Szívörvény

10. fejezet

„Ó, uram, te vagy a legnagyobb solymász a birodalomban, mindig tudod, pontosan tudod, mikor kell visszaadni a madarat az égnek."

A királynő egyedül áll a hajnal lassan szétbomló színeiben. Ahogy keze az ablak vékony üvegére tapad, már nem bont virágokat a jég. Most nincs rajta a kesztyűje, amit azért hord, hogy az alattvalói ne láthassák meg, hogy nem az már, mint aki volt. Megváltozott. Megváltoztatta a férfi, aki mindig az árnyékból lép elő. Ő mégis várja, hogy újra láthassa. Mindig várja. És mindig retteg tőle.

– Királynőm!

A királynő elmosolyodik. Szokatlan az arcának ez az apró rezdülés.

Megfordul, és a szíve nagyot dobban. Ez is szokatlan. Mióta megfagyott, sosem érezte, hogy dobogna a szíve.

– Mit keresel itt? – kérdi a királynő, de a hangja nem olyan már, mint a szél hideg süvítése.

– Téged – feleli a férfi. Közelebb lép, és a királynő nem hátrál, sőt, mintha mozdulna előre, mintha a teste a férfira vágyna. A férfi még közelebb lép, megfogja a kezét, de ezúttal nem húzza az ajkához, mint máskor, ezúttal csak gyengéden megszorítja.

– Szóval már nem a gyermeket, aki voltam?

A férfi lassan megingatja a fejét.

– Most már nem tagadod meg azt, aki voltál. A gyermek vagy, csak felnőttél.

A férfi közelebb hajol, és a királynő szeme elkerekedik, aztán azonban a férfi ajka az ajkához ér, és ahogy a forróság hullámokban elönti a testét, egyetlen pillanatra megfeledkezik mindenről.

Aztán mintha szörnyű, fájdalmas hasadás rázná meg a testét. Jégmorajlás a mélyben. És a szíve dobog, úgy dobog, ahogy talán még soha. És ez fáj.

A királynő ellöki magától a férfit, hátrálna, de nincs hová. A szeméből könnyek szöknek meg, és ő csodálkozva emeli fel a kezét, és érinti meg az arcát. A könnyek égetik a bőrét. Soha nem érzett forróság perzseli belül. És ő hideget akar, havat és jeget, fehér közönyt. Nem akarja, hogy fájjon.

A férfira emeli a tekintetét. A férfi szelíden néz rá vissza, szelíden és megértéssel.

– Menj el – súgja a királynő megtört hangon. – Menj el. Nem akarlak többet látni.

Ha nem látja többé, nem fájhat majd, amikor elveszíti. Mert úgyis elveszíti, ahogy mindent és mindenkit elveszített egyszer régen. Ha a férfi most elmegy, ha nem kísérti-csábítja többé, újra megfagy, és soha semmi nem fog fájni többé.

Sajgó fájdalom űzi ki az álmot Jázmin szeméből. Szaporán pislog, és nem érti, miért érzi könnyek csípését, ahogy azt sem, miért feszül olyan keményen és kíméletlenül a mellkasa. Behunyja a szemét, mély levegőt vesz, de a testére telepedő szorongás mit sem enyhül.

Az oldalán fekszik, Ádám karja óvón öleli, a lábuk összefonódva. Jázmint zavarja ez a közelség, zavarja a meghittség. Arra vágyik, hogy egyedül legyen, nem akarja érezni a férfi cirógató lélegzetvételeit a nyakán, nem akarja érezni a szívdobogását, sem a hozzásimuló teste forróságát.

Olyan lassan és óvatosan mozdul meg, ahogyan csak képes. Nem lenne jó, ha Ádám felébredne, Jázmin szeretné elkerülni a kérdéseket, és azt is, hogy a férfi egyetlen mosolyával vagy szavával visszacsábítsa maga mellé. Térre van most szüksége.