A megtört fiú

3. fejezet

  Az engedélyüket egyenruhás őrök ellenőrizték az Abszol út piacterének közepén. Ezek a varázslók nem a skarlátvörös aurortalárt viselték, az ő ruhájuk királykék volt, két oldalt arany zsinórozással, és olyan stílusú, amilyet Perselus még soha nem látott azelőtt: áthajtós, a mellen két sor arany gombbal, egészen derékig. Drágának tűnt, ő pedig azon mélázgatott, vajon mennyi mehetett el Lucius Malfoy aranyából ezekre az őrökre és egyenruháikra.

Történt egy kis felbolydulás, amikor egy férfi és egy kislány hoppanált a piactérre pár perccel Minerva és őutána. A kislánynak nem volt utazási engedélye, mire az apát letartóztatták, majd elrángatták a kékruhás őrök, a lány pedig jajveszékelni kezdett az utcán, ahogy végignézte, amint elvonszolják az apját.

Perselus kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit az őrnek, de Minerva keze vasmarokként kulcsolódott a karjára, jelezve, hogy nem kellene megszólalnia és beleavatkoznia. A nő beterelte Perselust egy, a térről elvezető kisebb mellékutcába.

– Ne provokálja a Kékeket – javasolta Minerva. – Örömmel vetnének az Azkabanba bárkit, aki akár csak csúnyán néz rájuk. Ők nem aurorok, Perselus. Azoknak, akiket a Kékek tartóztatnak le, nem jár tárgyalás; egyenesen a börtönbe kerülnek a fellebbezés esélye nélkül.

– Most viccel? Úgy érti, ezek a felfuvalkodott verőlegények dönthetnek arról, hogy börtönbe vessenek-e embereket, mindenféle törvényesség nélkül?

– Igen, Perselus. A dolgok megváltoztak a háború óta.

– Nem éppen előnyükre – mondta Perselus halkan. – Mi fog történni a kislánnyal?

– A gyermekügyi központban foglalkoznak majd vele, aztán vagy egy rokonához küldik, vagy árvaházban helyezik el.

– De hát egyszerűen magára hagyták az utcán!

– Perselus, nem avatkozhatunk bele. Nem, hacsak nem akarjuk, hogy minket is letartóztassanak. Fejjel mennénk a falnak. Jöjjön, menjünk Madame Malkinhoz, biztos vagyok benne, hogy lesz valamije az ön méretében.

Perselus követte a Roxfort igazgatónőjét végig az Abszol úton a talárszabászatig, és közben látta, amint néhány ember tátott szájjal bámulja a párosukat. Biztos volt benne, hogy ha Minerva nem lenne vele, érné pár cifrább inzultus, és az emberek talán még le is köpnék. Így mindössze annyi történt, hogy néhányan keresztet vetettek, hogy így űzzék el a gonoszt, ő pedig elgondolkodott, hogy vajon az évek során a belterjesség tette-e ostobává a varázslókat. Nem Perselus volt a gonosz; a miniszter gondoskodott róla, hogy a lakosságnak még mindig legyen kit utálnia és hibáztatnia ezekért az új megszorításokért a minisztérium helyett.

Madam Malkin profi volt, mint mindig, és a szeme se rebbent, amikor Minerva az összes készleten lévő talárjukat látni kívánta. Fél óra múlva Perselus egy próbafülkében találta magát, talárt talár után magára öltve, amik közül egyik sem volt fekete. Különös volt megint talárban lenni; a sajátjait kivétel nélkül elkobozták, és mugliruhákkal kellett beérnie.

– Perselus? Mi tart ilyen sokáig? – kérdezte Minerva. – A meghallgatás egykor van, és előtte még valami ebédet is szereznünk kell.

– Még mindig nem döntöttem. Nincs semmijük feketében? – kukkantott ki a férfi próbafülke ajtaja fölött.

Minerva arca elsápadt.

– Sss, nehogy valaki meghallja, miket mond.

– Miket?

– Fekete talár! Mindenféle fekete ruha be lett tiltva a háború óta. A halálfalókra emlékeztette az embereket.

– Ó. – Akkor most mit kéne tennie? Perselus mindig is feketét hordott, már akkor is, amikor még nem is volt halálfaló. Fogalma sem volt róla, milyen szín állna jól neki. Lepillantott fekete nadrágjára, és elcsodálkozott, hogy a Kékek nem lamentáltak miatta. Talán túlságosan lefoglalta őket a lány apjának letartóztatása.

– Mit szólna ahhoz a palackzöldhöz? Sötét is, és a színe kiemelné a haját meg a szemét – javasolta Minerva.

– Rendben, akkor az lesz. Fel is veszem.

– Vegye le a nadrágot is, Perselus. Nem szeretnénk okot szolgáltatni a Wizengamotnak, hogy pikkeljen önre.

Perselus bólintott, aztán elfordult, hogy megszabaduljon a nadrágjától és mugli ingétől. Csak a trikóját és az alsóját hagyta magán; a varázslók számára amúgy is hagyományosabb viselet volt a talár. A vastag holmi súlyos redőkben hullott alá a bokájáig, ő pedig akkor vette észre, hogy pont a barna cipője van rajta aznap, így azt nem kellett lecserélni.

A feketét betiltották? Hogy lehet egy színt betiltani? Abszurdnak tűnt, de a Kékek is, akik bárkit börtönbe vethettek, ha úgy tartotta kedvük. Hogy engedélyezhetett nekik a minisztérium ekkora hatalmat? Amint kijött a próbafülkéből, meglátta Minervát a pultnál átnyújtani az aranyat Perselus talárjáért. Perselusnak nem volt pénze, és büszkesége sem maradt már, így meg kellett engednie, hiszen mi mást tehetett volna? Nem tiltakozhatott, hogy inkább ő fizetne, mert egyszerűen nem engedhette meg magának.

Ahogy a Foltozott Üst felé mentek ebédért, belebotlottak Molly Weasleybe, aki vékonyabbnak és sápadtabbnak tűnt, mint Perselus emlékeiben. Már nem volt sehol az az életteli asszony, akinek a szívében elég szeretet volt bárki számára, aki csak rászorult. A nő szíve összetört. A férje és a két legidősebb fia a háború áldozata lett. Arthur és Bill meghaltak az utolsó csatában, Charlie pedig deréktól lefelé megbénult.

– Molly – mondta Minerva mosolyogva. Molly viszonozta a mosolyt, de a szeme nem. – Charlie-t készül meglátogatni?

– Igen, ma új fizikoterápiát kezd. A gyógyítók úgy vélik, ez segíthet neki visszaszerezni némi önállóságot. Megpróbáltam meglátogatni Harryt, de senkit nem engednek be hozzá.

– Együtt érzek önnel – mondta Perselus, és rájött, hogy azóta nem is látta az asszonyt, mióta annak élete romba dőlt, és Molly elveszítette néhány közeli szerettét.

– Perselus, k-köszönöm – mondta. – Csak szűk családi körben történt a temetés; remélem, nem haragszik, amiért nem hívtuk el. Tudtuk, hogy sok ember nem jöhetett volna el, mert amúgy sem kaptak volna utazási engedélyt, ezért döntöttünk úgy, hogy csak a család lesz ott az Odúban.

– Biztosíthatom, hogy nem haragszom – mondta Perselus, és valójában nagyon meglepett volt, amiért az asszony egyáltalán nem neheztel rá. Teljesen más volt a helyzet, amikor pár évvel ezelőtt Minerva kivételével az egész Rend azt gondolta, hogy ő tényleg a Sötét Nagyúr parancsára gyilkolta meg Dumbledore-t. Úgy tűnik, hogy a Dumbledore merengőjében hagyott bizonyíték annak idején többet segített, mint gondolta.

– Minerva beszélt nekem a meghallgatásról, Perselus. Remélem, maga nyer, nem tudnám elviselni a gondolatát, hogy a mi Harrynket összeházasítsák azzal a férfival!

– Köszönöm, Molly.

– Igen, most már mennünk is kellene. Még nem ebédeltünk, csatlakozik hozzánk?

– Szeretnék, Minerva, de Charlie vár rám. Ideges lesz, ha késem. Sok szerencsét! – mondta Molly, miközben már a piactéri hoppanálási pont felé sietett. Perselus nézte, ahogy a Kékek ellenőrzik az utazási engedélyét, aztán átengedik.

Minerva és ő csendben mentek tovább a Foltozott Üst felé; Perselus mélyen elmerült a gondolataiban. Mi történik majd, ha történetesen tényleg ő nyeri meg ezt a dolgot? Annyit tudott, hogy össze kell házasodnia Harry Potterrel, de mit jelent ez? Szimplán Harry gondviselője lesz, mint most a gyógyítók a Szent Mungóban? Vagy elvárják tőle, hogy Harry férje legyen a szó gyakorlati értelmében is? Ha a fiú nincs ép elméje birtokában, hogy a fenébe tudna beleegyezni bármibe? Nem mintha meg kellett volna bizonyosodniuk róla; Perselus biztos volt benne, hogy a házasság elhálásáról szóló törvényeket a tizenkilencedik században eltörölték. De Scrimgoeur új morális hadviselése mellett Perselus már azon sem lepődött volna meg, ha újból hatályba helyezték volna őket.

Tom furcsállva pillantott rá, amikor beléptek a kocsmába, mint ahogy a vendégek többsége is. Minerva kinézett egy üres asztalt az ablak mellett, és odavezette Perselust. Amint leültek, két menü jelent meg az asztalon az ebédspecialitásokkal. Perselus egyáltalán nem volt éhes.

Minerva megveregette a kezét, mintha csak tudta volna, milyen ideges a férfi, mielőtt visszaküldte volna a menüt a bárpultnál álló Tomhoz a rendelésükkel. Tíz perc múlva Tom odalebegtetett két tányér szendvicset az asztalukhoz két pohár sütőtöklével együtt. Perselus el tudott volna képzelni valami erősebbet is, de tudta, hogy a meghallgatás előtt lerészegedni nem lett volna épp a legjobb ötlet.

Miután megették a szendvicseket (Perselus csak csipegetett a magáéból, míg végül egy összecsócsált halom maradt a tányérján), kifizették a számlát és megitták az innivalót, nem maradt más hátra, mint hogy a Mágiaügyi Minisztériumba menjenek. A fából készült székek végigkaristoltak a kőpadlón, ahogy felálltak; Perselus összerezzent a hangjukra.

– Van engedélyünk rá, hogy odahoppanáljunk az előcsarnokba, nem kell a látogatók bejáratát használnunk – mondta Minerva, amikor Perselus rápillantott az aranyszínű jegyre az asszony kezében. – Felkészült, Perselus?

A férfi bólintott, habár nem volt biztos benne, hogy valaha is készen állna arra, ami rá várt.

A biztonsági varázsló megmotozta őket, Minerva pálcáját a meghallgatás végéig elkobozták, aztán a férfi megvetően fújt egyet, amikor meglátta Perselus korlátozó-nyakörvét a nyaka körül. Varázslat nélkül nem lehetett elrejteni; Perselus még egy egyszerű fedőbűbájt sem tudott kiszórni.

Mihelyst túl voltak a biztonsági formaságokon, az alsóbb szintek irányába indultak és a tárgyalóterembe, ahol a Harry jövőjét eldöntő meghallgatást tartották. Egy teremszolga a bíróéval és a jogászokéval szemközti üres asztalhoz vezette őket; a másikat Lucius Malfoy és ügyvédi testülete már elfoglalta. Perselus nem engedhetett meg magának jogi képviseletet, és Minerva anyagi keretei sem nyúltak ilyen messzire. A bíró asztalával szemközt nehéz, fából készült szék állt.

Miközben leültek, Malfoy önelégülten rávigyorgott, és habár Perselus az új, elegáns talárját viselte, meztelennek érezte magát a pillantástól.

Morajlás tört ki a karzaton ülők közt, és fokozatosan egyre hangosabbá vált, mígnem a teremszolga kinyitotta az ajtót, és belépett rajta a bíró.

– Jenkins bíró. Kérem, mindenki álljon fel – szólt a teremszolga, amint a bíró beljebb jött négy tanácstaggal a nyomában, akik úgy követték őt, mint kiskacsák az anyjukat.

Amikor a bíró elért az asztalához, leütötte a kalapácsát, mielőtt még leült volna.

– Az ülést megkezdem! Csendet kérek!

A motyogás olyan hirtelen maradt abba, mintha csak egy gombnyomással kapcsolták volna ki.

– A bíróság a tanúk padjára szólítja Lucius Malfoyt!

Perselus nézte, ahogy Malfoy kisétál a bíró asztala előtti székhez. Ez azt jelentette, hogy csak a bíró és a mögötte lévők láthatják majd Malfoy arckifejezését, így aztán egyedül a bíró dönthette el, hogy a férfi hazudik-e vagy sem.

Perselus összekulcsolta a kezét maga előtt az asztalon, és várta, hogy megkezdődjön a kikérdezés.