Az érme két oldala között

A Három pálma

A feszült csönd már hosszú percek óta kényelmetlenül ránehezedik az ismeretlenbe nyújtózó, magányos utat taposó autóra. Fortyogva bámulok kifelé a semmibe, a száraz, haldokló növények, a meredek domboldalak és az ég különböző árnyalatú fekete pacákká mosódnak össze ahogy nagy sebességgel elszáguldunk magunk mögött hagyva a tájat. Megmozgatom a csupasz lábujjaimat. Mindjárt megfagynak és leesnek a lábfejemről, de eszem ágában sincs megkérni Tony-t, hogy kapcsolja be a fűtést. A talpamon lévő apró vágásokba, sérülésekbe kosz került, és most kellőképpen irritálóan csíp. Nem is a fájdalom intenzitásába, sokkal inkább abba őrülök bele, hogy egyáltalán van, és folyamatosan érzem.

Nemrég fürödtem meg, és olyan jó volt újra teljesen tisztának érezni magam, de amikor menekülés közben felrobbantottam azt az oszlopot és leszakadt az emelet egy része, ugyanoda lyukadtam ki. Mindenemet ellepi a por, a hajamból már a harmadik vakolatdarabkát halászom ki. A kezemet a pólómba törlöm, a tenyerem elmosódott szürke foltot hagy az anyagon. Az arcomat is meg akarom szabadítani legalább egy rétegnyi kosztól a nyolcból, amikor lassítani kezdünk. Felkapom a fejem és kinézek a szélvédőn, de a kocsi lámpáinak fénye nem világít semmire előttünk, ugyanúgy elveszik az éjszakában mint eddig.

– Tony? – nézek most rá értetlenkedve. Az arckifejezését elnézve nem sok jóra számíthatok.

– Ne... NeneneneneNEEEE! Miért pont most hagysz cserben? – kiáltja kétségbeesetten a járműnek Stark miközben lehúzódik az út szélére. Gyorsan kipattan a sofőrülésről és a motorház felé indul, közben hirtelen felindulásból a kerékbe rúg. Egy nagy sóhaj kíséretében nyitom ki én is az ajtót. Oldalra fordulok az ülésben, lábamat a szikkadt, tűző naptól megsárgult fűre teszem. A térdemre könyökölök, nagy levegőt véve megdörzsölöm a fáradtságtól vöröslő szemem. Egy darabig csak félkómásan üldögélek elernyedt végtagokkal, aztán komótosan Stark után battyogok.

– Kell egy lámpa. A kocsiban van – mutat Tony pontosan oda ahonnan körülbelül tíz perce indultam meg gyök kettővel, de persze ahelyett, hogy előbb szólt volna megvárta amíg odavánszorgok hozzá. Szemforgatva fordulok vissza. – De mintha élnél kölyök!

– Szívesen – csapom bele a kinyújtott tenyerébe a keresett tárgyat egy kis kutakodás után. Választ persze nem kapok.

A földön üldögélve piszkálom a nadrágom szárát. Mögöttem kiszáradt cserje és haldokló gazfal, előttem Tony Stark könyékig elmerülve a meghibásodott járműben, fogai közé szorítva az elemlámpát. Egy darabig csak figyelem ahogy próbálja megtalálni a probléma forrását, aztán felemelem a fejem. Épp egy apró, kósza felhő kúszik át az égen. Egyedül van. Teljesen egyedül. Lassan beúszik a hold elé, az pedig kísérteties, homályos fénnyel ragyog át rajta. A holdat nem lehet csak úgy ilyen egyszerűen eltüntetni. Átlát a hazugságokon. A felhő sötét titkai most lelepleződtek.

– Gyerünk, működj, működj! – Úgy hallom Tony kezd megőrülni. Már éppen megjegyezném, hogy a szó ide nem elég, de amikor vissza nézek rá  az elemlámpának könyörög, nem a kocsinak. Eszeveszetten ütögeti, de az nem akar újra életre kelni. Olyan jót szórakoznék rajta, ha jelenleg nem lennék ugyanabban a helyzetben mint ő. Egy darabig még próbálkozik, végül feladva a reményt, dühösen vágja a susnyásba a szerencsétlen tárgyat, de ahelyett, hogy halkan puffanna a talajon, fémesen csattan valamin, nagy zajt csapva az éjszakában. Egyszerre kapjuk tekintetünket egymásra Stark-al.

– Mi volt ez? – kérdezem tőle úgy, mintha tudná a választ.

– Talán valami szemét – legyint hanyagul.

– Valószínű. – Pár másodpercig némán bámuljuk egymást, aztán egyszerre indulunk meg arra amerre eldobhatta a lámpát. A végén négykézlábra ereszkedve kutatunk, eredménytelenül tapogatózunk a sötétben már vagy öt perce, amikor Tony végül talál valamit.