Az érme két oldala között

A fejezet, ami prológus is lehetne

Most, hogy ezt elmeséltem, térjünk vissza a jelenbe. Majdnem három év telt el azóta, amióta megismertem Sarah-t, és a barátságunk azóta egyre szorosabb lett. Már nem egymás, hanem a közös titkainkat őrizzük, együtt élünk túl a betondzsungelben, egy ezer éves épületben, ami egyszerűen csak a „Mrs. Andersen csodás árvaháza” névre hallgat. Kicsit sem egocentrikus. Egyébként, ha engem kérdeztek, Mrs. Andersen összekeveri az árvák neveltetését a rabszolgatartással/kereskedelemmel. Vagy csak éppen az utóbbi már illegális, ezért nevezi az előbbinek. Minden esetre itt élünk mi, Sarah és én, meg még egy jó pár gyerek. Engem a többiek sosem érdekeltek, egyedül csak Sarah tud elviselni, ezért az időm java részét vele töltöm. Sarah-t pedig csak én tudom elviselni, ezért tökéletes duót alkotunk.

És az, hogy ez alatta a három év alatt mennyi minden történt velünk, egy külön történet lehetne, amit egyszer talán elmesélek. Addig viszont érjétek be a jelenlegi énemmel.

Óriási csattanásra kelek. Lassan megfordulok az ágyamban és résnyire nyitom a szemem. Sarah áll a csukott ajtó előtt ledermedve, fél keze a kilincsen, nyaka teljesen behúzva.
— Te meg mit csinálsz? — morgom némileg artikulálatlanul, félig az édes (vagy épp keserű) álmok világában járva. Úgy látszik, nem igazán érti, amit mondok, vagy nem is érdekli, mert némán áll ugyanúgy, mint egy másodperccel ezelőtt. Egy darabig bámulom, aztán újból lehunyom a szemem. Abban a pillanatban Sarah hangosan kifakad magából.
— A francba már, Leah! Most mindenkit felkeltettem miattad! — A hangja nem dühös, sokkal inkább csalódott.
— Ez elég érdekes — pillantok rá a takaró alól — tekintve, hogy te csapkodod az ajtót, mint valami idióta.
— Csapkodja a franc! Az a nyamvadt huzat volt, ami nem lenne, ha nem nyitnád ki éjjelente az ablakot!
— Hohó, nyugalom! — ülök fel csigalassúsággal az ágyban. — A hónap nehéz szakában vagy, vagy mi? — emelem fel mindkét kezem védekezően.
— Neeem, dehogy — húzza el az e betűt a végtelenségig. — Csak meglepit akartam neked csinálni titokban, de felkeltél és így már nem lesz jó.
— Mégis milyen alkalomból? — a kérdésem hallatára Sarah értetlenül néz rám.
— Elfelejtetted a szülinapod? — kacag fel a kelleténél hangosabban. A fogszabályzó szépen végezte a munkáját, a fogai már katonás rendben állnak.
— Pedig azt hittem, hogy átaludtam az egész nyarat, olyan hideg van — húzom nyakig magamra a takarót.
— Azért van ilyen hideg, mert még csak — rápillant a karórája digitális kijelzőjére – öt óra van. Na meg, azért mert kinyitottad az ablakot lefekvés előtt.
— Öt óra?! Képes voltál ilyen korán felkelni? — majd, hogy szemléltessem is, nagyot nyújtózva ásítok egyet.
— Igen — bólogat hevesen. — de, csak mert tényleg meg akartalak lepni. Kellett nekem itt hagynom a táskát! Abban van a lényeg.
— Ugye tudod, hogy ha valamit hazudtál volna, akkor simán meglepetésként ért volna?
— De én nem tudok hazudni. Össze-vissza makogok, mint egy beszédfogyatékos. Abban te vagy a profi.
— Köszönöm a bókot — vigyorodok el önelégülten. — Mondd, mit kell még előkészítened a meglepetésből?
— De kíváncsi a kis tizenhárom éves! — lép oda hozzám, és vigyorogva belebokszol a vállamba. — Tulajdonképpen már csak a táska kell, úgyhogy egész nyugodtan velem jöhetsz.
— Ajj — fekszek vissza az ágyba, a fejem búbjáig magamra húzva a takarót. — Majd kelts fel egy óra múlva. Úgyis nyolckor van ébresztő, lesz még két óránk.
— Nem, nem — húzza le rólam az ágyneműt. Hiába kapok utána, túl lassú vagyok, egy mozdulattal lerántja a földre.
– Ne már Sarah, add vissza, fázok! — ám az áhított hőforrás helyett egy pulcsit vág hozzám. Kelletlenül belebújok és felhúzom a cipzárt, miközben a szememmel végigkövetem, ahogy Sarah odasétál a saját ágyához, és a földre veti magát.
— Vegyél hosszúnadrágot is, az udvarra megyünk — mondja, miközben félig eltűnve az ágy alatt kotorászik. Belebújok egy kényelmes melegítőbe, majd keresztbe elterülök a saját fekvőalkalmatosságomon, és fejemet lelógatva bámulom, ahogy a barátnőm kutakodik. Végül előránt egy hátizsákot, majd ő is kitolat a kincsesbányájából. Gyorsan felpattan és leporolja magát.
— Akkor indulhatunk? — Némán bólintok. — Oké. Menjünk. — Vállára véve a táskát elindul az ajtó felé. Én is követem, csak némileg lassabban, bennem nincs annyi energia hajnali ötkor, mint benne. Még mielőtt lenyomná a kilincset, hátrafordul hozzám.
— Vigyázz, nehogy becsapja a huzat az ajtót! — vigyorog rám pimaszul, aztán kilép a csöndes folyosóra. Én még utoljára visszanézek a puha párnámra, és a földön heverő kényelmes takarómra, majd nagyot sóhajtva Sarah után eredek.