Szeretlek!

I. Fejezet : Ess esō, ess!!

Hideg volt. A kemény kőfalnak dőltem, és próbáltam rendezni a gondolataimat.
De nem ment.
A fejem zsongott, a testem remegett, és iszonyatosan fáztam. A világ forgott körülöttem, a színek összevissza cikáztak a szemem előtt. Én meg csak feküdtem.
Nem akartam megmozdulni. Fájt minden tagom.
Lassan elkezdett esni az eső.
Hallottam ahogy az eső kopog a rozoga háztetőn. Csip- csip-csöpp. Eleinte halkan aztán egyre hangosabban. Nevetni kezdtem.
De miért nevetek? Nem értem, de olyan jól esik. Csak nevettem és nevettem, torkom szakadtából.
A fejem végre kiürült, és lebegtem. Lebegtem gondtalanul, fájdalom nélkül, emlékek nélkül.
Felszabadultan.
De csak pár percig tartott.
Éreztem, hogy zuhanok és már nem bírtam megfékezni. Egy gyönyörű kék szempárt láttam, éreztem a meleg leheletet az arcomon, és a fülem egy vékonyka hang halk szuszogásától csengett. De mindez amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnt. Egy perc múlva újra a
hideg kőfalat éreztem a hátam mögött és egy meleg kezet a vállamon.
Valaki rázott. A nevemet kiabálta újra és újra. Felnéztem.
„Miért van ő itt? Hogy talált meg? Hát már egy kicsit sem lehetek egyedül?”
Ezernyi kérdés cikázott a fejemben. Mikor észrevette, hogy kinyitom a szemem elengedett, és hátrébb lépett. Aztán már csak a fájdalmat éreztem az arcom baloldalán. Még jobban nekinyomódtam a kőfalnak, és kicsit be is vágtam a fejem. Elképedve néztem rá miközben a fájó arcomhoz nyúltam.

– Mégis mit képzeltél?
A hangja olyan hideg volt, mint a jég, a szemei villámokat szórtak, a vállai merevebbek voltak, mint egy betontömb. Dühös lettem.
„ Mit képzeltem?! ”
Vissza akartam ütni, de ő könnyedén elkapta a karomat és hátracsavarta. Hiába, ki voltam
ütve.
– Eressz el!
Megpróbáltam kitépni a karom a szorításából, de nem sikerült.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
– Téged kereslek, te idióta – kelt ki magából.
Üvöltött. Még sosem csinált ilyet.
– Van fogalmad róla, hogy mennyire aggódtam? Napok óta eltűntél és egyáltalán nem adsz élet jelet magadról. Elment az a maradék kis eszed is, ami volt? Hányszor ejtettek fejre, hogy ilyesmire vetemedj? Komolyan azt hitted, hogy nem foglak megtalálni?
A vállamnál fogva rázott. Én meg tétlenül tűrtem. Mint egy rongybaba.
Akkor néztem csak meg jobban. A hajából csöpögött a víz, a pólója és gatyája hozzátapadt a testéhez, és bokáig sáros volt. A vállai remegtek az elfojtott indulattól.
„ Miért teszed ezt? Miért nem hagysz egyedül? ”
– Csónakos!
„Nem akarom, hogy itt légy! Nem akarok több embert magam köré akiket elveszíthetek!”
– Hallasz engem? – suttogja. Látom, hogy kezd megijedni.
„ Nem veszíthetlek el téged is!! ”
– Andris!
Újra ez az érzés. Újra eluralkodott rajtam az üresség és a félelem. Láttam magam előtt az apró fehér koporsót és az élettelen szőke fiú testét.
Rázott a hideg! Meg fogok őrülni! A gyomrom görcsbe rándult, a fejem majd széthasadt, az izmaim elernyedtek. Ziháltam.
– Andris! Jól vagy? – kiáltott kétségbeesetten. Ha nem kap el, biztos hatalmasat estem volna.
Rosszul vagyok. Hányingerem van.
– Csónakos, meg kell nyugodnod!
Felnéztem rá. Teljesen kétségbe volt esve. Ugyan az arcán ezt alig látszott, de a szemében láttam az ijedséget. Lerántottam és magamhoz szorítottam. Szükségem van rá!
Az eső egyre jobban esett.
Még jobban hozzá bújtam. Mikor érezte, hogy kicsit lenyugodtam ő is magához ölelt.
Lépteket hallottam. Felénk közeledtek. Felemeltem a fejem és feléjük néztem.
– János – kiáltott az egyik hang.
Mit keresnek ők itt? Felállt a hátamon a szőr.
Ebben a pillanatban Boka hirtelen távolabb húzódott, és lefejtette magáról a karjaimat. A szemeiben zavartságot láttam. A tekintete köztem és az érkezők között cikázott.
Elöntött a düh. Törni, zúzni tudtam volna. Legszívesebben megütöttem volna valakit. Újra magamhoz szorítottam Bokát, és ezúttal már nem tudott elszökni. Áts-ék akkora értek oda hozzánk.
Végigmértek minket. A fiatalabbik Pásztor undorodva elfordult, a bátyja viszont mereven nézett minket. Volt valami a tekintetében, valami amit nem tudok szavakkal leírni. Olyan volt mintha a zavartság és a szomorúság keveréke lenne. De a szemei leginkább egy macskáéra emlékeztettek. Hatalmas borostyán színű szemei voltak.
Áts értetlenül nézett rám, majd Bokára. Az arcán ezerféle érzelem váltakozott. Láttam rajta, hogy össze van zavarodva. Először a düh, aztán a felismerés, a szomorúság, a féltékenység, majd az értetlenség.
Boka próbálta elfordítani a fejét és félrenézni. A tekintete zavart volt, és kétségbeesett.
Újra remegni kezdtem.
„ Nem! Nem vehetik el még őt is! Nem akarok egyedül maradni! ”
A fülem zúgott. Az utolsó amire emlékszem Boka kétségbeesett arca és egy édes kis vékonyka hang a fülemben.
„ Szeretlek Andris! ”
Aztán minden elsötétült.