Bajkeverők (+18)

part 54

Elsápadva néztem a történéseket körülöttem. A felszálló port a teste körül, az emberek sikolyait, a kifejezést, az arcukon.

De szemeimet nem tudtam elszakítani tőle.

Négykézláb kúsztam Matt mellé, aki elfehéredve, mozdulatlanul feküdt előttem. Nem tudva, hogy mit is kéne csinálnom, csak térdepeltem. Kezeim a levegőben remegtek.

Könnyeimtől szenvedve mellkasához nyúltam, majd  kezeimet bámultam, amik fénylő bordó színben hevertek a térdeimen.
Alig kaptam levegőt. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán lélegeztem e még. Lassan simítottam végig a karján.

- Nem. - suttogtam magam elé, mit sem törődve Jamievel, aki óvatos léptekkel közelített felém.

- Kérlek ne! - könyörögtem, miközben Matt kezét szorongattam,  fejemet  pedig lassan a mellkasához szorítottam.

- Kérlek ne hagyj itt ! - sírtam és jéghideg kezeit a számhoz tartva próbáltam újra fel melegíteni azokat.

-  Nem. Nem,nem, nem, nem, nem! - ismételtem magamban. - Nem hagyhatsz itt. Nem hagyhatsz itt ezekkel. - suttogtam közelebb hajolva hozzá.- Nem hagyhatod, hogy egyedül keljen megküzdenem mindezzel. Hallod ? El sem meséltem még mi történt. -simítottam végig lassan a haján, miközben másik kezemmel még mindíg hideig ujjait szorongattam.

Valaki megragadott hátulról.

Mikor hátra néztem Jamie állt felettem a pisztoly végét rámszegezve ujjai görcsösen kapaszkodtak belém.  Mit sem törödve vele, ellöktem a kezét és egy csókot nyomtam Matt homlokára.

A következő pillanatban már talpon voltam és felé fordultam teljes testtel.

- NEEEM!- sikítottam felé, miközben az utcát  rendőrségi szirénák hangja töltötte be.
Felé indultam.

Éreztem ahogy a düh elönti testemet, forrtam az idegtől, és el sem tudtam képzelni milyen arckifejezésem lehetett Matt vére alatt, ami lassan, könnyeimmel elvegyülve csöpögött le az arcomon. Jamie ijedt arckifejezéssel hátrált egy lépést.

- Halott vagy. - suttogtam Jamie felé, miközbe teljes erőmből ütöttem.
- Megöllek hallod ?- ordítottam az arcába.
Csontjaim repedeztek, olyan erősen próbáltam, amennyire tőlem tellett.

Miután láttam, hogy a rendőrök körbevettek minket, és közénk álltak, még mindíg próbáltam utána kapni körmeimmel. Minden lehetséges módot meg akartam ragadni, hogy fájdalmat okozzak neki, hogy úgy fájjon, mint nekem fájt.

Kezében a pisztollyal állt és engem bámult. Arcán egyszerre volt szomorúság, sajnálat, minden. De nem érdekelt. Mindent ami a lábamnál volt felé dobáltam a rendőrök közt.

Apró szilánkokat, köveket, amik fájdalmasan vágták fel a bőrömet.

Pisztolyát rám szegezte, de én csak széttárt karokkal vártam, hogy vessen véget ennek az egésznek.

Engem nézett, de arckifejezésem láttán már nem célzott rám tovább.

Kezeit maga mellé ejtve, lehajtott fejjel mormolt el egy sajnálomot, aztán saját magára mutatott a fegyver végével.

Mielőtt bármit csinálhatott volna, a rendőrök vállon lőtték, engem pedig maguk mögé rejtettek.

Összeestem, aztán remegő kezeimmel feltartva magam pillantottam legjobb barátom felé, a minket körülvevő rendőrök lábai között.

Felé indultam.  Éreztem, ahogy a kavicsok minden mozdulatom után a bőrömbe vájtak, ahogy utat találtak maguknak a vágásokon keresztül.

Nem állított meg senki.

Mintha a világ megszűnt volna körülöttem.

Csak sípolást hallottam minden irányból. A fejem, iszonyatosan fájt és dülöngélve voltam csak képes arra, hogy mozduljak.

A hányinger, ami erőt vett rajtam megbaszhatta. Nagyot nyelve próbáltam leküzdeni minden érzést, remegést, fájdalmat. Legalább csak addig, míg mellette nem lehettem.

Mikor elértem Matt testéhez, lefeküdtem mellé a jéghideg betonra. Karjaimat átvetettem rajta és úgy öleltem át oldalról.

- Had meséljem el Matt. - sírtam- Ugye figyelsz rám? Hallod amit mondok Matt ? Ez most érdekesebb lesz, mint a sztorik Evan Beckről.

Sajgó kézfejemmel letöröltem a könnyeimet, és szipogva folytattam.

- Holnap elmegyünk és én állom a kávékat. Igérem egy hónapig én veszek minden doboz cigit, amit ketten szívunk majd el, csak kérlek figyelj rám. Egy évig ! Egy évig mindent én fizetek. Kérlek !Hallgass végig. Nem. Nem kell.
Szakíts félbe, ahogy mindig szoktál. Mondd azt, hogy utálsz mert szép vagyok.
Bármi jöhet. - suttogtam a vállához hajolva.

- Mondd, hogy mennünk kell új cipőt venni neked, mert már nem tetszik a régi, vagy válaszd ki a ruháimat, bármit amit akarsz. Kérlek Matt, csak ne hagyj egyedül. - könyörögtem, miközben könnyeim már megállíthatatlanul folytak.

- Menjünk el inni.- szorosabban öleltem. - Mondd, hogy nem volt só. Mondd, hogy mindent elloptál, de nem volt só.
Mesélj az új srácról, aki tetszik. Mesélj el mindent... Hallod Matt? Soha többé nem választok senkit helyetted. Csak . Kérlek . Gyere vissza hozzám .

Lehunyt szemekkel és remegő szájjal kapkodtam a levegő után, ami mintha nem akart volna utat találni a tüdőmbe.

Éreztem, ahogy elvesztem az eszméletemet, ahogy lassan hagy el az éberség, de nem hagyhattam magam.

Félig csukott szemekkel néztem fel. Egy kedvesen mosolygó rendőrnő állt felettem.

- Segíts ..- suttogtam, miközben próbáltam értelmesen kiejteni a szavakat.

Még így is láttam, ahogy szomorú arccal nyúl felém, aztán éreztem, ahogy végig simít a hajamon.

Gyenge voltam, de minden erőmet összegyűjtve próbálkoztam.

- Hívtunk mentőt! - mondta halkan, nekem pedig eleredtek a könnyeim, attól a kis kedvességtől is.
Nyugodtan hajtottam vissza a fejem Matt vállára, aztán nagy levegő után folytattam.

- A...- köhögtem-  Házban..benn van.. egy férfi.

Láttam, hogy intett a kollégáinak, a kocsma irányába, aztán a hajamat tovább simogatva nézett vissza rám.

- A bi-bi-bizonyíték. - újra meg kellett állnom, hogy zihálva levegőhöz jussak.
Hátra nyúltam, a kék táskához, amiről eddig szinte meg is feledkeztem.

A nő óvatosan vette ki a táskából a laptopot, majd a helyszínre érkező mentőknek intett.

- Hallod Matt?- mosolyogtam felé. - Mostmár nyugodtan felébredhetsz,  itt vannak, hogy megmentsenek minket.

Arcomat a karjához dörgöltem.

A nő még egyszer végigsimított a hajamon, majd közelebb hajolt.

- Büszke lehetsz magadra. Nagyon jól csináltál mindent.

Két magas férfi állt meg a nő mögött, mentős egyenruhában.

Egy pár szót váltottak, majd a földről, egy összecsukható ágyra helyeztek át.

Kezem lelógott a földre. Még mindíg Matt kezét szorítottam.

- Engedd el. - hajolt felém az egyikük.

Nem válaszoltam, csak szemeimet összeszorítva ráztam a fejem.

Egymásra néztek, majd egyikük szóra nyitotta a száját, a másikuk megállította.

- Mennünk kell.

Fáradtan csukódott le a szemem, de a maradék erőmmel is csak szorítottam.

- Nem!- folytak le a könnyeim a fülem mellett, ahogy a rám várakozó mentősök között Mattre pillantottam.

- Nem...