Szívörvény

7. fejezet

„... elvesztél és én is elvesztem."

A királynő a kastély egyik belső kertjének egyetlen padján ül. A kis udvar zárt, kőfalak veszik körül. A keskeny, macskaköves sétányon, mely a robusztus padhoz vezet, pocsolyákba gyűlik a víz. A királynőnek ez a kedvenc kertje, de csakis olyankor jön ide, amikor zuhog az eső. Mert amikor zuhog az eső, ennek a kertnek a virágai olyanok lesznek, mint amilyen ő. Üvegesen áttetszőek, mintha jégből lennének.

Csontvázvirágok – még a királynő édesanyja ültette őket. Egytől egyig, a saját kezével. A királynő itt közel érzi magát rég elvesztett édesanyjához, hiszen valaha ő is itt volt, valaha együtt üldögéltek itt a lágyan szemerkélő esőben. Most hideg eső esik, hideg és szúrós, mint azóta mindig, hogy visszafoglalta a trónt. De az édesanyja hangját még mindig hallja, ha nagyon figyel.

A királynő hamarabb érzi meg a jelenlétét, mint ahogyan észrevenné. Nem tudja, mi hívja fel rá a figyelmét, de amikor felemeli a fejét, úgy teszi, hogy tudja, a férfi fog vele szemben állni. A férfi, aki egyszer régen önzetlenül segített neki.

– Mit keresel itt?

A férfi szemtelen mosollyal az ajkán sétál felé, majd térdre ereszkedik előtte, nem törődve a vízzel.

– A gyermeket, aki voltál.

A királynő szeretne elhúzódni, szeretne méltóságteljesen felemelkedni a padról, és szeretné, ha olyan hűvös és kimért lehetne, mint mindig. De a férfi tekintete élénk és csillogó, és a szemében nincs félelem, mint mindenki másnak. Mintha átlátna rajta, mintha ismerné. Ez zavarba hozza a királynőt, és képtelen megmozdulni.

– Menj el! – Alig képes kipréselni magából a szavakat, de megteszi.

A férfi nem mozdul, csak mosolyog tovább. Hirtelen a királynő keze után nyúl, és csókot lehel rá, majd finoman leengedi. Aztán feláll, és az esővel a legkevésbé sem foglalkozva, nyugodtan elsétál.

A királynő mozdulatlanul mered utána. Csak akkor képes lenézni a kezére, amikor a szíve dobogása már nem a férfi lépteinek ütemére ver. A kézfején, ahol a férfi ajka hozzáért, újra megolvadt a jég. A királynő hosszan bámulja, de a bőre nem fagy meg újra. Úgy érzi magát, mintha olyan lenne, mint a kert csontvázvirágai. Most áttetszőek, de ha kisüt a Nap, és megszáradnak a szirmok, újra fehérek lesznek. Csak számára a titokzatos férfi jelenti a napsütést.

Az eső szakadatlanul zuhog tovább.

– Jázmin, ébredj!

Jázmin gyengéd érintést érez a homlokán, de a szemét csak nehezen nyitja ki. Pislog, az erős fény bántja a szemét. Odakint egyértelműen nem esik. Miért érez mégis derengő esőillatot, és miért hall puha surrogást?

– Rosszat álmodhattál – jegyzi meg Ádám, aztán a homlokáról a karjára rebben a keze. – Jézusom, te reszketsz!

Jázmin hagyja, hogy Ádám felülve magához húzza, bebugyolálja a takaróba, és szorosan átölelje.

– Veled álmodtam – súgja remegő hangon, és próbál kapaszkodni az álom halovány képeibe, de azok makacsul elillannak előle. A részletek nem világosak. Esett, és ott volt Ádám, és...

– Hát, ez nem valami szívderítő rám nézve – mondja gyengéden Ádám. – Mi történt?

– Zavaros az egész, nem emlékszem – motyogja Jázmin kitérőn.