Szívörvény

11. fejezet

„... ne engedd, hogy ez megtörténjen, fohászkodott, és szinte eszét vesztette félelmében."

Fura, hogy az e-mailjeinkben sosem köszöntünk egymásnak. Csak most tűnt fel, hogy tömény mazochizmusomnak köszönhetően újraolvastam őket. Tudtam, hogy hiányozni fogsz, de nem sejtettem, hogy ennyire. Persze az ember mindig akkor jön rá, hogy valami mennyire fontos a számára, amikor elveszíti.

Nem is tudom, miért írok, hiszen nincs értelme, nem fogom ezt neked elküldeni, mert nem akarom még nehezebbé tenni számodra, de valamiért mégis jó most írni. Talán, mert így elképzelhetem, hogy válaszolsz.

Annyira sajnálom, ami történt. Nem tudom, hogy vagy most, pedig nagyon szeretném tudni. Csak annyit, hogy jól vagy-e. Abban bízom, hogy nem szerettél igazán, hogy csak a sok élmény tette, hogy úgy érezted, belém szerettél. Hogy már túljutottál rajtam, hogy rájöttél, bolond vagy, amiért engem akarsz. Persze én nagyon szeretlek azért, mert ilyen bolond vagy. Nézd, azt írtam, szeretlek, és ezen még csak meg sem lepődöm. Azt hiszem, tényleg szeretlek. Nem tudom, szerelmes vagyok-e, de nagyon fontos vagy nekem. Ezért is sajnálom, ami történt, azt, hogy ilyen vagyok.

Annyira könnyű és egyszerű lenne azt mondani, hogy próbáljuk meg, legyünk együtt, úgy igazán. Annyira könnyű lenne beléd szeretni – talán nem véletlen, hogy féltem ettől. Sosem kérdezted meg, hogy miért, én pedig sosem láttam szükségét elárulni, mert tudom, hogy igazából butaság az egész, de... azt hiszem, vannak az emberben olyan mélyen gyökeredző félelmek, amelyekkel nem tud mit kezdeni, amelyek beleivódnak a lelkébe, és alattomosan mindig készen állnak arra, hogy lecsapjanak. Mint a fóbiák vagy a pánik – az ember az eszével tudja, hogy a félelme mások számára nevetségesnek tűnhet, talán még azt is, hogy igazából értelmetlenül fél, de az érzés mégis megvan, mégis fél, és nem tud ellene tenni. Hát így félek én a szerelemtől. Akit szeretünk, azt nem akarjuk bántani. Én nem attól félek, hogy engem bántanak, vagyis nem, nem igaz, ettől is félek, de attól jobban, hogy én okozok fájdalmat – és nem apró-cseprő dolgokra gondolok, hanem olyan fájdalomra, amire nem ad gyógyírt az idő, ami örök.

Amikor édesanyám életét vesztette, apa nem egyszerűen csak összetört, hanem eltűnt. Itt volt, jelen volt, válaszolt, ha kérdeztük, és úgy tett, mint aki még él, de ő maga, az, aki volt, eltűnt. Tél végén történt, még csak itthon sem voltam, mert már javában tartott a második félév. Evelin hívott fel. Ész nélkül rohantam haza, vissza se akartam menni, de Evelin meggyőzött, hogy ne hagyjam veszni a félévemet, így egyéni órarendet kérvényeztem, úgy-ahogy levizsgáztam, de aztán halasztottam. Szükség volt rám itthon, igazából nem volt számomra kérdés, hogy a családom mellett a helyem. Erről nem szoktam beszélni, mert nem szeretem, hogy ilyenkor olyasmiket mondanak az emberek, hogy ez milyen szép volt tőlem, és hogy milyen erős meg bátor vagyok. Nem vagyok az, egyik sem. Az, hogy hazajöttem, természetes volt, ez nem áldozat volt a részemről, mégis mindenki úgy néz rám, mintha az lett volna. Azért merem neked mindezt elmondani, mert úgy gondolom, te megértesz, hiszen te is bármit megtennél Vandáért, és nem gondolod úgy, hogy ezzel áldozatot hozol érte, nem gondolod azt, hogy bármit is feladsz. Én is így éreztem.

Szóval hazaköltöztem. Evelin szerint egyben tartottam a családot. Mikor leérettségizett, megköszönte nekem, hogy itt voltam. Apa anya halálának évfordulóján tette ugyanezt. Sose fogom elfelejteni, mert akkor, abban a pillanatban tért vissza. Egy évig nem létezett, és most sem egészen olyan, amilyen volt. A fájdalom mindig ott van a szemében, nem múlik, egy cseppet sem. Egyszer láttam, ahogyan sír. Az én mindig erős, bátor apukám, aki mindig kész volt felvidítani, megnevettetni minket, görnyedten ült, és könnyek peregtek az arcán. Nem mertem odamenni hozzá, nem mertem zavarni a gyászában, de úgy éreztem, meghasad érte a szívem.