Az érme két oldala között

A rajzok, a ragasztó szalag és Coulson

Kezdem elveszíteni az időérzékem. Nem tudom, mióta vagyok itt, a kihallgatásokkal teli napok összefolynak az álmatlan éjszakákkal. Most is csak fekszem az idegen ágyban, a plafont bámulva merülök el gondolataim mély tengerében. Oliver és Dylan jár a fejemben. Dylan vajon túlélte az összecsapást? Miután nem találtak a szigeten, elkezdtek keresni? Tudják, hogy itt vagyok? És ha tudják, meg fognak egyáltalán menteni? Oliver jól van? Ha Dylan esetleg... Persze nincs így, de ha mégis... Akkor Oliver teljesen magába roskadna, és ki tudja milyen őrültségeket csinálna. A túl sok kérdőjel nagy probléma, amit csak akkor lehet megoldani, ha megszökök innen. Csak egy ujjlenyomat kellene. De mégis hogyan szerezzek? Vágjam le Coulson ujját?

Magam is meglepődök, amikor komolyan elgondolkodok ezen az opción, de végül fejemet rázva kelek ki az ágyból. És most? Kinézek az ablakon. Két épület között megpillantom a horizonton felbukkanó napkorongot, ami halvány narancssárgára színezi az ég alját. Alszik az egész város. A nagy és kicsi épületek egyszerre szuszognak, együtt álmodják meg a jövőt. A fény hamarosan be fog kúszni az utcákba, szépen lassan át fogja szőni Washingtont, majd lágyan az emberek fülébe súgva kezdi ébresztgetni őket. Ma is biztosan kánikula lesz.

Szememet dörzsölve odabattyogok az íróasztalhoz, és lehuppanok a székre, majd felkattintom a kislámpát. Ceruzát és papírt ragadok. Nagy levegőt veszek, majd kifújom, aztán rajzolni kezdek. Kirajzolok magamból mindent, az összes érzésem és gondolatom. Amióta kaptam egy köteg A4-es lapot, meg íróeszközt, csillapodtak az érzelemkitöréseim. Nem akármilyen játékot játszok a Shield-el. Éppen most fogtunk bele egy komoly póker meccsbe, ahol az érzelmek nem ülhetnek ki az arcra. Ezért elég gyengén indítottam, viszont mostmár egyre inkább nyeregben érzem magam.

Ahogy a vonalak egyre szaporodnak, úgy tisztul ki a fejem, én pedig egyre inkább beleélem magam, a kezem már szinte magától mozog. Az asztal fölé görnyedve alkotok, minden eltűnik körülöttem, csak én vagyok és a rajzom. A kép kezd kialakulni, majd pedig egyre valósághűbb lesz, mígnem az egész maga lesz a valóság.

— Hé, kölyök! — Csak egyvalaki hív így. Gyorsan felkapom a fejem, mire Tony Stark-al találom szembe magam. Mióta álldogálhat itt?

— A kis milliárdosunk nem tudja, hogy kell kopogni? — lövelek felé egy szúrós pillantást, miközben hátradőlök a székben.

— Nem volt aki megtanítsa, hogy legyek úriember — vonja meg a vállát hanyagul. Érdekes, amikor utoljára láttam, akkor öltöny volt rajta, és ugyanolyan lazának látszott mint most, amikor csak egy sima fekete pólót visel. — Te balkezes vagy?

— Nem, csak úgy poénból fogom ebben a kezemben a ceruzát, mert annyira jól néz ki — kezdek el hevesen hadonászni a bal karommal. Tony közelebb lép az asztalhoz, majd rápillant a rajzomra.

— Amilyen nagy a szád, olyan tehetséges vagy — mondja, majd maga felé fordítja a papírt, és tüzetesebben kezdi vizsgálni. A mondat beszólós részét elengedem a fülem mellett, a dícséretet hallva azonban megenyhülök. Motyogok valami köszönömfélét, mire rám néz és elmosolyodik. Ez az első olyan mosoly itt, ami konkrétan nekem szól, és teljesen őszinte. Szinte szíven üt ez az apró gesztus. — Kik vannak rajta?

— Kitalált karakterek — vágom rá gondolkodás nélkül. Természetesen hazudtam, Dylan és Oliver van rajta, a régi irodaépület tetején ülnek, egymás hátának dőlve. Oliver a fejét az ég felé emeli, lehunyt szemmel élvezi a nyári zivatart, míg Dylan a kabátjával védi magát az esőtől. A valóságban is így tennék.

— Nagyon realisztikusak — jegyzi meg hangosan a véleményét, miközben felegyenesedik az íróasztal mellől. — Viszont a doki már vár rád, úgyhogy uzsgyi! — kezd el mozgásra ösztönözve mutogatni, mire megragadom a papírt, és kihúzom azt a fiókot, amibe a többi alkotásom tettem. Legfölül egy Carter ügynökről készült rajz van. Fúriaként ábrázoltam. Büszkén elvigyorodok, mire Tony kíváncsian kezd el kukucskálni.