Szívörvény

9. fejezet

„Miért nevetsz?, és ő azt felelte: Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy boldoggá teszel."

Jázmin pár perccel öt előtt lép ki a kapun. Mikor meglátja Ádámot lazán a kocsijának támaszkodni, elmosolyodik. Tegnap szóba került köztük a pontosság kérdése is, és egyetértettek abban, hogy nem szeretnek késni.

Ádám ellöki magát az autótól, és közelebb lép hozzá. Pár másodpercig csak nézik egymást, kicsit hitetlenül, valahogy úgy, ahogy egy rég nem látott, de nagyon jó barátra nézhet az ember. A férfi élénken csillogó tekintete bizsergést csal Jázmin testébe.

– Szia! – szólal meg Ádám.

– Szia! – mondja halkan Jázmin, aztán kitör belőle a nevetés. – Vajon ezt minden egyes alkalommal el fogjuk most már játszani?

– Lehet – nevet Ádám is. Még közelebb lép, és egyszerű, mindennapos természetességgel csúsztatja a kezét Jázmin derekára. Ahogy hirtelen magához húzza, Jázmin tüdejében bennreked a levegő. A férfi úgy csókolja meg, mintha egész nap erre várt volna. Jázmin magában mosolyog azon, hogy talán tényleg így volt.

– Hiányoztál – súgja Ádám, amikor elhúzódik.

– Azt hiszem, te is – motyogja Jázmin, és ha Ádám nem ölelné olyan szorosan, akkor minden bizonnyal a haját kezdené babrálni, így azonban csak félszegen elmosolyodik.

– Azt hiszed? – somolyog Ádám.

– Oké, hiányoztál – adja meg magát nagy sóhajtás kíséretében Jázmin, aztán kibontakozik az ölelésből. – És még mindig rettenetes vagy – teszi hozzá, de közben mosolyog, mert nem akarja, hogy Ádám félreértse. Persze valószínűleg ez nem történne meg, de azért jobb biztosra menni. – Mehetünk?

– Persze.

Beszállnak Jázmin autójába, bekötik magukat, aztán Jázmin beindítja az autót. A zene, amit korábban hallgatott, magától elindul.

– Nocsak, most nem a füstös hangú énekesnő?

– Kell a változatosság – vonja meg a vállát Jázmin. – Ma reggel pedig ezzel a szöveggel a fejemben ébredtem, szóval muszáj volt ezt hallgatnom.

– Ilyen velem is szokott lenni – mosolyodik el Ádám. – Egyébként szeretem Pici bácsit, az LGT régi nagy kedvencem.

– Anya imádta hallgatni a Képzelt riportot – mondja ábrándos, szomorkás színekkel a hangjában Jázmin, és gyerekkori emlékek sejlenek fel benne. Sütemények illata, bágyadt vasárnap délutánok, az édesapja és az édesanyja konyhából kiszűrődő nevetése, ellopott képek, ahogy táncolnak, Evelin és ő pedig kuncogva les be a konyhába az előszobából, az édesanyja arca liszttől maszatos, és vidáman, tisztán kacag, ahogy az édesapja nevetve pörgeti, a szoknyája fodrokat vet a levegőben...

– Az én szüleim is nagyon szerették, szerintem lélekben mindketten hippik voltak.

Jázmin tudja, hogy Ádám szülei már nem élnek, tegnap erről is beszélgettek.

– Akkor lehet, hogy lélekben te is hippi vagy?

Ádám felnevet, és Jázmin lelkét kellemesen csiklandozza a telt, őszinte hang.

– Szeretkezz, ne háborúzz, ezzel teljesen egyet tudok érteni – jelenti ki Ádám.

– Én is – vet rá egy sokat ígérő pillantást Jázmin, a férfi pedig válaszul nagyot nyel, és tekintete önkéntelenül végigkalandozik Jázmin könnyű, lenge ruhába bujtatott testén. – Ha így nézel rám, nem jutunk el Hanga-bokorig.