Linetta - Hobbit fanfiction

1. évad 6. rész

Jó olvasást!

Miután továbbindultak, Linettának végre volt ideje elgondolkozni egy-két dolgon. Például, hogy miért is értette meg a nyelvet? Kire Hasonlít Elrond szerint? Talán ezt is meg kellett volna kérdeznie, de valahogy se bátorsága, se kedve nem volt. Mindenesetre annyira jutott, hogy egy igen súlyos emlékezet kiesése lehet. De végül is örül neki, hogy megérti a nyelvet. Így talán a Bakacsinban majd könnyebb dolga lesz. A tündék nagyon tetszettek neki. Mind a modoruk, mind a harcművészetük, különlegesnek találta az építészetüket is. Így gondolkozott igen csak sokáig, mire Jefen megtörte a csendet.

- Itt megállunk pihenni 1-2 órára, egyetek, igyatok, aztán továbbindulunk.

Egy kisebb tisztáson álltak meg, csupán néhány fa volt. Épp arra elég, hogy a hűvösben tudjanak pihenni ők is és a lovaik is. Hátasaikat elengedték, had legeljenek. Itatni nem tudták, hisz a legközelebbi folyó legalább 10 mérföldre volt. Úgy gondolták, hogy ha majd elérnek odáig, akkor isznak. Addig úgy is kibírják, hisz a tegnaphoz képest nem volt olyan meleg.

- Na, hogy tetszettek a tündék? – kérdezte mosolyogva Kratosz, miközben közelebb ment Linettához, aki egy fának támasztotta hátát.

- Érdekesek voltak. Mind a harcuk, mind a hagyományaik. De mindenesetre nagyon tetszett.

- Örülök neki. Ha szabad kérdeznem, az este mit beszéltél Elronddal?

- Semmi érdekeset, csupán kérdezett egy-két dolgot, hogy honnan jöttem, hová megyek.

- Értem.

*

Este mikor megálltak pihenni, Linetta különleges álma folytatódott.

Az egyik fekete árny megindult felé. Nagyot csapott lovára, mire az megindult. Ő majdnem leesett, de erősen kapaszkodott. Átugratták a sötét árnyakat, de azok tovább követték őket. Átvágtatták az éjszakát, mire egyszer csak megjelentek a nap első sugarai. Az árnyak eltűntek, csak úgy köddé váltak, porrá lettek..

Felriadt. Sokáig csak forgolódott, de nem szállt újra álom a szemére. Szokásosan úgy döntött, elmegy sétálni, hogy kiadja magából az érzelmeket, gondolatokat. A folyótól nem messze pihentek le, úgy gondolta elmegy hát oda.

Telihold volt. A fénye csodásan tükröződött a lassú folyam felszínén, a többi fényesebb csillagéval együtt. Egyszer csak felkapta a fejét, mintha éneket hallana. Fülelt, hátha újra meghallja.

Na Aear, na Aear! I mýl fain nallar,

I 'waew rîb, ar i falvath 'lain reviar.

Na annun, na annun, Anor danna ruin;

Cair thind, cair thind, lastodh i iallad dín,

Lammath en-gwaith nín i bennin no nin?

Gwannathon i dawar laeg i onnant nin;

Lágy dallama volt. Tündék énekeltek. Mivel még völgyzugoly határain belül voltak ez hihető is volt. Értette mit énekelnek, csupán azt nem, hogy mire utalnak..

Egy idő után már egyre messzebb mehettek, hisz nem lehetett már hallani dallamukat sem. Az ének belemászott a fülébe, még sokáig dúdolgatta magában. Egyszer csak azt vette észre, hogy világosodik. Messze elsétált a folyó mentén, így rohanvást kellett visszaindulnia. Szerencséjére a trosztok még nem keltek fel. Gyorsan visszafeküdt ő is, nehogy azt higgyék, hogy már megint nem aludt.

Lassan-lassan felkeltek, majd ettek, ittak és továbbindultak.

Elérkeztek a Ködhegység vonulatának lábához.

- És mi ezen, hogy megyünk át? – Kérdezte szájtátva Linetta, miközben a magasba tekintett, és nem is látta a hegy csúcsát.

- Hmm.. Mi Móriánál szoktunk átkelni, de az innen nagyon messze van. Rengeteg kerülő lenne és ha nem muszáj, akkor nem szívesen járunk arra. – Válaszolt Kratosz.

- Mennyi az a rengeteg?

- Körülbelül 6-800 mérföld.

- Az rengeteg. – szomorodott el.

- De mindenesetre megpróbálunk átkelni, hisz volt már amikor sikerült.

- És az mennyi időbe telt?

- Majd egy hét.

- Az rengeteg időveszteség lenne.

- Így igaz, de ha dél felé megyünk az pedig még több. Ha átkelünk a Ködhegységen, elhagyjuk Völgyzugoly régi határait, de utána már sík területek lesznek, így könnyen behozzuk a lemaradást.

- Te döntesz. – mondta Nergál.

- Akkor keljünk át a hegységen. – jelentette ki Linetta.

- Rendben. Akkor még most induljunk el, még javában nappal van.

Azzal neki is vágtak a hatalmas és veszedelmes hegynek. Eleinte igen csak könnyedén haladtak előre, hisz akkor még olyan volt, mintha egy dombon menetelnének felfelé. Ahogy haladtak előre, egyre hidegebb volt a levegő és meredekebb a hegy. Lovaiknak is nehezebb volt menniük. A szél pedig egyre jobban fújt, a nap végére szinte már tombolt. Néha meg-meg csúsztak, de csak egy kicsit, annyira nem, hogy pánikot keltsenek vele.

Másnap elérkeztek arra a részre, amit senki sem várt. A hegy azon részére, ahol már eső helyett hó szállingózott és fű, por, enyhén fagyott talaj helyett hó lepte el a föld felszínét. Ez nagyon megnehezítette a dolgukat, hisz néhol több méter mély is volt. Csupán a szerencse műve, hogy nem süllyedtek bele.

A harmadik nap szinte már elérték a hegy csúcsát, de akadt egy kis akadály. Itt már oly annyira meredek volt, hogy mászniuk kellett volna, viszont a lovaik ilyet nem tudnak, ha ők meg is oldották volna ezt a problémát.

- Itt haladjunk északnak, ott van egy egyenletesebb rész! – kiáltotta Kratosz. A széltől alig lehetett hallani a másikat főleg úgy, hogy közben lapáttal dobálta az arcukba a havat az ártatlan gonosztevő.

Hát úgy is tettek, ahogy társuk javasolta viszont lehet, hogy rossz ötlet volt, de hát szegény nem tudhatta előre. Itt sekélyebb volt a hó, de akkor sem lehetett látni mi lapul alatta. Jég fagyott a hó alá és mind megcsúsztak. Szerencsére a lovakat hátrább hagyták, így nekik nem esett bajuk. A nagy esés közepette kissé megindult a felettük szunnyadó hó. Mondanom sem kell, teljesen betemette őket. Elsőnek Linetta dugta ki a fejét a hó alól, majd Badaser és a többiek. Elég viccesen néztek ki, úgy festettek, mintha a hó a szoknyájuk lenne. Szerencséjükre nem sokat sodorta le őket a nagy fehérség, így felsegítve egymást gyorsan visszaértek hátasaikhoz. Fél óra múlva elértek a végleges forduló ponthoz, a hegy csúcsához.

Sziasztok! Igen, végre itt egy újabb rész. Most megjött az ihlet, így volt ám ötletem. Remélem tetszett! Szép napot!

   *  A Tenger, a Tenger vár! A sirályhad víjjog,                                 

Tombol a szél ma, fehér habokat vet a szirtfok.

Nyugatra, nyugatra, a nap is oda bólong;

Hallod-e szavukat, szürke hajó, mondd?

Embereim szava szól, kik előttem járnak;

Már jövök, én sem bújok, bár itt óvnak az ágak.