Az érme két oldala között

Felsejlik a szabadulás kulcsa

Törökülésben foglalok helyet az óriási felfordulás közepén. A sűrű, rubinvörös vérem kezd csöpögni a fogvatartó bilincsem alól, de a jobb kezembe nyilaló fájdalmat szinte már meg sem érzem. Mindennel megpróbáltam lefeszegetni magamról a szerkezetet, így vágtam meg magam.

Aztán a kétségbeesés átváltott dühbe. Üvöltve döntöttem fel az íróasztalt, vágtam falhoz a forgószéket, szaggattam fel a matracot a tükör egyik szilánkjával, ami egykor a megcsonkított ruhásszekrény része volt. A fiókjait szana-szét dobáltam, az egyik ajtaját pedig letéptem a helyéről. A polcon sorakozó könyveket egy mozdulattal lesöpörtem, rájuk tapostam, rugdostam őket, letéptem a borítójukat, a lapokat apró cafatokra szakítottam. Leszaggattam a függönyöket, majd amikor észrevettem a sarokban lévő kamerát, az első dologgal ami a kezem ügyébe akadt, ledobtam, és kihajítottam a folyosóra (ami mellesleg már nem volt üres, de mit foglalkoztam én vele).

Végül a méreg hirtelen elillant, fájdalmas üresség lett úrrá rajtam. És most itt ülök, fejemet lehajtva, sötét hajam függönyként ereszkedik elém. Ők ezt nem érthetik, számukra ez egy biztonsági óvintézkedés, de nekem olyan, mintha elvettek volna egy darabot a lelkemből, és lámpásba zárták volna. Nem érzem a bennem pulzáló energiát, nem látom, ahogy végigfolyik a vezetékeken, vagy körülveszi az embereket. Mintha megvakultam volna. Erőszakkal kitéptek belőlem valamit, a helyét bedig úgy hagyták, ami már ilyen rövid idő után is magába kebelez. Emiatt egyik pillanatban őrjöngve ugranék bárki nyakának, a másikban pedig csak összekuporodnék, és elmerülnék a depresszió mocsarában. Pont mint most.

Háttal ülök az ajtónak, de hallom ahogy belép valaki.

- Gyere kislány, át kell vigyelek máshova. Hogy tudtál szétzúzni egy szobát? - teszi hozzá az orra alatt motyogva. Lassan feltápászkodok, és már indulnék is, de a tudatomba hasít egy gondolat. Miért kéne engedelmeskednem? A foglyuk vagyok. Hiába burkolják rózsaszín virágos csomagolópapírba, ami a dobozban van attól még ugyanúgy rohadni fog.

- Hé! Hallasz? - egyre közelebb jön hozzám, a tükör szilánkjai ropogva morzsolódnak össze a talpa alatt. Én továbbra is háttal állok, és kifelé bámulok az ablakon a városra, amit már sikerült felismernem. Washington, D.C.

Hirtelen egy kéz nehezedik a jobb vállamra. A bal kezemmel megragadom a csuklóját, a jobbal pedig a a felkarját, majd egy rúgással rásegítve áthajítom magam elé. Nagyot reccsen alatta az egyik fiók. Gyorsan felé rúgok, de elkapja a lábam, és leránt a földre. A szabadon lévő talpam a képébe nyomom, de bármilyen erősen is tolom el magamtól, nem akar elengedni. A Shield-es valami fegyvernek használható dolog után kezd tapogatózni. Én is körbenézek, és észreveszek egy meglehetősen vastag enciklopédiát, ami valahogy megúszta az ámokfutásom. Egy mozdulattal megragadom, és rávágok vele arra a kezére, ami a bokámat fogja. A következő pillanatban üvöltve enged el, én pedig a földön kúszva kezdek hátrálni. Véletlenül beletenyerelek a szilánkokba, akaratlanul is felkiáltok. Közben a férfi feltápászkodik, és fájós kezét dörzsölgetve megindul felém. Két lépéssel előttem terem, hirtelen felránt, és ököllel a gyomorszájamba vág. Ha nem tartana, összegörnyednék a fájdalomtól. Hosszú másodpercekig csak kapkodom a levegőt, nem bírom átgondolni a következő lépést. A férfi elkezd kifelé rángatni, mire észhez térek. A fenszi karkötőmmel rávágok a már fájós alkarjára. Az ügynök újfent elenged, túlságosan is el van foglalva a másik kezével. Én kapásból gyomron rúgom, mert hát ugye kölcsön kenyér visszajár, majd fejbevágom egy másik fiókkal, mire eszméletét vesztve a földre zuhan.

A testen átlépve kirohannék a nyitott ajtón, azonban kitéve a lábamat a küszöbön, rögtön minimum tíz fegyver szegeződik rám. Megtorpanok, és lassan, megadóan felemelem mindkét kezem. A jobba éles fájdalom hasít.