A gonosz szerelme (Loki fanfiction) SZÜNETEL

First

Futok. Valami kerget. Valami el akar kapni. A lábaim gyorsan teszem egymás után, az előttem lévő tájat csak felületesen figyelem meg, annyira, hogy tudjam hol nincs gyökér amibe elessek. Érzem ahogy egyre közelebb kerül hozzám.
- Miért menekülsz? Egyszer úgy is elkaplak. - hallom még a hangját, mely olyan hátborzongatóan csenget, hogy lefagytam egy pillanatra. Ezt kihasználva megfogja a karomat ami teljesen lebénultam. Torkomat kétségbeesett sikoly hagyja el.

--------

Csapzottan és hevesen lélegezve ébredtem fel. Mióta betöltöttem a 180. élet évemet, ami midgardi évben 18-at jelent, egyre több rémálom gyötör. Sok esetben háborúkról, de van, hogy halott emberek szellemei kisértenek. De ilyen még nem volt. Vellőt rázzó félelem kerített hatalmába ahogy újra eszembe jutott az álom. Megráztam a fejem és reménykedtem sikerül kiűzzem ezt az irracionális álmot az elmémből.
- Hercegnő! Hallottam, hogy felébredt - jött be Reiya mire kissé szúrosan pillantottam rá. Utáltam ha előveszi ezt a királyi etiketet és így szólít. Mégis hiába róttam fel ezerszer neki, mint ha meg se hallotta volna.
- Elmondtam mi a véleményem a megnevezésről - közöltem talán a szokottnál kissé durvábban. Reiya zavartan lehajtotta a fejét. Édes copfja, ami miatt hasonlított egy 10 évesre, fekete fürtökben terült el a vállán, arca elkomorult. Úgy nézett ki,  mint egy kislány akit csínytevésen értek. Halványan elmosolyodtam. Emiatt nem tudtam rá soha haragudni.
- Elnézést. De tudja a hercegnő is, hogy így kell szólítanom. - mentegetőzött mire leintettem.
- Semmi baj. De kérlek legközelebb próbáld a nevem kimondani. A rendeset. - tettem hozzá mielőtt újra hercegnőzni kezdett volna. Engedelmesen összecsukta a száját. Beletúrtam a hajamba. Úgy éreztem, mint ha elfelejtettem volna valamit. De mit?
- Reiya. Nem tudod mit felejtettem el? - kérdeztem a szolgáló és egyben barátnőmre pillantva. Felnevetett.
- A hercegnőnek Asgardra kell mennie még mielőtt a Nap eléri a delet. - felelte mire homlokon csaptam magam. Adta isten, szidkozodtam miközben kipattantam.
- Kérlek. Hozd el a tegnap kiválasztott ruhám. Addig felfrissítem a kinézetem. - kértem a fürdőbe sietve, de a válaszát már nem hallottam. A tusoló alá álltam és végig sikálltam alaposan a testemet.  Csak nem állíthat oda Diptomn leendő királynője koszosan! Miután megvolt egy szett fehérneműbe kimentem. Reiya már bent volt, kezében az indulásra való ruhámmal és cípővel. Azt elfelejtettem említeni, hogy Diptomn királyság félig harcos népség. Ha nem kell akkor nem harcolunk, de mindig készen állunk a háborúra. Felvettem Reiya segítségével a ruhát. A lány amíg a hajam fonta a tükörképemet néztem. Elvigyorodtam. Fekete bőrruha tapadt hófehér bőrömre, deréktól lefelé szoknyába torkollot amit egy vastagabb öv tartott meg. Az oldalára egy kis erszény volt erősítve melyben rejtőzött egy kisebb tőr amitől soha nem szoktam megválni. Még a 12. születésnapomra kaptam apától. Azt mondta az anyáé volt. Mikor ránéztem sokszor erőt merítettem a tőr fényes felületéről. Sok mindenki azt hiszi a diptomniak kegyetlen, zsarnok és szívtelen népség. Igaz ami igaz, rengetegszer csalunk és hazudunk, de egyetlen dolog ami miatt elkötelezettek vagyunk. A szeretteink. Miattuk az életünket is adnánk. De ezt soha nem mutatjuk egy kívülállónak.

----------

Miután Reiya kész lett a hajammal meghagytam neki, hogy szóljon a lovásznak hamarosan indulunk. A trónterem felé igyekeztem ahol Atyám nonstop szokott lenni. Minden hazugság nélkül ezt mondom. Egy éjjel, még 163 évesen, ami 16 midgardi évben számolva, a trónterembe settenkedtem valami csínyt készíteni, de balszerencsémre ott volt Atyám is aki rendesen leszidott, hogy miért nem alszok. Majd megdícsért az ötletemért. Nem vagyunk mi rosszak, csak rosszul megítélve. Kitártam a hatalmas feketére festett tölgyfa ajtót.
- Atyám - hajoltam meg futólag. Döbbenten nézett rám, mint ha nem is diptomni hanem szellem lennék.
- Édes lányom, te mit keresel még itt? Nem Asgardon kéne lenned? - kérdezte meglepetten. Csintalanul elmosolyodtam.
- Ugyan, Atyám. Nem diptomni lennék ha pontos időre állítanék oda. - feleltem mire válaszul egy öblös, mély nevetést kaptam.
- Ez az lányom. De eredj. Ne maradj le sok mindenről. - intett. Újra meghajoltam és kisiettem a trónteremből.

------

Mikor Asgardra érkeztem hunyorítanom kellett, hogy lássak is valamit. El is felejtettem milyen kibaszott fényes is itt minden. A fejemre húztam a csuklyát, hogy a pereme adjon egy kis árnyékot. A kapuőr, Heimdall, üdvözölt minket és elmondta hova kell mennünk. Hálásan megköszöntem, talán egy kis iróniával egyetemben, majd elindultunk Reiyaval a palota irányába. Csak őt hoztam magammal, nem igazán éreztem, hogy több diptomnit is kellene. Végig vágtattunk a Szivárványhídon és a kapu elé érve egy katona állt ott. Köszöntött, majd elkérte a lovakat. Mielőtt oda adtam volna neki a kantárt, megfenyegettem, ha történik valami a két jószággal a hajánál fogva lógatom le a Bifrösztről. Látszólag hatott a fenyegetés, amit komolyan is mondtam, elsietett a lovakkal. Önelégült fejjel indultunk be, hogy megkeressük a tróntermet. Csizmám hangos kopogással jelezte jöttünket, mire egy katona sietett elénk.
- Sasha hercegnő - hajolt meg - kérem kövessen.
Biccentettem és utána mentünk. A mellettem lévő lány ámulva nézte az asgardi festményeket - amelyeket titokban én is csodáltam tekintve, hogy a művészet mindig is közel állt a szívemhez, de ezt nem gyakorolhattam -, miközben a gyűlés helyszínére siettünk. A katona megállt egy hatalmas vasajtó előtt. Talán 3 méter magas is lehetett mégis azon csodálkoztam, hogy az ahhoz képest kicsi katona milyen nagy erővel nyitotta ki. A bent lévők felénk kapták a fejüket.
- Sasha hercegnő Diptomn királyságból! - hallatszott mellőlem egy ordítás mire csak gúnyosan elvigyorodtam. A kilenc világból azt hittem mindenki itt van, de sehol se láttam "bizalmasaink" arcát. Jötünheim nem jött? Biztos késik. Nyugtattam magam és a helyemre ültem. Reiya a hátam mögé állt, alig láthatóan félt itt lenni.
- Végre a Diptomni hölgy is megérkezett. Üdvözöljük köreinkben! - hallottam meg Odin hangját. Tapsvihar tört ki. Most gúnyolódnak?! Fújtatva tűrtem a hangos csattanásokat ami hamar el is halt. Odinra néztem. Meglepetten vettem észre, hogy a háta mögött egy fekete hajú, nyúrga és egy szőke testesebb férfi van. A fekete rám nézett, méregzöld szemei kérdőn meredtek felém. Álltam a tekintetét mindaddig míg egy mondat meg nem ütötte a fülem.
- Jötünheim nem érdemel bocsánatot! - szólalt fel Svartalheim helytartója. Gyilkos tekintettel fürkésztem.
- Miért nem?! Azért, mert ő nem nyalja ki Adgard fényesre sikált seggét?! - hangom élesen hasított a levegőbe. Döbbent csend maradt utána. Összefontam a karomat.
- Nem erről van szó, Sasha. Jötünheim egyre jobban elkanászosodik. Nem szívesen bocsátkozunk velük háborúba, hisz az utolsó velük folytatott harc se végződött virágzóan. - mondta Odin mély, undorítóan bölcselkedő hangján. Vicsorogva hordoztam végig a tekintetem ahol beleegyező arckifejezések hada fogadott.
- Asgardnak is van sok baklövése még se indít ellene egy világ se háborút! - csattantam fel. Elégedetlen morgás hangzott végig az asztalnál.
- Asgard soha nem követett el semmilyen hibát! - förmedt rám végül az Odin háta mögött álló szőke. Egyre mérgesebb lettem.
- Ha háborút akarnak indítani Jötünheim ellen a népem nevében szólva mellettük állunk! - ugrottam fel a székből és megragadva Reiya kezét kicsörtettem a teremből. Egy irányba elindultam, Reiya úgy loholt utánam, mint egy pincsi, gondolataim cikáztak, a méreg teljesen elborította az elmém. Ezért utáltam Asgardot. Ezért olyan idegesítőek! Mindig azt hiszik nekik van igazuk közben az okokat nem veszik észre! Bah!
- Hercegnő - szólított meg Reiya halkan, karját megpróbálta kihúzni a szorításból. Hirtelen észbe kaptam és elengedtem.
- Nagyon sajnálom. - kértem elnézést és magamhoz öleltem. Vissza ölelt, de éreztem, hogy remeg.
- Semmi baj, Reiya. Haza megyünk. Valahogy - suttogtam neki. Fogalmam sem volt hol voltunk. Minden olyan egyforma volt itt. Mint ha csak direkt az olyanoknak tervezték volna, mint mi, hogy ne tudjunk kiszökni. Elengedtem Reiyat és elindultam vele valamerre. Amerre az orrom vitt. Egy kacskaringós lépcsőn el, egyen fel, majd újra egy hosszú folyosó következett.
- Látom eltévedtetek - szólalt meg hirtelen valaki mire Reiya akkorát sikított, hogy felszisszentem. A jobb fülemnek annyi. Halvány zöld láng kezdett derengeni előttünk, majd kirajzolódott a fekete hajú férfi alakja. Odin mihaszna fia! Már csak ő kellett! A hátam mögé toltam Reiyat.
- Mit akarsz?! - szegeztem neki a kérdést szárazon. Arcán szórakozott mosoly terült el.
- Értetek lettem küldve. Atyám beszélni akar veled. - mondta kedvesen. Felszaladt a szemöldököm.
- Én oda vissza nem megyek. Mégis mit képzel?! Hogy majd szépen rávesz arra, hogy mellette harcoljak Jötünheim ellen? Megzápult az agya 5000 év alatt?! - kérdeztem vissza felháborodottan. Ennyire idiótának néz?! Hogy visszasétálok és én fogok könyörögni neki?! Na persze. Majd akkor fog Diptomnban piros hó esni és zöld ha nőni eprekkel!