiben lettünk volna. A pincér máris rohant az étlappal és miután rendeltünk 2 pohár vörösbort el is viharzott sebesen, magunkra hagyva minket hogy dönthessünk arról, hogy mit szeretnénk enni. Én valami csirkét rendeltem, nem tudtam kiejteni a nevét de ha csirke akkor csak jó lehet. Mitch pedig valami tésztát kért magának de a nevét nem jegyeztem meg. Hamarosan megérkezett a kaja amit rendeltünk, és neki álltunk enni, bár nálam ez olyan volt mint aki kb. 1 hete nem evett semmit.

- Szóval ha egy másik életben lennél, akkor hová mennél el ha bárhova lehetne? - kérdeztem tőle mire ő csak fel nevetett.

- Spanyolországba. Ott kellemes az idő és  mindig is szerettem volna oda eljutni. És te?

- Én Párizsba. Szeretnék egyszer felmenni az Eiffel toronyba és persze ha már a szerelem városa hátha ott rám találna a szerelem. - mosolyogtam rá.

- A szerelem nem csak Párizsban találhat rád, hanem bárhol a világon. Csak meg kell találnod azt a személyt akiben teljes mértékben megbízol és mellette boldognak érzed magad. - nézett rám gyönyörű barna szemeivel.

- Melletted is boldog vagyok és benned meg bízom. - mosolyogtam rá.

- Szóval most szerelmet vallasz nekem? - tekintetében láttam a meglepettséget.

- Dehogyis. - pirultam el teljesen.

- Mégis kipirultál hirtelen.

- Ne hozz zavarba Mitch. - nevettem.

Folytattuk az evést, de nem tudtam túltenni magam ezen a kérdésen. Nem akartam neki szerelmet vallani, de közben tudtam magamról hogy valamit érzek iránta, csak még én sem tudtam hová tenni, hogy mit. Azt meg hogy ő hogy érez irántam, csak ő tudhatta. Evés után fizettünk és a pincértől meg kérdeztem, hogy merre találunk olyan helyet, ahol lehet iszogatni persze nem egy kocsmát kerestünk mert nem szerettünk volna a sok alkohol mámoros alak között el vegyülni. A pincér ajánlott is egy jó kis helyen az utca végén azt mondta, gyalog csak 5 perc. Így hát gyalog indultunk el. Elég hűvös volt, kicsit vacogtam is és ráadásul az eső ismét elkezdett szemerkélni.
Oda felé úton szinte végig nevettünk egymáson. Elő jött a viccelődős énem, ami mostanában úgy tűnt kihalt belőlem.

- Tudod mit nem vagyok rámenős. - mondtam nevetve.

- De néha az vagy, nagyon is főleg mikor valamit nagyon el akarsz érni például mikor ruhát akartál venni, neked nem lehet nemet mondani úgyis valami indokot találsz rá hogy meggyőzz.

- Héé nem igaz. - böktem vállon.

- De totálisan igaz. - lökött meg egy kicsit.

Erre én vissza akartam lökni de elugrott előlem.

- Ne felejtsd el te tanítottál hogy meg védjem magam. - mutattam felé az ujjammal.

- De én erősebb vagyok. - és hirtelen megfogta az ujjam, majd a keze lejjebb csúszott így már az egész csuklóm a kezében volt.

Meg álltunk és egyszer a kezére, aztán pedig a szemébe néztem. Egyre feljebb és feljebb ment míg már a vállamon volt a keze. Közelebb rántott magához és csak mosolygott.

- Mondtam hogy erősebb vagyok. - suttogta és ajkunk csak pár centire volt egymástól.

- Így nem ér mert elterelted a figyelmem. - válaszoltam halkan.

Csak álltunk ott mozdulatlanul és néztük egymást. Az eső egyre jobban zuhogott, de mi nem mozdultunk. Vizes hajamat a fülem mögé igazította hosszú ujjával. Egyre közelebb hajolt, én csak becsuktam a szemem. Puhai ajkait az enyémet tapasztotta és csak hagytam. Majd egy pillanatra elhúzódott és ismét egymás szemébe néztünk. Nekem nem volt elég ennyi. Mindkét tenyerem az arcára helyeztem és már sokkal vadabbul és szenvedélyesebben csókoltam meg újra. Meg szűnt a külvilág, csak az a perc számított. Nem éreztem se fájdalmat, se szomorúságot. Abban a percben végtelenül boldog voltam. Mikor ajkai eltávolodtak az enyémtől, csak nézett rám és mosolygott.

- Erre a pillanatra vártam amióta először meg láttalak. - suttogta.

Annyira zavarban voltam. A szívem hevesen dobogott és az arcom pedig kipirult. Már tudtam, rájöttem egy pillanat alatt: beleszerettem. A romantikus pillanatot a telefon csengése szakította meg.

- Igen? - szólt a telefonba mély, komoly hangján. - megyünk.

- Mi történt? - kérdeztem miután letette a telefont.

- Újabb bomba robbant. - nézett rám ijedten és láttam ahogy kezei remegni kezdtek.

- Hol? - érdeklődtem már egyre ijedtebben.

- A hotelban, abban amelyikben meg szálltunk. - hangja egyre mélyebb volt.

- De hát miért pont ott? Ki lehetett ott a célpontjuk? - keltem ki magamból.

- Te Kath, te vagy a célpontjuk. Biztosan követhettek minket és azt hitték még ott vagyunk. - hadarta el gyorsan.

Alig fogtam fel. Ha nem jöttünk volna el vacsorázni, akkor már mindketten halottak lennénk. Mitch aggódó arckifejezése a frászt hozta rám.

- Tudod mit jelent ez Kath? - nézett rám hatalmas szemekkel. - sehol nem vagy biztonságban.

Amint kiejtette ezt a mondatot, egy lövés hangja hatolt át az esti csenden és betörte a hátunk mögött lévő kirakat hatalmas ablakát, amit fül süketítő sipolás követett ahogy a riasztó beindult. Mindketten le hajoltunk majd érkezett még egy lövés.

- Gyere gyorsan, mennünk kell. - kiabálta.

Próbált rántani maga után de nekem földbe gyökerezett a lábam és úgy éreztem nem tudok mozdulni sem. Pedig nem szabadott volna félnem. Erőt vettem magamon és belekapaszkodtam a kezébe és futottunk az életünkért.

Sziasztok!

Nem lett a legjobb rész, kicsit túl romantikus lett de a végén vissza tért az izgalom. ;)

És szeretném megköszönni nektek a kedves visszajelzéseiteket, el sem hiszem hogy ennyien olvassátok. Még egy hónapja sincs, hogy fel raktam az első részt és akkor még a 991. helyen volt a fanfiction kategóriában, most pedig a 415. helyen van jelen pillanatban. Nem hittem volna hogy ilyen népszerű lesz ez a történet, mondjuk én sosem a népszerűség miatt csináltam de ez akkor is nektek köszönhető :*

Hamarosan jön a folytatás, szép hétvégét :))