Szívörvény

Epilógus helyett

„... ma, úgy látszik, az igazságok napja van."

Viv nem tudja megállni, a kirakatüvegekben lopva újra és újra meglesi magát, pedig általában megmosolyogja azokat, akik bármilyen tükröződő felületen képesek magukat bámulni. Máskor nem csinál hiúsági kérdést abból, hogy néz ki, a lényeg, hogy jól érezze magát a bőrében, most azonban élvezi, hogy láthatja megcsillanni, még ha homályosan is, a hajában a mélyzöld tincseket. Úgy érzi, a sötétbarna, majdnem fekete hajához jól illik ez az árnyalat, nem olyan rikítóan idegen, mint azok a nagyon élénk, egyértelműen mű árnyalatok, és az külön feldobja az összhatást, hogy csak elöl vannak más színű csíkok, majdnem úgy, mint Vadócnak az X-menben. Viv a fehér tincseken is elgondolkodott, de az nem lett volna túl eredeti, márpedig szereti az eredetiséget.

Furcsa, hogy szükségét érezte ennek a változásnak. Mikor Evelin elköltözött, csupán annyit tett, hogy minden körmét más színűre lakkozta, ez pont kielégítette azt az érthetetlen vágyat, ami mindannyiszor hatalmába keríti, ha valami megváltozik az életében. Most csak annyi történt, hogy Vanda és Ádám beköltözött a házukba, és tessék, ő máris befesteti a haját, pedig Ádám kedves férfi, és igazán nagyon szereti a nővérét, Vanda pedig máris olyan, mintha egy rég nem látott, de annál kedvesebb unokatestvér lenne – ami meglepő, hiszen ők ketten teljesen mások. De pár nappal ezelőtt végigbeszélgették az éjszakát csak úgy, mindenféléről, Viv észre sem vette, hogy telik az idő, egyszerűen csak jól érezte magát, és ez közel hozta őket egymáshoz. Ráadásul nagyon király, hogy Vanda az érzéseivel befolyásolja a környezetet, Viv szerint ez egyszerűen lenyűgöző.

Vivien felsóhajt, és kicsit összébb húzza a bőrdzsekijét. Talán arról van szó, hogy ezzel az egésszel Evelin elköltözése véglegessé vált – persze eddig is az volt, ezt tudta ő is, csak valahogy azzal, hogy a szobája ott maradt érintetlenül (és persze fájón üresen), mégsem érezte így. Szóval most nemcsak azt kell feldolgoznia, hogy két lakóval bővült az otthona, hanem azt is, hogy a fiatalabb nővére már tényleg nem él velük. Vivien tudja, hogy ez így van rendjén, tudja azt is, hogy Evelin nagyon boldog Leóval, hogy bármikor felugorhat hozzájuk, ha a nővérével szeretne lenni, és egyébként is gyakran jönnek haza, de ettől még egy egészen pici, önző része azt kívánja, bár maradt volna minden úgy, ahogyan volt. Erről igyekszik nem tudomást venni, mert szégyelli, hogy így érez, de azért néha az érzés mégis makacsul megráncigálja a lelkét.

Ahogy erre rádöbben, zavartan a füle mögé simítja rakoncátlan tincseit, amik persze a következő lépésnél megint az arcába hullnak. Vivien már megszokta, hogy a haja gyakorlatilag önálló életet él, úgy áll, ahogy neki tetszik, nincs az a hajzselé vagy hajhab, ami más formába kényszeríthetné. Mikor megint megpillantja magát egy kirakatban, elégedetten elmosolyodik. Jól néz ki. Vagyis, ezt nyilván nem gondolja mindenki így, például a mellette elhaladó nyugdíjasok határozottan megrovó pillantással mérik végig, de Vivient ez nem zavarja. Talán nem is a haja miatt néznek rá rosszallóan, hanem csak azért, mert a fekete harisnyáját fehér halálfejek és keresztcsontok dobják fel, bár az is lehet, a rövidnadrágot nem tartják helyesnek ezen a hűvös, őszi napon, ami elég hülyeség, hiszen mennyivel lenne másabb, ha szoknyát viselne? Szerinte jól néz ki, és ennyi.

De azért kicsit izgul, hogy Eriknek tetszeni fog-e a haja. Senki más véleménye nem számít, de Eriké igen. Szaporán dobogó szívvel lép be a férfi munkahelyének udvarába, de az teljesen kihalt, úgyhogy továbbmegy a műhely felé. Viviennek az autószerviz gyakorlatilag a második otthona, tizenhárom éves kora óta majdnem mindig ide jött suli után, és a házijában nem egyszer az itt dolgozó férfiak segítettek (nekik köszönhetően értette meg a fizikát és a matekot, de Papa, a szerviz tulaja, például történelemből is rengeteget segített). Soha senki nem emelt kifogást Erik ellen, amiért vele együtt Vivient is megkapták, sőt, mindig agyonkényeztették a lányt, ő lett itt mindenki „kislánya".