Linetta - Hobbit fanfiction

2. évad 1. rész - Új érzés, új élet

Sziasztok! Végre meghoztam a következő részt, ami már a 2. évad cselekménye lesz. Rég volt már ilyen tartalmas rész (legalábbis én így gondolom), mivel azok az évadlezáró rövid részek meg a kihívás az nem valami sok volt. Na de most itt van, úgyhogy: Jó olvasást!

Abban az erdőben a madarak nem csiripelnek, csupán néhanapján. Csak a fák susogását hallani, ahogy a szél mozgatja őket. A nap már lemenőjén volt, mikor főhősünk elért egy elágazáshoz. Fáradt volt, és izgatott, így nem tudott rendesen koncentrálni és figyelni.

- Mintha azt mondták volna, hogy ez az út egyenesen elvezet a királyságba.. – motyogta mérgében, de senki sem hallotta az öreg fákon kívül, kik mintha kíváncsian figyelnék minden léptét.

Nem sokat törte a fejét, jobbra fordult, bár tudta, hogy a királyság észak-felé van, mégis délnek eredt. Úgy érezte, mintha hívnák. Valami, ami azt mondja, az a helyes út. Az ösvény egyre jobban halványult, már csak néhány kikopott folt jelezte a sűrű fű és elszáradt levelek közt. Egyszer csak azt vette észre, hogy letért a csapásról. Kétségbeesetten kereste az ösvényt, hogy visszaforduljon miközben Kratosz szavai csengtek a fülében – „Ha letérsz az ösvényről, oda élve vissza nem találsz soha.." – A szél egyre erősödött, és a Nap is lassan kezdett elhalványulni a magas fák mögött. Úgy érezte, mintha figyelnék. Elhatározta, hogy felmászik egy fára körülnézni, mégis merre lehet. Óvatosan belekapaszkodott az öreg fa egyik alacsony ágába, majd felhúzta magát, és két lábra állt. Így folytatta addig, amíg el nem ért a tetejére. Nem félt, hogy leesik, hiszen hatalmas fa volt, vastag ágakkal és ő sem volt valami nehéz ahhoz, hogy leszakadjon alatta. Felérve szétnézett, de ő maga sem tudta mit is keres. Azt hitte, hogy a palota tornyai kimagaslanak majd, mint Völgyzugolynál, de helyette egy magányosan áldogálló hegyet látott, amiről megállapította, hogy bizonyosan az lehet a Magányos-hegy. Észak-felé látott egy hegység-rendszert egy folyóval. Úgy hitte, valahol a kettő között lesz a palota, így Észak-Kelet-felé tervezte útja további szakaszát. Még egy kis ideig nézte a csodálatos fákat és hegyeket, majd elindult lefelé. Egészen egyszerűen ment, míg rá nem jött, hogy lehet van egy kis tériszonya. Ezt még könnyedén legyőzte volna, de amikor hirtelen megfordult, hogy átugorhasson egy másik ágra, 8 szempárral és két hegyes foggal találta magát szembe. Ekkor véletlen a két ág közé tette lábát, és elkezdett zuhanni, miközben hatalmasat sikított. Esés közben neki-nekicsapódott egy-két faágnak, és bele ragadt néhányszor valami ragacsos, nyúlós anyagba, ami tompított az esésén. Amikor földe ért, hirtelen azt sem tudta merről jött, így még jobban kétségbeesett, de most valami mással kellett foglalkoznia. Valami szörnyeteggel, ami rohamosan felé tartott. Nem vallotta be magának, de félt, bár nem szokott. Most vette csak észre, hogy annak a valaminek nyolc lába van, és nagyobb termetű, mint hitte. Mi mást tehetett volna, előkapta íját, és egy jól célzott lövéssel eltalálta az oldalát. Jobban is célozhatott volna, de túlságosan remegett a keze, így kénytelen volt elővenni még egy nyílvesszőt. Ám ekkor zajt hallott hátulról és megfordult. Szerencsére még éppen időben, hisz hátulról is egy pók támadta. Így azt a nyílvesszőt a másik szörnyeteg fejébe lőtte ki. Megérzéseire hallgatva lehajolt, mint utólag kiderült jól tette, hisz az előzőleg oldalba talált pók, kis híján rávetette magát az ezüsthajúra. Miközben felállt, villámsebességgel előkapta kardját, és beleállította a pók szemei közé, aki holtan esett össze. Azt hitte, ennyivel megúszta, de jött még legalább 15 szörnyeteg. Még jobban kétségbeesett, hisz ezzel a kettővel is alig bánt el. Beletörődve sorsába, megvárta míg a pókok odaérnek hozzá, s majd csak utána száll harcba. Éppen az első ,,jelentkezőt" szúrta hasba, mikor hirtelen meglátott egy világos foltot mozogni. Ezzel nem is törődött, csak küzdött tovább. Amikor az a valami közelebb ért, észrevette, hogy egy szőke hajú ember lehet, ekkor megnyugodott, hisz a szőkeség felé elindult néhány pók, megkönnyebbítve a lány dolgát. Immáron ketten harcoltak együtt. Észrevette, hogy az akit embernek gondolt, az egy tünde, s ami még szemet szúrt az az, hogy neki nem kardja volt, hanem két gondosan megmunkált éles, hosszúnyelű tőre, s ő a tegezét és íját nem az oldalán, hanem a hátán hordja. Gondolatmenetéből egy igen testes pók zavarta meg, ki neki lökte egy fának, s kardja kiesett a kezéből. A szörnyeteg föléje hajolt, s már felkészült a harapásra, Lin pedig a harapására. De ekkor két nyílvessző találta hátba a pókot, mire az fájdalmas hangokat kiadva a földre rogyott, s utolérte a halál. Ekkor látta a lány, hogy nincs több pók, minddel végeztek, s a fiú megindult felé. Linetta megijedt és felállt, majd hátrálni kezdett. A tünde ezeket a mozdulatokat látva gyorsított a tempóján, s a lány szaladni kezdett. Kisebb előnybe volt, de a nadrágja elszakadt, és a sok ág között nem tudott oly gyorsan cikázni mint a fiú. Hallotta, ahogy utána kiált. – Állj meg! – szólt hangosan, de Lin csak futott tovább, mert félt, de maga sem tudta, hogy mitől. A léptek mögötte egyszer csak elhalkultak. Kicsit megkönnyebbülve lassított, de ekkor elé ugrott a magasból a tünde és kést szegezett a torkához. De persze a főhősnőnk se hagyta magát, előkapta kardját és suhintott egyet a fiú felé, mire az hátrált, és ő is elővette kardját. A lány meglepődött, hisz észre sem vette, hogy van nála, mivel a harc közben nem használta. Párbajba kezdtek. Ügyesen kikerülték egymás csapásait. A lánynak sikerült sikerült enyhén megvágnia a fiú jobb lábát, mire az egy kicsit lelassult, de ez pont elég volt Linettának ahhoz, hogy kardot szorítson a nyakához. Még fel sem eszmélt, de a fiú egy jó mozdulattal már az ő nyakánál tartotta a tőreit. Próbált szabadulni a tünde erős szorításából, de az nem engedte.

- Eressz el!! – mondta Lin.

- Nem. Felőlem választhattad volna a békés utat, de te akartad így. – válaszolt a fiú, miközben hangja nem tükrözött semmi érzelmet.

- Engedj el!! – ismételte a lány.

- Ne ficánkolj már annyit, még a végén megváglak, és az fájni fog.

- De kérlek engedj el, ígérem nem megyek el!

- Mi a neved? – kérdezte a fiú.

- Ha elengedsz elmondom.

- Akkor úgy kérdezem, kit szolgálsz?

- Mi az, hogy kit szolgálok? Nem szolgálok én senkit!

- Akkor mit keres egy ember egy ember az erdőnkben kószálva egyedül? – Ő volt az első aki nem nézte tündének.

- Hát... erre sodort utamnak hulláma. Csak egy vándor vagyok.

- Az nem vándor, ki nem hord köpenyt. – jelentette ki enyhe iróniával.

- Én ilyen vagyok.

- Értem. Szóval te egy egyedi vándor ember vagy.

- Nem..

- Akkor?

- Elengednél végre?

- Ha megmondod a neved.

- Attól függ, ki kérdezi.

- Hát legyen. Legolasnak hívnak, én vagyok az erdő hercege.