Az érme két oldala között

Hol vagyok?!

A napfény kitartóan ostromolja az arcomat, ellenállást nem tűrve hatol át a szemhéjamon, erőszakosan beférkőzve magát az álmatlan alvás végtelen sötétjébe. Artikulálatlanul morogva húzom a fejemre a takarót. Pár perc múlva azonban már alig kapok levegőt a paplan alatt, ezért idegesen rúgom le magamról. Nem hiszem el, nem bírok rendesen aludni, amikor tegnap annyira elfáradtam. Tegnap. Az emlékek egyszerre villannak be, a sziget, a tőr, a fájdalmas ordítások, a mobilház repülő ajtaja.

— Dylan! — ülök fel hirtelen az ágyban, a gyomrom pedig abban a pillanatban kilöki magából a tegnapi ebédem maradékát a fehér szőnyegre. Úgy látszik szokásom hirtelen felpattani valahonnan, miközben elkiáltom magam.  Lassan, fintorogva állok fel. Nem igazán tűnik a hely egy cellának, vagy bármi másnak amibe a foglyokat szokás zárni. A kávébarna falak és a nagyrészt fehér bútorok barátságosan néznek vissza rám. Talán megmentettek.

Tompa fájdalom hasít a fejmbe, ahogy a két ajtó közül a közelebbihez vánszorgok, és benyitok rajta. Egy fürdőszobában lyukadok ki, itt is az a meleg barna szín dominál, mint a hálóban. A két kezemet a csapnak támasztom, és szinte már belehajolok a falon függő tükörbe.  Az arcom kissé sápadt, így még inkább kitűnnek a zöld szemem alatti karikák.

Ahogy a lila táskákat figyelem, eszembe jut, hogy régen nem aludtam ennyit egy huzamban. Ennek örömére ásítva nyújtózok egyet. Abban a pillanatban két dolgot veszek észre. A fehér pólót, ami tökéletesen passzol rám, és kifejezetten emlékszem, hogy nem ez volt rajtam az éjjel. A másik pedig a két csuklómat átölelő, fémesen megcsillanó karperecek. Volt már rajtam hasonló, Dylan aggatta rám büntetésből, amikor egyszer nagyon kihúztam a gyufát. Most is erről lehet szó, különben mi értelme lenne blokkolni az erőmet?

Kissé rendbe szedem magam az ott talált cuccokkal, megfésülködök és megmosom a fogam, miközben azon agyalok, mit fogok mondani Dylan-nek.

Tuti kiakadt, amiért nem hallgattam a gerlicepárra, és mert harcba keveredtem Anthony Kibaszott Stark-kal. Alig tudom elhinni. Simán fémhulladékot csinálhattam volna belőle, az a támadás amire akkor készültem, kiütötte volna. De hiába magyaráznám ezt Dylan-nek, csak a magáét fújná. Hirtelen fájdalmasan hasít belém a kérdés: Dylan él még egyáltalán? Persze, hogy él, nyugtatom magamat. Ő a legjobb ügynök akit ismerek, mi baja lehetne?  Akármi.

Miután sikeresen kétségbe ejtettem magam, a torkomat folytogató sírást visszatartva teszem a kezem a szobából vezető kijárat kilincsére. Végül leküzdve a félelmemet kinyitom az ajtót. A döbbenettől elpárolognak a feltörni készülő könnyek, a reggeli fáradtság köddé válik, a szemem pedig tányér nagyságúvá gúvad. Egy másodpercre elmúlik a fejfájásom is, majd amikor végre sikerül feldolgoznia az agyamnak a látványt, bevágom az ajtót, és hátamat nekidöntve lecsúszok a földre.

— Ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz — hajtogatom magamnak a fejemet fogva. Egyszerűen nem akarom látni az óriási SHIELD logót. Képtelen vagyok rá.

— Miért nem zártak be? — agyalok hangosan, miközben a kezdeti sokk után próbálom lefejteni magamról a blokkoló szerkezetet. Mind hiába, az makacsul simul a kezemre. Kezd büdös lenni a szobában, de nem tehetek  ellene, nem találtam semmit, amivel feltakaríthatnék magam után.

Végül ez űz ki innen, baljós gondolataimat félre téve kimerészkedek. Direkt nem nézek a szemben lévő falra, úgy indulok el. A folyosó széles, de teljesen kihalt, mintha egy szellemváros egyik épületében járnék. Több helyre is megpróbálok benyitni, de olyankor a bilincsen (gyakorlatilag nem az, de mostantól így fogom hívni) lévő kis kijelző pirosan felvillan egy csipogás kíséretében. Az ajtó természetesen ilyenkor mindig zárva van, ezért kénytelen vagyok egyenesen tovább haladni.