Az érme két oldala között

Prológus

Sokáig fogalmam sem volt milyen lehet az élet egy családban. Régen sokat álmodoztam arról, ahogy reggelente pizsamában lecsoszogok az emeletről, félig kómásan leülök az asztalhoz, ahol már ott ül az apám, aki a kávéját kortyolgatja, miközben az aznapi újságot olvassa. Anyám bejön a konyhából és leteszi elém a reggelit, majd egy gyors puszit nyom a fejemre, aztán leül mellém. Filmbe illő. De csak ott láttam ilyet, hogy máshogy képzelhetném el?

Aztán jött Sarah, és szépen lassan eltűntek a családról szövögetett álmaim. A New York-i árvaház rideg falai, és Mrs. Andersen gonoszkodásai sokkal elviselhetőbbek lettek. Már nem terveztem többé szökést, nem akartam örökre magam mögött hagyni az épületet, amiben felnőttem, igaz még mindig fogságban éreztem magam, de már volt valaki, akiért szívesen feláldozom a szabadságom.
Most azt fogom elmesélni, hogyan ismertem meg Sarah Watson-t, a legjobb barátnőmet, akivel közös titkunk még inkább összekovácsolt minket.

Tíz éves voltam. Mindig szerettem kiszökni az udvarra, amikor már a többiek vacsoráztak, vagy épp már aludtak, és elüldögélni az öreg szomorúfűz tövében. Aznap is ezt akartam tenni, szépen kiosontam a konyhából lopott maradék sütikkel.

Már pontosan nem emlékszem melyik hónapban járhattunk, csak azt tudom, hogy nyár volt, a késő esti langyos szellő kellemesen simogatta a karomat. Szürkület volt, mégis rögtön kiszúrtam az udvar másik felében álló két alakot. Az egyikőjük a rettegett Dylan Johnson volt, a másik egy kábé velem egyidős lány, aki próbálta minél kisebbre összehúzni magát a fölé tornyosuló Dylan előtt.

Megtorpantam, sejtettem mi lesz a dologból, de mégis meg akartam várni a végét. A tizenhat éves fiú megemelte a kezét, majd lesújtott vele, a kislány pedig hátratántorodva huppant a földre. Abban a pillanatban elöntött a düh, tudtam, hogy ezt nem hagyhatom annyiban. Utoljára akkor tört fel belőlem az önzetlen, igazságra éhező énem, fogalmam sincs miért, de azóta színét sem láttam.

Letettem a sütis dobozt a mellettem lévő padra, majd futva megindultam Dylan felé. Útközben felkaptam a földről egy fakardot, amit még Lily-ék hagytak ott a délutáni játék után. Ahogy közeledtem, egyre inkább lassítottam, a végén már lopakodva mentem, hogy nehogy észrevegyen a nekem háttal álló fiú. Amikor mögé értem, egy határozott mozdulattal rávertem a térdhajlatára a karddal, mire a lábai összecsuklottak, ő pedig hasra esett. Szegény lány alig tudott elmenekülni a felé zuhanó test elől, éppen csak, hogy odébb tudott vetődni. Dylan dühösen próbált feltámaszkodni, de a tarkójának szegeztem a fajátékot.

- Ott maradsz! - kiáltottam rá erélyesen, mire kínosan elnevette magát.

- Azt hiszed, hogy egy játék karddal meg tudsz fenyegetni, Eastwood? - majd egy gyors mozdulattal megragadta a rögtönzött fegyverem, és kicsavarta a kezemből. A játék tompa puffanással ért földet, tőlem jó pár méterre, felkavarva az udvar porát. Kissé megijedtem, hátráltam pár lépést. Nem volt már mivel védekeznem, ki kellett találnom valamit, de gyorsan, mert ellenfelem közben lábra állt, és felém fordulva, lenézően pillantott rám.

- Ezt most nem fogod megúszni, Eastwood. Egyszer már elengedtelek, azt hittem tanulsz a hibádból, de úgy látom, megrögzötten keresed a bajt.

- Mármint arra az esetre gondolsz, amikor a folyosón akartál megverni, igazából fogalmam sincs miért, talán valamit kompenzálni akartál, de megjelent Mrs. Andersen, te pedig füled-farkad behúzva rohantál segget nyalni? - vontam fel fél szemöldököm amolyan „jól mondom?"stílusban. - Jó estét Mrs. Andersen! Jaj, dehogy szöktem én ki, úgy ismer engem? Csak hallottam, ahogy Leah megpróbál lelépni, én pedig nyakon csíptem és épp magához akartam vinni. Igen Mrs. Andersen. Tehetek még valamit önért? Esetleg ne takarítsam ki az egész árvaházat, vagy vigyázzak a kicsikre? Talán tisztára nyalhatnám a szottyadt fenekét? - utánoztam Dylan-t némileg túljátszva a dolgot. A fiú mögött, a még mindig a földön ülő lány elnevette magát, de amikor Dylan felé pillantott, ijedten tette a kezét a szája elé. Nem csodálkozom, amikor újra felém fordult, én is meghökkentem a látványtól. Kék szemei szikrákat szórtak, vicsorogva indult meg felém, az állkapcsa megfeszült, a homlokán alig láthatóan kidagadt egy ér. A kezdeti sokk után, amit ez a látvány okozott, elégedetten elmosolyodtam. Elértem, amit akartam.