Szeretlek!

Valóság

 Mikor magamhoz tértem, egy ismeretlen helyen voltam.

 Legalábbis akkor még azt hittem. Kicsit jobban körülnézve rájöttem, hogy nem is annyira ismeretlen ez a hely.

 Ez Boka szobája.

 Megpróbáltam felülni de nem ment. Esetlen rongybabaként zuhantam vissza az ágyra. A fejem majd széthasadt, az emlékeim pedig enyhén szólva, homályosak voltak. Még mindig nem voltam teljesen tiszta...

 Miután negyedszerre sem tudtam felülni, feladtam. Néma néztem ki a fejemből és próbáltam felidézni valamit az elmúlt napokból. De semmi sem jutott eszembe.

 Jobb híján elkezdtem jobban is körülnézni a szobában. A szoba kicsi volt és egyszerű. Ágy, íróasztal, szék, könyvespolc, szekrény. Az asztalon és a könyvespolcon lévő könyvek katonás sorrendben álltam vigyázzban. A falon egy parafatábla lógott, azon pedig különböző papírok. A szoba tiszta volt és rendezett. Muszáj volt ezen mosolyognom.

– Mennyire illik hozzá.

– Nos, köszönöm – szólalt meg valaki az ajtó felől.

 Túl gyorsan akartam odafordulni és úgy éreztem a fejem menten széthasad. Boka állt az ajtóban, ráérősen dőlt neki az ajtókeretnek és onnan nézte a szenvedésem.

– Ne is próbálkozz. Most pár napig nem nagyon mozoghatsz majd – mondja halkan.

 Ha akartam volna sem tudtam vitába szállni vele.

 Hogy miért? Mert belenéztem a szemébe.

 Csalódottság. A sötét szemeiben csak csalódottságot láttam, semmi mást. Nem szánt engem, mint a legtöbb hozzám hasonló idiótát, hanem csalódott volt.

 Ekkor kezdtek eszembe jutni a tegnap történtek. Az évforduló, a drog, a romos gyárépület, az eső, a lebegés és a pofon. Gondolkodás nélkül nyúltam az arcomnak arra a részére, ahol a pofon ért.

– Látom kezd eszedbe jutni a tegnap.

 Megrémít mennyire érzelemmentes a hangja. De megérdemlem. Megértettem miért csalódott bennem és miért viselkedik így.

– Sajnálom – suttogtam alig hallhatóan.

Boka csak jeges tekintettel nézett vissza rám.

– Enned kell valamit. Gondolom napok óta nem ettél semmit.

 A hangja pont olyan érzelemmentes volt mint az előbb. Hátat fordít és kimegy. Átsiklott a szavaim felett, mintha ki sem mondtam volna őket.

 Fájt.

Kicsit később visszatér két vajas kenyérrel és egy nagy kacsó teával, meg egy bögrével.

– Nem lenne jó ha rögtön telezabálnád magad és hányingert kapnál. Lassan egyél és idd meg az összes teát. Nagyon ki vagy száradva.

Úgy beszélt mint egy szigorú apa a kisfiával aki valami hülyeséget csinált.

Nyelek egyet.

Pont mint én. Tudom, hogy dühös rám. Tudom, hogy csalódott. Megérdemeltem azt a pofont.

Segített felülni és az ölembe rakta a tálát.

– Egyél, tudom, hogy éhes vagy – mondta, és magamra hagyott.

Néztem ahogy összeszed néhány könyvet az asztalról és a táskájába teszi.

– El kell mennem és csak későn jövök vissza. A szüleim elutaztak romantikázni, szóval senki nem lesz itthon egy darabig. Ne állj fel, csak ha nagyon szükséges! A wc tudod hol van, a kenyeret kint hagyom az asztalon, a többi a hűtőben. Ne zabáld tele magad! Inkább aludj egyet, jót tesz.