Revenge [Bosszú] - Mitch Rapp fanfiction (HUN)

6.

Reggel 6-kor ugyanúgy gyülekező volt a ház előtt. Ismét 5 kör futással kezdődött a nap. Hűvös volt a reggel de a futásnak köszönhetően gyorsan elmúlt a libabőr amit a csípős levegő okozott. Futás után ettünk ittunk megint, most balhé nélkül, szerintem a fiúk tanultak az előző napi incidensből Aztán pedig várt ránk egy fekete autó. Én bepattantam az anyós ülésre Mitch mellé, a fiúk pedig hátul tömörültek össze.

- Ma elviszlek benneteket a lőtérre. Persze először csak segítséggel lőhettek, aztán ha már jobban megy utána egyedül is meg próbálhatjátok. - mondta. - Bízom benne hogy lesznek akiknek nem kell sokáig segítenem mert bele jönnek gyorsan. - mosolygott rám.

Vissza mosolyogtam, persze nem értettem miért pont rám gondol, hiszem életemben nem fogtam még fegyvert a kezemben.
Hamarosan egy nagy gyár épülethez érkeztünk, kiszálltunk, bementünk és már várt ránk 4 mellényes fickó. Köszöntek mindannyian majd elindultunk egy folyosón, aminek a végén egy hatalmas lőtér volt cél táblákkal. Oda voltak készítve különböző nagyságú fegyverek és védő szemüvegek. Görcsbe rándult a gyomrom, most értettem meg igazán hogy mennyire komoly is ez az egész.
A fiúk kezdték sorba egyesével, Mitch elmondta nekik milyen helyzetből tudnak pontosan célozni. Aztán én következtem. Odaléptem az asztalhoz amin a ki voltak készítve a fegyverek. Először fel vettem a szemüveget aztán a kezembe vettem a fegyvert. Remegett a kezem ahogy felemeltem a célpont felé. Hirtelen egy meleg érintést éreztem a csuklómon.

- Nyugodj meg, ne remegjen a kezed! Nem muszáj olyan feszesen tartanod a kezed, kicsit hajlíts a könyöködön és a vállad legyen egyenes, a bal kezeddel pedig támassz alá a fegyvernek. - mondta nyugodtan.

Persze én már egy cseppet sem voltam nyugodt főleg hogy a hátam mögött állt és éppenhogy nem suttogott olyan halkan mondta el ezeket és mellkasa pedig a hátamhoz ért. De aztán vettem egy mély levegőt, behunytam egy másodpercre a szemem és utána csak a célpontra koncentráltam. Magam elé képzeltem azt aki megölte a családomat és elsütöttem a pisztolyt a kezemben kétszer egymás után. Az egyik lövés pont a céltábla homlokába, a másik pedig a mellkasa közepébe talált. Csodálkozásom megnyílvánulásaként hatalmasra nyitottam a számat és nevetni kezdtem.

- Ez én voltam? - kérdeztem örömtelien Mitch-től.

- Igen, nagyon ügyes lövés volt, gratulálok csak így tovább. Fiúk újra! - mondta mintha nem is örült volna neki.

Aztán lelkesedésem alábbhagyott mikor esteledni kezdett én pedig egyre fáradtabb voltam. Persze nem minden lövésem lett olyan jó mint az első volt dehát igyekeztem. A végére már alig vártam, hogy letusolhassak és ágyba bújjak. Vissza felé a kocsiban csak néztem kifelé az ablakon, a fiúk hátul pedig már horkoltak kórusban.

- Nem is tudtam hogy ilyen fárasztó ez a lövészet. - jelentettem ki álmos hangon.

- Tudnék még ennél is fárasztóbb dolgokat is mutatni. - az ismét kétértelmű válaszra felkaptam a fejem.

- Például?

- Üldözés! Amikor órákon keresztül menekülsz valaki vagy valakik elől és hiába próbálsz elrejtőzni, mindig tovább kell menned. - mesélte teljes bele éléssel.

- Az is tényleg fárasztó lehet. - hajtottam le a fejem az autó ablakára. Onnantól már nem emlékeztem semmire sem.

Másnap reggel az ágyamban ébredtem, ugyanabban a ruhában, amiben tegnap voltam. Nem emlékeztem arra, hogyan kerültem a kocsiból az ágyamba, de volt egy sejtésem. Le sétáltam a konyhába és csináltam magamnak egy kávét. Olyan 5 óra körül lehetett, ami meg nyugvás volt számomra mert még volt egy órám 6-ig. Kiöntöttem a forró kávét egy bögrébe és kisétáltam a teraszra a ház elé. Mitch állt kint, a tető tartó oszlopának támaszkodva szintén kávéval a kezében. Oda sétáltam hozzá.